Hogyan viselkedtek eleink a zsinagógában? – 100 esztendeje

Árverésen jártam és nagy örömömre meg tudtam vásárolni egy 117 esztendős templomrendet, amit az akkori budai izraelita hitközség tett közzé.

Ha valaki nem olvasná el a fentebbi linket, akkor számukra szeretnék néhány szót szólni a budai hitközösség történetéről:
Az első zsinagógájuk 1812-ban épült az Öntőház utca 5-7 alatt. Ezt 1865-re kibővítették, így egy 728 (428 férfi +300 nő) főt befogadó templom várta a híveket. A budai közösség ekkor már mintegy 5000 családból állt. Talán leghíresebb rabbija dr. Kiss Arnold (1901-1936) volt.
1942-től a budai hitközség központja a Zsigmond (Frankel) utcai (újlaki) templomba került át, (mely Jakab Dezső és Soós Aladár műépítészek tervei alapján épült).
Ehhez a váltáshoz hozzá járult az is, hogy 1943-ban egy égve hagyott gyertya miatt leégett az Öntőház utcai zsinagóga, ami az ostrom alatt teljesen meg is semmisült.
A budai közösség harmadik temploma az újbudai Verpeléti út (mai Karinthy F. út) 4-6 alatt álló imaterem volt.

Még mielőtt megnézzük és értelmezzük a lapokat, vessünk egy pillantást az Öntőház utca 5-7 alatt épült főzsinagógára:

És akkor most nézzük meg, hogy budai elődeink miképpen képzelték el a zsinagógájuk működési rendjét!

Néhány oldal az egész, ám végig olvasva egy olyan világ tárul elénk, amit tényleg csak filmekből ismerhettünk.

A jelenkor zsinagógáinak időnként kaotikus zsongás-nyüzsgés élményének teljes hiánya köszön vissza a lapokról. Ellenben rendpártiság, rendezettség és egyértelmű hierarchikus felépítés látunk. Mindezt a mindennapi zsidó életre levetítve.

Ami először szembetűnik a rabbi mellett álló – vétó joggal rendelkező – két vezető elöljáró: kultus-elöljáró és templom-gondnok.

A másik érdekesség a szombati ima kezdésének “kőbe vésése”.
10:00. Ha esik, ha fúj. Méghozzá a Tóraolvasással kell kezdeni. (Azaz nincsenek a reggeli áldások, a közös “Smá-mondás”, állóimádság, és kedusá.)
Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag ki vannak zárva az ima levezetéséből a nem professzionális előimádkozók. Nem lehet odaállni valakinek és elmondani a reggeli ima kezdetét, hiszen az “én kámohá” ima – a valós kántori funkció kezdete.

Vastag betűvel olvassuk: nincs sétafikálás, dumcsizás a zsinagógában! 🙂 🙂

A 6. pontban, a magyar és héber betűvel (bárhú, kedusá, Mózes diadaléneke a tengernél (sirá) és a mázkir) szedett imák a zsidó liturgia – minjenhez kötött – legszentebb részei. Nem véletlen, hogy a hálás magyar zsidók az új templomrendben erre a szintre emelik fel a királyért (Ferenc József) és a Magyar Királyságért mondott imákat.
Természetesen érthető eme buzgalom, hiszen a teljes emancipációra vágyakozó zsidó nép áldja a törvényt aláíró királyt. (És akkor még nem beszéltünk Jeremiás próféta üzenetéről, ami arra kötelezi a mindenkori zsidó közösségeket, hogy bárhol is éljenek, mindig aktívan tegyenek a befogadó nép békéjéért és jólétéért.)

A következő kérdés a pici gyermekek (0-4 év között) “kizárása” a zsinagógából. Ez a mai szemmel kétélű fegyver.
Minden ellenérzésünk ellenére vallásjogilag érthető és indokolható a döntés, hiszen a szobatisztaság hiányában a baba akár kakiszagú (stb.) is lehet, (és ne feledjük, hogy a pelenka akkoriban még teljesen más kategória volt, mint napjainkban) és a Sulhán Áruh szerint büdösben (már elnézést) nem lehet imádkozni.
De beszélhetünk a kisgyerekek által okozott a zajról, a sírásról, és az ebből fakadó esetleges dekoncentrációról.
Ám másik oldalról a talmudi rabbik (pl. Rebekka ikerterhességének rabbinikus értelmezése vagy rabbi Jehosua ben Hannanja édesanyjának áldása) támogatják, hogy már csecsemőkortól legyen a kisded kitéve a “zsidó zajok”-nak, és akár passzívan is hallja a héber nyelvű imákat.

Ebben a részben olvashatunk a zsinagóga következő hivatalos szervéről, az elnökségnek alárendelt: “felügyelő bizottság”-ról. Ez valamilyen a zsinagógai csendőrség lehetett? Mindenesetre a rendért felelt.
Az, hogy a kis füzet leírja, hogy ima alatt a zsinagóga előtt tilos cigarettázni, ez azt jelenti, hogy az ima alatt a hívek a zsinagóga előtt cigiztek.!!! 🙂 🙂

És elérkezünk egy fontos ponthoz: a rabbi szerepéhez. Napjainkban ismert kifejezés a “szubjektív igazság”.
Ez a szabályzat kiiktatja ezt a kérdést, hiszen minden (!) vallási kérdésben a rabbi dönt. Még ha hibázik, akkor is neki van igaza. Ez az alapelv megegyezik a Szentély korában élő, az újhónap kihirdetéséről szóló rendelettel, miszerint akkor van ros hódes (új hónap), amikor azt a bét din (vallási bíróság) kihirdeti. Még akkor is, hogy ha a hold nem aznap újul meg.

Ez azért érdekes napjainkra nézve is, mert manapság nagyon sok információ jut el emberekhez.
30 esztendős pályafutásom során tucatnyi embert láttam, akik elolvastak 2-3-4 zsidó könyvet, és rögtön elhitték magukról és éreztették mindenkivel, hogy ők már egy rabbi szintjén mozognak. Elkezdtek akképpen kommunikálni, publikálni és viselkedni.
Ebben a pár sorban szeretném a mundér becsületét védeni, és ezért le kell írnom, hogy egy rabbi (bárhová is tartozzék), azért tanult 5-6-X évet, és megismerje a zsidóság minden szegmensét, ami akár passzív tudásként is – de ott él benne.
Ha egy rabbi kijavít valakit, annak oka van és ha nem javít ki valakit, akkor annak is oka van, hasonlóan. mint a Jeruzsálemi Szentélyben 1-2 nappal eltolt újhónap kihirdetésnek.
(Amiképpen lehet, hogy egy háziorvostól csak azt látjuk, hogy Algopirint, vagy Voltarent ír fel és vérnyomást mér, amit ma már mindenki meg tud otthon csinálni, ám az orvos mögött ott van az a sok év egyetemi tanulás, amikor megtanult mindent az ember testéről.)

A  brosúra 14. pontja egy érdekes korszakot ír le.
Ez az elvárás pont ellentéte egy kis ortodox stibelének, ahol mindenki “össze-vissza” imádkozik. Hangosan, halkan, kiabálva, stb. A katedrális jellegű tiszteletteljes csönd elvárását olvashatjuk a közösség vágyai között.
(Érdekesség, hogy napjainkban jellemzően az imák előre bekiabálása a sürgetés szimbóluma. Ám mint látjuk, ez szigorúan tilos.)

A szabályzat nagyon sokat foglalkozik a tisztelet-adással.
Előírás, hogy minden “misebéráh”-ban, azaz áldáskérésben, elsőként a rabbit kell megemlíteni. (Amikor a Hunyadi téren dolgoztam dr. Domán főrabbi zcl. mellett, emélkszem, ott is a rabbi nevét mondták be mindig elsőként.)

