A teremtés — Esti mesék I.

Hálával a Fennvalónak ezen a héten ismét a “Kezdet“-től kezdtük olvasni szent könyvünket, a Tórát. Ennek tiszteletére én is megpróbálok alkalmanként leírni egy történetet Mózes könyveiből, amiből – remélem – hogy egy gyermek is megérti, mi is a Tóra üzenete számunkra.
Olvassátok szeretettel, és ha hasznosnak tartjátok, meséljétek el a gyermek(ei)teknek!
A legelső történet talán a legnehezebb, A TEREMTÉS.

Mielőtt Isten megteremtette volna ezt a csodálatos világot, amiben mi élünk, előtte ez a “világ” teljesen üres volt, azaz semmi nem volt benne (tohu vavohu). Ez azt jelenti, hogy nem volt benne ég és föld, nem voltak benne hegyek és völgyek, nem voltak állatok és fák, sem virágok, még illatok és színek sem.
Természetesen ember sem volt a világban.
Semmi más nem volt, csak a sötétség és az üresség.

Ám az Örökkévaló szeretett volna egy szép világot, egy olyan világot, amiben van ég és föld, amiben vannak állatok, madarak, bogarak, fák és virágok, és amiben végül ott lesz az ember is, hogy mindezeket csodálja, szeresse és velük együtt éljen.

Miért akarta Isten mindezt?

Mivel volt egy könyv.
Egy nagyon furcsa könyv, amit Isten kitalált, majd csodálatos módon felírta fekete tűzzel fehér tűzre.
Ebben a könyvben egy tökéletes világ leírása volt és Isten elnevezte ezt a könyvet “Tanítás”-nek, azaz héberül “Tórá“-nak.
Az Örökkévaló tudta, hogy valamikor a jövőben lesz egy nép, amelyik átveszi tőle ezt a könyvet és sajátjaként fogja szeretni. – Ez a nép a zsidó nép lesz, amikor a Szináj hegynél meghallgatja és elfogadja a Tórát, majd Mózes átveszi a két kőtáblát.

Isten szeretett volna egy szép világot teremteni a szent Tóra köré, azért, hogy ez a világ segítsen mind a zsidó népnek, mind az egész világnak, hogy mi mindannyian megtarthassuk azokat a parancsolatokat, amik ezek a szent könyvben le vannak írva.

A teremtett világ szükséges, hogy meg tudjuk ünnepelni a Pészáh ünnepét, hiszen ehhez kell búza és víz, hogy maceszt süthessünk.
Tudjuk, hogy a szukoti sátor építéséhez, kellenek a fák, hiszen ha nem lennének fák, nem lehetne felépíteni a sátrat.
És még sorolhatnánk az ünnepeket és a hétköznapokat, hiszen a zsidó vallásban a tettek által lehet közeledni az Örökkévalóhoz.
Igen, ebben segít nekünk a teremtés és az a világ, ami körbe vesz bennünket, amiben élünk.
Isten azt akarta, hogy legyen kényelmes és kellemes megtartani a parancsolatokat. Ezért kezdte el megteremteni ezt a világot.

Hogyan teremtette?

Nem a kezeivel teremtett az Isten, hanem a szájával. Ez azt jelenti, hogy Isten megparancsolta minden dolognak, hogy legyen – és az lett. Ez a TEREMTÉS (héberül: briá).

Már az első napon Isten megteremtette az egész világot, és a többi napokon “csak” helyükre tette a teremtett dolgokat.
Így parancsolta az Isten:
“legyen világosság!”, és rögtön lett világosság.
Ám eleinte a világosság össze volt keveredve a sötétséggel.
“És látta Isten, hogy a fény jó”, és éppen ezért megparancsolta a fénynek és a sötétségnek, hogy váljanak el egymástól.
Miután a világosság és a sötétség elvált egymástól még jobban látta Isten, hogy a fény egy csodálatos és szép dolog.
Azt mesélik a rabbik, hogy ekkor Isten úgy döntött, hogy ezt az első – jó, tiszta és tökéletes – fényt félreteszi az igaz emberek számára, az eljövendő világra. Ezért úgy döntött, hogy ehelyett a tökéletes fény helyett a világot a későbbiekben egy sokkal gyengébb fény világítsa meg.
Isten ekkor parancsolta a fénynek, hogy szolgálja a világot nappal, a sötétségnek meg, hogy szolgálja a világot éjszaka.
És ez volt az első nap.

