Moskovits Péter által fenntartott, „kerekasztal-mp” blog felkért arra, hogy írjak pár sort a pesti gettó felszabadítása kapcsán. Sosem írtam még erről a kérdésről, ám most megtettem.
Moskovits úr blogja mellett én is szeretném megosztani a gondolataimat:
Pilinszky János így fogalmaz Ars Poetica helyett című írásában:
„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket is, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Címke: gettó
A megalázás és megaláztatás netovábbja a "megszállt országban"
A kiszolgáltatottság tökéletes leírása és „élménye”…
Amikor maguknak a zsidóknak kell egy zsidó asztalosmester lefoglalt fájából elkészíttetni a saját gettójuk kerítését.
És a végén még a fát is ki kell fizetniük a Népbanknak.Még több mementót talál a “megszállt ország” dokumentumai sorozatomban…
Felhívás! – Valódi tettekre és valódi védelemre van szükség!
Mint a fenti plakáton látjuk, április 21-én – rendőri támogatással – vérlázítóan provokatív felvonulásra kerül sor Budapesten.
Az „Élet Menetének” békés felvonulására, (vagy a felvonulókra?) valakik „gázt adnának”.
Nem kell nagy fantázia, hogy a címben lévő „áthallás”-t dekódoljuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy sportszervező, pedagógus és békeharcos világraszóló sikere és tragédiája. (Életmesék XIV.)
1944 november 21-én egy idős házaspár – Kemény Ferenc és felesége, Schäffer Jolán – a budapesti gettóba vonulásuk helyett, önkezűleg vetettek véget az életüknek.
A büszke diplomata és pedagógus nem tudta elviselni, hogy az az ország, aminek annyi érdemet szerzett – ilyen sorba taszítsa agg gyermekét.
Ki volt az a zsidó ember, akinek a halálának 60. évfordulóján a szülővárosában, Nagybecskereken szobrot avattak és maga a szerb parlament elnöke, Predrag Marković mondott beszédet, ám Budapesten még egy utcát sem neveztek el róla?
Ki az, akit így elfelejtett szülőországa, és mindösszesen egy sportiskola és egy mellszobor őrzi a nevét Eger városában, ahol alig 4 évig dolgozott? Ki az akinek hazájában a neve és az arcképe „csak” egy kis értékű bélyegen szerepel, ám az első újkori olimpia színhelyén, – az athéni stadionban – márványba van vésve?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….