Elhangzott a Bét Sálom zsinagóga péntek esti gyerekfoglalkozásán…
Réges-régen, még valahol a Vörös-tengertől nem messze élt egy kisfiú és egy kislány. Az oázist, ahol laktak Élim-nek hívták.
Az oázis egy olyan kis sivatagi település, ahol víz van, fák, és megpihenhet a vándor hosszú, fáradságos útja során. A szüleik nagy szeretettel fogadták az arra járó idegeneket, akik megszomjaztak a száraz, forró vidéken. Élimben volt tizenkét vízforrás és hetven pálmafa, amit nagy becsben tartottak. A vízforrásokat rendszeresen megtisztították. Az állatoknak külön itatójuk volt az emberektől, hogy ne piszkítsák be a vizet. A fákat pedig ápolták és öntözték, ha kellett.
A kislány, akit Debórának hívtak, különösen szeretett egy fát, ami alatt gyakran üldögélt, ha éppen volt ideje a sürgős teendők között. Ugyanis akkoriban már gyakran jártak arra karavánok, mert elterjedt a kereskedők között, hogy a Vörös-tenger és Izrael között, hogy Élim a legkellemesebb, legfrissítőbb pihenőhely. Sok volt a vendéglátók dolga, de ők nem panaszkodtak, mert tudták: áldásos időket élnek. A szomszéd oázist Mátok-nak hívták, ahonnan a fűszereket hozták a kereskedőknek Élimbe. Egy ilyen fűszerkereskedő fia volt Benjámin. Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →