Ott voltam…
4 nap telt el a tűz óta.
Égett szag. Égett bőrszag.
Auschwitz… ez volt az első gondolatom.
Pernye és Hamu.
Raktuk egymásra a tekercseket.
Összeégett betűk.
Kinyithatatlan törvények
Kihajtottunk néhány lapot.
Mármint ami megmaradt.
Centiről – centire szedjük fel a porladó bőrt..
A 6 tekercsből néhány centit tudunk megmenteni…
Mementó.
A héber betűk tragédiája.Az első megmenthető darab, amit megpillantunk: a „Smá Jiszráel” középső szakasza…
Döbbenten állunk…
„Amikor mész az úton, amikor lefekszel és amikor felkelsz…”
„És meg fognak sokasodni a napjaid…”
Nézzük, pedig sötét van.
Érezzük, pedig fázunk
Hideg és rideg. Nincs áram.
Mintha ostrom lenne.
Minden még sötétebb, mint volt valaha is…
Az ablakok helyén deszkák.
Ott jöttek be a tűzoltók.

Sötétben nézzük a lapokat.
Egy perc alatt öregedtünk meg.
Megtaláljuk a következő épen maradt lapot…
„jáér!” – „világítsa!”

Pontosan tudjuk mi jön utána…
Milyen sokszor mondtuk el… Gyerekekre, felnőttekre, vőlegényre és menyasszonyra.
Az öröm legszebb áldása… „Jáér Ádonáj pánáv élehá vihunéká!”
„Világítsa feléd az orcáját és legyen hozzád kegyes!”
Finoman kitépem a bőrdarabot. Leválik magától.
A pusztító tűz és a tűzoltó víz megtette hatását.

Igen…
Kirajzolódik a félkör az áldás körül.
Ahogy a maszóra előírta.
A Tóra egyik legszebb része.
A papi áldást találtuk meg épen.

Az áldás megmaradt.
De ezt így kell megtudnunk?
Odavisszük a Tórákat a baldahin alá.
„Kol szászon vekol szimhá”. Az öröm hangja és a vigasság hangja.

Továbbmennénk.
Menekülnénk.
Felébrednénk.
Nevetni akarnánk.
Nem sikerül.
Csak nézzük a 6 tekercset.
„Éc hájim hi” – Az „élet fája az”…
„Hámáházikim bo..” – azoknak, akik megfogják.
De mi nem tudjuk már megfogni sem…
Elporladt az életfa.
Odarakjuk az asztalra.
Ami nem éget szénné, az összenőtt…
Kinyithatatlan egységgé vált.
(foto:rz)
Mint egy felvágott test műtét közben.
Belenézünk a Tóra szívébe és lelkébe.
És megtaláljuk a harmadik kiszedhető kis részt…
A jobb oldali Tóratekercsből hajtottuk ki.                                                                                                           (foto:rz)
וְנִשְׁמַרְתֶּם מְאֹד לְנַפְשֹׁתֵיכֶם כִּי לֹא רְאִיתֶם כָּל תְּמוּנָה בְּיוֹם דִּבֶּר יְהוָה אֲלֵיכֶם בְּחֹרֵב מִתּוֹךְ הָאֵש
„Venismáertem meod lenafsotéhem” –
„De őrizkedjetek nagyon lelketek miatt, mert nem láttatok semmilyen alakot, amely napon szólt az Örökkévaló hozzátok a Hóreben, a tűzből ” (M. V. 4/15)
Merre menjünk?
Van célunk?
Szembe nézzünk?
Süssük le a szemünk?

Azért vannak a jóbarátok…
Iványi Gábor eljött.
Ő ott van mindenhol.
Prófétai szakáll.
Végtelen nagy, mindent és mindenkit befogadó szív.
Igazi jó barát.
Gerő Péter elnök.
Néz, szervez, mutat, remél, sír.
Sok-sok  minden vált hamuvá.
Beleégtek a betűk a Tóratekercsbe.
Az imakönyvek pernyévé lettek.
Földön hevernek.
Átlépünk felette.
Amikor visszük temetni, összesöpörjük a hamut is.
Porrá lettek a héber betűk. Mint az ember…
Nézzük mi maradt meg a mezuzából…

A műanyag tok szétégett. Maga a tekercs is ballonba van tekerve, hogy ne érje nedvesség.
Vajon ráégett-e a műanyag, és akkor már nem használható…
Kívülről 3 betű van ráírva. Isten egyik neve: Sádáj.

Az ajtón lévő tekercs hibátlan.
A népi hagyomány szerint a SÁDÁJ egy akrosztikon is.
Somer – aki örzi
Dlátot – az ajtókat
Jiszráél – Izrael népében
És mi lett akkor az ígérettel?
Az elégett papír alapú Biblia éppen József börtönbeli álomfejtésénél van nyitva.
A történet megmutatja: mindenhonnan van visszatérés.
Kardos Péter megtalálta a földön az ő kis Tóráját.

Amivel előző este körbement a Tóra örömünnepén
Amivel évtizedek óta körbement a Tóra örömünnepén.
El kell temetni.
A díszeket…
Könyvet és Tórát.
Díszeket és antik textíliákat.
A fájdalmat és az emlékeket.                                                                                                           (foto: Nagy László )
Lehetetlenséget kér tőlünk a sors.
A túlélés ott van a kezünkben.
Amikor Jeruzsálemet a római sereg elfoglalja.
Felgyújtja.
Elégeti a Tóráit.
Megöli a papjait.
Egy dolgot visz magával Titus, a győztes.
A menórát.Számára hadizsákmány.
Számunka a zsidó államiság szimbóluma.
Volt egy szokás Jeruzsálemben.
A vőlegényt és a menyasszonyt
megkoszorúzták, majd
egy esküvői baldahin (hüpe) alatt
körbevitték őket Jeruzsálem utcáin
És egy vékony hangú hangszer szólt előttük…
A baldahin megmaradt a mai napig.
A kicsiny hangszer és a koronázás csodaszép szokását
széttépte a menekülő zsidó történelem.
Én tudom,
hogy a baldahin megmaradt.
„Kol hátán vekol kálá” – a vőlegény hangja és a menyasszony hangja.
A baldahin megmaradt.
Vidd haza…
Az emlékeket.
Az odaégett és ezzer az örökkévalóságba továbszálló betűket!
Tiéd.
Még így hamvában és sötétségében is.
És ha rásüt a nap.
Akkor is.

Megosztás