Számomra külön érdekesség a 15. pontban olvasható héber kifejezés: “báál szegán”, amivel ezeddig sohasem találkoztam.
Utána olvasva ezt találtam: A leírás alapján ez csak az askenáz világban ismert pozició, és a gábájnak vagy annak az időnként váltakozó embernek a titulusa, aki kijelöli, ki mehet fel a Tórához. (Egy Hátám Szófer responzum is ír erről a pozicióról)

A következő funkció is előkerül: “templomatya” – ez a gábbáj neve lenne?

Ha tovább nézzük az előírásokat van “dresszkód”, azaz, hogy milyen ruhában állhat az ember a Tóratekercs mellett, sőt még azt is előírás, hogy kinek lehet adományozni.

A 19. pont egy napjainkban is élő problémára hívja fel a figyelmet: a gyászolók káddisának érthetetlenségére.
Sokszor voltam olyan közösségekben, ahol 3-4 gyászoló mondott egyszerre káddist, ám más-más sebességgel és más-más hangerővel. Azaz lehetetlen volt rájuk ámennel válaszolni.

Nálunk a Bét Sálom zsinagógában már odaérkezésemkor bevezettem, hogy egyszerre és lassan kell mondani a gyászolók káddisát, hogy a káddis egyik lényege, a dialógus megszülethessen. Egy ideig én is mondtam a gyászolókkal, hogy megtanulják a káddis ritmusát.
Ez a kis füzet még ennél is szigorúbb: a gyászolók káddisát is az előimádkozó mondja hangosan, és a gyászolók álljanak be egymás mellé – a Tóraolvasó mögé, és az előimádkozóra és egymásra (is) figyelve mondják félhangosan a gyászolók káddisát, hogy a közösség tudjon ámennel válaszolni.
(Érdekesség, hogy Izraelben már láttam ezt a “technikát”, amikor egyik péntek este egy kb. 150 fős zsinagógában imádkoztam és édesanyám után mondtam káddist. Az első káddist a helyemen mondtam. Alig hallatszott és alig válaszoltak. Furcsa is volt. És akkor szóltak, hogy menjek be középre, ahol másik 4 emberrel együtt mondtunk káddist.)

A 20. pontból az látható, hogy a bár micvá fiút sokszor nem a rabbi készítette fel. Sőt nem is követte az elvárt tananyagot. Ha másképpen lett volna, akkor nem kellene az ifjúnak, a rabbi előtt még egy vizsgát tennie – az bár micvá ünnepsége előtt 1 héttel.
A “bát micva” fogalom még nem létezik, helyette a lányoknak a “hitbéli megerősítés” szertartását tartották meg.

A 23. pont a) része nem teljesen érthető számomra. Hogy szombaton csak felnőtteket és bár micvá fiúkat lehet felhívni Tórához?? Miért, kit lehetne még?

Az egész összeállítás nagyon nagy figyelmet fordít a teátrális szertartásokra. Érdekesség, hogy a sokak által nem kellően komolynak gondolt Tórakivételnél a második tekercs mindig a rabbié és a harmadik tekercs mindig az elnöké.
És az egész vezetőség felsorakozik a Tórakivétel pillanatában – szemben a Tóraszekrénnyel.

Még egy érdekes tényt írnak elő a szöveg szerzői: tefilin és tálit nélkül nem lehet a Tórához felmenni (hétköznap), hiszen ez azt jelentené, hogy valaki nem tesz meg egy tevőleges tórai parancsolatot, így a tettei arra utalhatnak, hogy valójában nem is tiszteli a Tórát és a parancsait, akkor miért mondana rá áldást?

A háftárá felolvasása szintén rabbi vagy kántor privilégium volt. (Lehetséges, hogy az esetleges szöveg- és dallampontosság miatt.)

