Egyik legősibb zsidó hagyomány a nevek körforgása. Az elhunyt családtagok nevét adják az újszülötteknek, hogy a „egy név se vesszen el”.
Az én „Zoltán” nevemet anyai nagypapámtól, Biener Zoltántól „örököltem” meg.
Kát lánya volt neki: egy az első házasságából, akit sose láttam, és az én édesanyám, Vera.
Biener Zoltán és Biener Vera közös sorsa szomorú volt.
Aszimmetrikus.
Nagypapám tudta, hogy az ő felesége, Biener Margit, állapotos, ám a gyermekét sohasem foghatta kézbe. Nagypapámat – sáncásás közben – valahol Budapest mellett meggyilkolták a nácik.
Édesanyámnak pedig csak néhány fénykép maradt meg az édesapjáról, és a legenda a haláláról.
Erről az élményről hosszan írtam az egyik legelső blogbejegyzésemben…
Ott ezt írtam:
„Majd a nagypapám jelentkezett azon “önkéntesek közé”, akik 1944 dermesztő telén – az esetleges élet reményében – elindultak a gettóból, hogy árkot ássanak a szovjet T-34-esek és T-43-asok feltartoztatására.
Sohasem tért vissza.
Nem tudjuk mi lett vele.
Senki sem tudja.
Nagymamám 5 hónapos terhes.
A gettóban.
Ennyi…” Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az elmúlt napokban komoly és értékes 
Miként vélekednek a háborúról a különböző egyházak?
1789-ben, Párizsban 17 pontban foglalták össze azt a nyilatkozatot, ami az emberi szabadságról, az igazságos társadalomról és a népfenségről szól.
Vallom, hogy a rabbik sok-sok feladata közül az egyik legfontosabb, hogy a saját környezetünk (pl. szomszédaink, városunk, osztálytársaink) számára is elmondjuk, kik is vagyunk, hiszen a legtöbb ellenérzés és ebből fakadó gyűlölet alapja az ismerethiány (vagy a félrevezető gyülöletkeltő szövegek).
Előre szólok, ez a dolgozat egy eléggé hosszú írás lett.