Helló Világ!!!
Az on-line világ már véget ért, ám a közösség megmarad! Éppen ezért bevezettük, hogy minden szerdán 19:00-tól közösen tanulunk
Darvas István barátom és kollégám, illetve én tanítunk 20-20 percet, majd a végén mondjunk egy közös esti imát.
A helyszín a szokásos ZOOM szoba:
https://zoom.us/j/8992906955
Meeting ID: 899 290 6955
Kapunyitás: 18:45 – tanulás: kb. 19:00 – Ima: 19:45
Várunk mindenkit szeretettel! Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Imádkozó emberek a jeruzsálemi siratófalnál 2020. március 12-én. (Photo by Emmanuel DUNAND / AFP)
Évtizedek óta, amióta van televízió és rádió (vagy mikrofon), visszatérő kérdés, hogy egy virtulis közösség vajon zsidó közösségként (minjen / édá) tekinthető-e. A hangfalból vagy hangszóróból szóló hang vajon emberi hang-e, vagy csak mindenféle irányított elektromos frenkvenciák által generált rezgések egymásutánja. A mértékadó rabbik válasza egészen ezeddig egybehangzó volt: a valós zsidó közösséget, a zsidók közösségét nem lehet felcserélni virtuális közösségre.
Ám 2020 februárjában, a korona-vírus megjelenésével megváltozott a világ. Az orvosok (majd a jogszabály) azt mondták, hogy ha 10 ember egy légtérben tartozodik az életveszélyt jelenthet. És vezető rabbik egyértelmű állásfoglalása szerint az orvosok szava, az „pikuáh nefes”, azaz életmentő tanács, ezért a zsidó embereknek kötelessége megfogadni.
24 óra alatt Magyarországon (is) gyakorlatilag megszűntek a működő minjenek.
Ezzel párhuzamosan napról – napra születtek a virtuálisan tanuló és imádkozó zsidó közösségek. Ismeretlen úton indultak el, hiszen nincsen precedens és nincsen évek alatt összegyűlt komoly szakirodalom a kérdésben.
Hogyan tovább? Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kaptunk egy levelet, egy igen elgondolkodtató és sok-sok problémát felhozó levelet. Ezt a levelet egy magyar ember írta a zsidó közösségnek, pontosabban a Mazsihisz rabbiságának címezve.
Tisztelt MAZSIHISZ!
Teljes szívből szeretnék bocsánatot kérni Önöktől, a rabbiktól és az egész zsidó közösségtől.
Sokáig valltam olyan eszméket amiket már nagyon szégyellek és úgy érzem muszáj erről egy rabbival, főrabbival megbeszélnem, mégha ez személyesen nem is megoldható. Csakis ebben az esetben nyugszik meg a lelkem, így lehetek tiszta szívű apa, így élhetek csak tiszta szívű EMBERKÉNT!
Kérem, ha van rám egy kis idejük segítsenek azzal, hogy tovább olvassák levelem és válaszolnak rá!
Évekig gondolkoztam náci szimpatizánsként, igazából ennek az okát sem tudom megmondani, hogy miért! Nem jártam semmilyen gyűlésre, felvonulásra, nem ártottam közvetlen senkinek de most már úgy érzem, hogy ennek ellenére sokat ártottam közvetve a zsidó közösségnek, a zsidó kultúrának és a családomnak, magamnak is. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ezen írás egyike az Index internetes portálon megjelent 5 cikknek, amelyek elemzik Pokorni Zoltán azon szavait és döntését, amivel megpróbál a maga módján reflektálni nagypapája gyilkos tettére.
Amikor egy kollégám tanácsot kért tőlem, és elmesélte az alábbi történetet, akkor nem tudtam, hogy éppen mosolyogjak vagy sírjak.
Mondhatnám azt is, hol volt, hol nem volt…
A történet bő egy évtizede kezdődött el, amikoris egy vallásos zsidó fiú beleszerelmesedett egy nem zsidó lányba.
A lány betért a zsidó vallásba és mindketten komolyan gondolták mind a kapcsolatot, mind a zsidóságot.
Éveken keresztül szombatot tartottak, kóser ételt fogyasztottak, a lány mikvébe járt, és mindent megtettek, amit egy vallásos zsidó pár megtesz. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ezt a rövid visszaemékezést Várkonyi (Weisz) János (1935-2019) írta le.
Mindenkinek.
A történet első felét itt olvashatjuk.
1953. június első napjaiban azt hiszem én voltam a főváros egyik legboldogabb embere. Hiszen az érettségim igen jól sikerült, talán többet produkáltam, vagy a produkciót többre értékelték, mint amennyi bennem volt.
Sajnos senki nem volt a környezetemben aki segített volna a helyzet reális megítélésében.
A cikk eredetije, a szlovákiai Új Szó című, magyar nyelvű napilap Vasárnap számában (2020/2), a “vasárnaplélek” mellékletében található rovatom negyedik írása.
Azt tudom magamról, hogy aránylag könnyen kifejezem magam. Általában nem okoz gondot, hogy az engem is foglalkoztató kérdésről kifejtsem a véleményemet, ahogy – remélem – az is igaz rólam, hogy mindig igyekszem azt a lehető legalaposabban leírni. Ám most mégis komoly gondban vagyok, mert mindenféle vélemény keveredik bennem, és nem tudom eldönteni, hogy éppen melyik az, amelyik felülkerekedik. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ezt a rövid visszaemékezést Várkonyi (Weisz) János (1935-2019) írta le.
Mindenkinek.
AZ ELSŐ MEGKÍSÉRTÉS
(azaz, hogyan lehet útlevél nélkül hazajönni 1948 decemberében Magyarhonba.)
Néhány szó az előzményekről.
Köztudott, hogy 1945. január 18-án a Szovjetunió Vörös Hadserege felszabadította a budapesti gettót. (Persze az ehhez kapcsolódó részleteket ma itthon sokan másképpen magyarázzák.)
Ekkor már szinte biztos voltam abban, hogy édesapám a háború, helyesebben a fasizmus áldozata lett. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Hanukai receptek innen…
és innen:
The Book of Jewish Food: An Odyssey from Samarkand to New York (Knopf).
(Fordító: a szuperwoman Ujvári Anna – nagy hip-hip-hurrá neki!)
1.
Krumpli latkesz:
Az egyik leghíresebb zsidó étel és hanukai specialitás. Kínálják előételként, köretként, vagy éppen tea mellé, egy pici cukorral megszórva. Mesésen jó tud lenni ha jól készítjük el, lehetőleg közvetlenül tálalás előtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egyik legősibb zsidó hagyomány a nevek körforgása. Az elhunyt családtagok nevét adják az újszülötteknek, hogy a „egy név se vesszen el”.
Az én „Zoltán” nevemet anyai nagypapámtól, Biener Zoltántól „örököltem” meg.
Kát lánya volt neki: egy az első házasságából, akit sose láttam, és az én édesanyám, Vera.
Biener Zoltán és Biener Vera közös sorsa szomorú volt.
Aszimmetrikus.
Nagypapám tudta, hogy az ő felesége, Biener Margit, állapotos, ám a gyermekét sohasem foghatta kézbe. Nagypapámat – sáncásás közben – valahol Budapest mellett meggyilkolták a nácik.
Édesanyámnak pedig csak néhány fénykép maradt meg az édesapjáról, és a legenda a haláláról.
Erről az élményről hosszan írtam az egyik legelső blogbejegyzésemben…
Ott ezt írtam:
„Majd a nagypapám jelentkezett azon “önkéntesek közé”, akik 1944 dermesztő telén – az esetleges élet reményében – elindultak a gettóból, hogy árkot ássanak a szovjet T-34-esek és T-43-asok feltartoztatására.
Sohasem tért vissza.
Nem tudjuk mi lett vele.
Senki sem tudja.
Nagymamám 5 hónapos terhes.
A gettóban.
Ennyi…” Egy kattintás ide a folytatáshoz….