Mint gyakorló rabbi elképzelem, hogy milyen magasztos lehetett a szombat délelőtti rabbi beszéd, amit a templomi kar éneke vezet fel! 🙂 🙂
Ajánlom figyelA rabbit a beszédében és a közösséget a figyelmében zsinagógai ki és belépéssel nem lehetett zavarni. 🙂 🙂

És ekkor jön a pártoskodás…. Askenáz vs. szefárd.
Az askenáz “nuszáh” (rítus) egész Budapesten jellemző volt. Még az ortodox közösségekben is. Ennek ellentettje a haszidok által használt “szefárd” rítus. Ám a budapesti közösségek hangsúlyosan távol tartották magukat a kelet-magyarországi haszid életmódtól és imádkozási technikáktól.
(Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem a magán és mássalhangzók kiejtésről szól a rendelet, hanem a “szefárd” imarendről. (pl. a káddisban: “vejácmáh purkáné, vikárév mesihé”)
Oly’ annyira távol akartak maradni ettől a hatástól, hogy egy ilyen esetleges változtatás lehetőségét ki is vették a rabbik kezéből, és átadták rabbiság és a közgyűlés (!) hatáskörébe.
Ha ők változtatnak, akkor menjen…. (de erre semmi esély nem volt…)

A teljes és kézben tartott rend végett a budai hitközösség vezetése igyekezett minden szertartásról tudni, ami Budán zajlott. Ennek volt része a nem Budán funkcionáló rabbik kitiltása Budáról, illetve az esküvői tanúk szabályzása, miszerint az egyik tanút mindig a hitközség biztosítja.
Szintén – talán csak számomra érdekes -, hogy csak  budai közösség az esketési törvényeket szigorúbban vette, mint a pesti hitközség, amelyik pl. megengedte a rokonok tanúskodását esküvők alkalmával, míg a budai nem. Vagyis erre való utalás található a szabályzatban.

Az esketési ültetési rendben az az érdekesség figyelhető meg, hogy ugyanez a rend látható ma is pl. a Kozma utcai temetőben vagy a Rabbiképző Egyetem zsinagógájában, miszerint a hölgyek a bal oldalon, míg az urak a jobb oldalon ülnek. A szokásnak talán annyi lehet a háláhikus háttere, hogy a micvéket, a vallási parancsolatokat mindig az erősebbik kézzel vagy oldallal kell végre hajtani, azaz a jobbik oldallal, éppen ezért a férfiak ott sorakozzanak fel.

A Szertartásrend zárópontjaként a rabbi megkapta a mindenkori “hátán brésit”-et, azaz a Tóra elkezdésének megtisztelő pozícióját, illetve a hevra kaddisa elnöke a mindenkori jogot az aznapi “máftir”-ra, a prófétai olvasmányra.
Ám mindkét vezető jogosult átadni azt a megtiszteltetést, egy arra méltó ember számára.

Lehetne még hosszan elemezni ezt az öt oldalas kis füzetet, ám egy nagyon jellemző gondolattal szeretném lezárni ezt a munkát: a 20. század elején a budai közösség közgyűlése úgy döntött, hogy szigorú rend szerint fogja a 3 zsinagógájának liturgiáját vezetni.
Láthatóan bíztak a rend szerepében és annak fenntartó erejében.


Kiegészítés:

Az igen vagyonos budai hitközség néhány évvel eme templomrend megszületése után zsinagóga tervpályázatot írt ki egy új, budai zsinagógára, ami a mai Széll Kálmán téren állt volna a mai Postapalota helyén.

Nézzük meg milyen pályázatok érkeztek be 1912-ben, azaz milyen bőséges és igányes jövőképet álmodott ugyanazon közösség, amelyik a fentebbi szertartásrendet megfogalmazta és jogi erőre emelte.

Lajta Béla nyertes terve:


A 2. díjas mű: Gondos Imre munkája:


3. díjas mű: Löffler Tibor és Béla munkája


Jónás Dávid és Zsigmond terve:

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.