A másik napon Isten az égboltot rögzítette.
Az ég tűzből és vízből lett megteremtve, és ezt a kettőt Isten kibékítette egymással. Ez számunkra hihetetlen dolog, hiszen tudjuk a víz eloltja a tüzet, a tűz pedig felszárítja a vizet, ám most nem ez történt, hanem ez a kettő dolog együtt adja az eget, amelyik elválasztja az égi vizeket a földi vizektől.
A rabbik azt mesélik, hogy látták a “lenti vizek”, hogy ők a földön maradnak. Elmentek
panaszkodni az Istenhez, és azt mondták neki:
“Világ Ura, miért tartasz minket távol Önmagadtól, és miért csak az “égi vizek” amik közel vannak hozzád?”
Zokogtak a “földi vizek” hogy ők is közel akarnak lenni Istenhez.
Isten megvigasztalta őket, és ezt mondta nekik:
“Ne sírjatok, emiatt a távolság miatt! Kaptok tőlem ajándékokat. Belőletek készül rengeteg finom étel és ital, amire az emberek áldást mondanak és akár meg is menti majd az életüket.
Mindezek mellett, amikor a zsidó nép majd megtartja a Szentélyben a sátrak ünnepét, akkor lesz egy szép szokásuk, hogy vizet öntenek az oltárra, és így imádkoznak majd az esőért, az égi vizekért. Ezt a vizet belőletek fogja meríteni és nem az égi vizekből.”
És a földi vizek megvigasztalódtak és boldogak lettek. 
Ez volt a második nap.

A harmadik napon Isten megparancsolta a lenti vizeknek, hogy gyűljenek össze egy helyre (mikva). Miután összegyűltek a vizek, feltűntek a szárazföldek.
Isten elnevezte az összegyűlt vizeket tengernek (héberül: jámim), és az előbukkanó szárazföldet elnevezte földnek (héberül: erec).
Ezután Isten megparancsolta a földnek hogy virágozzék belőle bokor, fű, és gyümölcsöt termő fa. És a föld meghallgatta Isten parancsát és sarjadzott bokor, fű, és gyümölcsöt termő fa.
Ez volt harmadik nap.

A negyedik napon Isten megparancsolta a Napnak és a Holdnak amelyek akkor még teljesen  egyformák voltak, hogy világítsák meg a világot. Napnak azt mondta, “Te világítod meg nappal!“, a Holdnak azt mondta, “Te világítod meg éjszaka!“.

Azt mesélik a rabbik, hogy a Nap és a Hold egyforma méretűek voltak. A Hold nagyon szomorú lett. Odament az Istenhez, és azt mondta neki:
“Világ Ura nem szokás hogy két király uralkodjék egy koronával.”
Azaz lehetetlen, hogy a Nap és a Hold teljesen egyformák legyenek, hiszen így az emberek nem tudnak különbséget tenni kettejük között.
Ekkor azt mondta Isten a Holdnak:
“Igazad van, akkor téged kisebbé formállak, és így majd az emberek meg tudnak különböztetni titeket.”
A Hold ekkor még jobban elszomorodott és megkérdezte Istentől:
Világ Ura, miért büntetsz engem még jobban?
Isten megvigasztalta őt, és azt mondta
Nem büntetlek, mert odaadom melléd a csillagok seregét hogy együtt világítsátok meg az éjszaka sötétjét!
Ez volt a negyedik nap.

Az ötödik napon Isten megparancsolta, hogy legyenek halak.
Kicsik és nagyok, evésre alkalmasak (kóserek) és evésre alkalmatlanok.
Hosszú halak, rövid halak és mindenféle tengeri herkentyűk.
Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik,
Legyetek nagyon-nagyon sokan!
Ugyanezt parancsolta Isten a madaraknak is.
A galamboknak, kakasoknak, sasoknak, struccoknak és a pingvineknek is. Majd minden élőlénynek, ami repül: legyeknek, méheknek, és még a pillangóknak is.
Ezek után Isten megteremtette a hangyákat, a gilisztákat, a pókokat és minden csúszómászót és rovart, majd megparancsolta, hogy ők is éljenek.
Amikor Isten befejezte ötödik napi munkáját, akkor elé állt minden élőlény, amit azon a napon megteremtett, és Isten megáldotta őket.
Az áldásban azt mondta, hogy “legyetek sokan és töltsétek meg az egész földet!”.
Így is történt.
Minden teremtett élőlény, ami aznap lett megteremtve a mai napig sokasodik és szaporodik.
Ez volt az ötödik nap.

A hatodik napon Isten megparancsolta a vadon élő állatoknak is, kicsiknek és nagyoknak, ragadozóknak, mint a párduc, és növényevőknek, mint a szarvas, hogy éljenek.
Ugyanígy minden háziállatnak ugyanezt parancsolta.
Miután az Örökkévaló befejezte a világ teremtését látta, hogy mindaz, amit teremtett, “nagyon jó” és látta mennyi jóság van abban a világban, amit megteremtett.

És elérkezett az a pillanat, amiért Isten az egész világot megteremtette.
Azt akarta, hogy “valaki” örömét lelje ebben a világban. De nem tudta, hogy pontosan az milyen is legyen.
Isten ekkor az angyalokhoz fordult, és azt mondta nekik:
“Szeretnék teremteni valakit aki hasonló lesz hozzám, és ez a teremtmény fog uralkodni egész világon. Az állatokon, a fákon, a virágokon, a növényeken és mindenen!”
A rabbik elmesélik, hogy ekkor az angyalok megkérdezték Istent:
“Világ Ura, mit fog csinálni odalenn ez a valami, akit odateremtesz?”
Isten ezt válaszolta az angyaloknak:
“Tudom, az emberek tettei jók és rosszak is lesznek…”
Ekkor odament néhány angyal Istenhez, és azt mondta neki:
“Világ Ura, ha így látod, akkor nem is kellene ezt a valamit, – az embert – megteremteni, hiszen rosszaságot és bűnt visznek majd az általad teremtett világba…”
Ekkor Isten nagyon megharagudott rájuk, hozzájuk ért és ekkor az angyalok eltűntek. Isten így tett minden angyalokkal, akik azt mondták, hogy az embert nem szükséges megteremteni.
Végül odament néhány angyal Isten elé, és azt mondták neki:
“Te vagy a világ teremtője. Tied a világ és minden, amit megteremtettél az a Tied. Minden, amit tenni akarsz ebben a világban megteheted. Akarsz embert teremteni? Akkor teremtsél embert!”
Isten örömmel hallgatta végig ezeket az angyalokat és örömmel kezdett bele az ember megteremtésébe.

Ám ezt már nem úgy csinálta mint korábban, hogy megparancsolta valaminek, hogy legyen, és az úgy lett, hanem Isten az embert – a saját keze munkájával teremtette meg.
Miután megformálta az embert a föld porából, amit a rabbik szerint a világ minden pontjáról szedett össze, és az ember formája készen lett, Isten belelehelte az életet.
Ekkor az ember elkezdett lélegezni, járni, beszélni és megcselekedni mindazt, ami a
szívében volt.
Ezután Isten bevitte őt egy kertbe, amit Édennek nevezett, és ami tele volt minden jóval és jósággal. Csodás fákkal, ízletes gyümölcsökkel, színes virágokkal, jó illatokkal, folyókkal amelyeknek a vize hideg volt és édes.

Az ember teremtésétől fogva jó volt.
A Tóra elmeséli, hogy az teremtése előtt nem volt eső. Az Éden növényeit a földből jövő harmat éltette.
Amikor az ember körbenézett a kertben, látta hogy ez a harmat nagyon kevés és több víz kellene valahonnan. Ekkor elkezdett  Istenhez beszélni, azaz imádkozni, és kérte, hogy legyen még több víz a növényeknek és az állatoknak. És víz kezdett el hullani az égből. Esett az eső.

Az első ember, Ádám egyedül volt.
Isten látta ezt, és úgy döntött, hogy ad neki egy társat. Ekkor Isten elvitte hozzá a világ minden élőlényét, hogy válasszon társat magának.
Ekkor minden állat, madár és minden bogár is odament az emberhez.
Ádám mindegyiknek adott egy nevet. Az egyiket elnevezte oroszlánnak, a másikat kecskének, a harmadikat galambnak, a negyediket légynek, az ötödiket kukacnak.
Ám közülük igazi társat nem talált magának…
Ádám látta, hogy már minden élőlénynek van párja, csak neki nincsen. Nagyon szomorú lett, hogy ő egyedül van a világban.
Ekkor Isten mély álmot bocsátott rá. Ebben a mély álomban, Isten kivett egy bordát belőle és abból megformálta a nőt.
Amikor az ember felébredt és meglátta maga mellett a saját párját nagyon örült.
Elnevezte őt Hává-nak, magyarul Évának, ami azt jelenti, hogy ő lesz “minden ember anyja”.
Ezzel befejeződött a hatodik nap.

A hetedik napon Isten abbahagyta munkát és megpihent.
Mi is, zsidó emberek, Izrael gyermekei megpihenünk szombaton.
Ez azt jelenti, hogy amikor “megtartjuk a szombatot”, akkor a hagyományok szerint nem dolgozunk és nem csináljuk azt, amint a hét minden más napján, és így is megmutatjuk hitünket az Örökkévalóban.

De a szombat nem csak arról mesél nekünk, hogy mi hiszünk az Istenben, hanem arról is, hogy a szombatnak van egy különleges tulajdonsága: Összefogja és megőrzi a zsidó népet.
Azt mondták áldott emlékű bölcseink:
“Ha minden zsidó ember megtartaná a szombatot két alkalommal, akkor a világra a békesség jönne el.”

A zsidó embereknek szeretniük és tisztelnünk kell a szombatot.
Ez azt jelenti, hogy szombaton szép ruhát veszünk fel, finom ételeket eszünk közösen és kipihenjük az egész heti fáradozásunkat. Tórát is tanulunk és egy picit többet imádkozunk, mint a hét többi napján.
Tudjuk, hogy sehová sem kell sietnünk, mert szombat van.

Egy tanulság a sok közül:
A Teremtés története és a szombati pihenés arról mesél nekünk, hogy a hetedik napon fejezte be Isten annak a szép világnak a teremtését, amiben mi is élünk.
Hétről-hétre megemlékezünk arról, hogy milyen fontos számunkra a szombati nap.