A zsidó vallásjogban pontos szabályai vannak az ünnepeknek és a hétköznapoknak, az örömnek és így a gyásznak is.
Sőt… Mint gyakorló rabbi (lelkész), két évtizedes szolgálatom alatt megtapasztaltam, hogy amikor az ember leginkább egyedül érzi magát, akkor segíthet legtöbbet a hagyomány többezeréves ereje, a törvényei és a szokásai.
Bölcs emberek (és rabbik) ezrei finomították a háláhát, a vallásjogot.
A zsidó temetést emberivé és különlegessé teszi egyszerű, szerény, ám éppen ezért ünnepélyes mivolta illetve az a tisztelet és alázat, ahogyan a haldoklóval, az elhunyttal, majd a gyászolóval foglalkozik az ősi hagyományok szerint eljáró közösség. A temetés általános folyamata nem változott majd’ háromezerötszáz esztendeje. A temetés általában az eltávozás első 24 órájában történik, de igyekeznek 3 napnál tovább nem halasztani a temetést.
A halott elkísérésének micvája (héberül parancs) minden más micvánál fontosabb, beleértve akár a Tóra tanulását is.
(a képen, egy haldoklóra rak fel egy tfilint egy rabbi, hogy az életében még egy micvát tegyen és ez a micva kísérje őt minden élők útján)
A temetés előtt – a zsidó hagyománynak megfelelően – a halott testét fel kell készíteni a temetésre.
(Erkölcsi) kötelessége a halott szeretteinek és a hozzátartozóknak, hogy a hagyományos zsidó temetés megkezdése előtt megfelelően megismerjék a hagyományokat, így egyrészt az elhunytnak meg tudják adni a hagyomány szerinti végtisztességet, másrészt, hogy ők maguk is felkészüljenek az elengedés és az elbúcsúzás pillanatára.
Történelmi áttekintés:
A zsidó temetés a világon mindenhol szinte ugyanúgy zajlik, sőt nagyjából ugyanígy történt ez a szertartás történelmünk során is.
Napjainkban is vannak kis eltérések pl. a koporsó használatban (Izraelben nem használnak koporsót) és eltérhet a zsoltárok és imák sorrendje is vagy a gyászbeszédek elhangzásának ideje, ám a következő pontok majd’ mindenhol azonosak:
Már a bibliai idők óta, szakmailag felkészült emberek alapítottak egy csoportot (vagy csatlakoznak egy meglevőhöz), amit a későbbiekben „Hevra Kadisá”-nak (azaz „Szent Egylet”-nek) neveztek el.
A család nevében és helyett a Hevra Kadisa készítette elő a halottat az eltemetésre. Ezt követően a gyászmenet elindult a halottal a temető felé. A koporsót vivők közt voltak a közeli barátok, illetve egy bölcs vagy vezető esetében, a tanítványai.
A Talmud leírja, hogy amikor egy gyászment elvonult valahol, akkor az egész közösség felhagyott mindazzal, amit éppen végzett és csatlakozott a menethez, és közösen kísérték a sírhoz. (Ez a szokás ma is él, miszerint, ha egy koporsó elhalad mellettünk a temetőben, el kell kísérnünk azt, legalább néhány lépést.)
Különösen így volt ez egy „Mét Micvá”, azaz egy olyan halott esetében, aki a családon belül halt meg, így a hozzátartozóknak kötelességük (micva) elkísérni azaz eltemetni az elhunytat.
A gyászmenet megállt a sírhely közelében, zsoltárokat mondtak, majd a rabbi emlékbeszédet mondott a halottról.Ezek után a gyászoló családtagok a szívük fölött beszakították, megszaggatták a ruhájukat egy külső részén (keria).
Ezután a halottat elhelyezték a sírban és a közösség tagjai beborították a sírgödröt földdel.
Miután feltöltötték a gödröt, a gyászolók elmondták a „káddis„-t (a Teremtőt megszentelő imát), majd elmentek a halott családjához, ahol a család „sivát ül”-t, a hétnapos gyászt a gyász első hét napjában.
Nézzük meg a zsidó temetés részeit!
1) Tahara – a test rituális lemosása:
A temetés előtt a halott testét a Hevra Kadisa előkészíti a zsidó szokás és törvény szerint.
Ennek központi része a  test lemosása megfelelő mennyiségű tiszta vízzel, majd bizonyos imák elmondása közben a test felöltöztetése a különleges fehér halotti ruhába (kitli), végül elhelyezése egy kóser (általában gyalulatlan fából készült) koporsóban.
A férfiakat férfiak készítik fel, a nőket természetesen nők. (A képen halotti ruhát varrnak.)
2) Keria – az öltözék megszaggatása:
A temetési előtt, a gyászolók elmondanak egy áldást, amivel megmutatják, hogy elfogadják az „égi döntés”-t.
(Báruh átá Ádonáj Elohénu meleh háolám, dáján háemet – azaz Áldott vagy te Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki igaz bíró vagy),
és bevágják, majd megszaggatják öltözéküket a szívük fölött, a gyász kifejezéseként.
Ez a törvény csak a közvetlen gyászolóra vonatkozik, azaz aki valamely szülőjét, házastársát, gyermekét vagy testvérét veszítette el.
Sok esetben a tanítványok is elvégzik ezt a szertartást mesterük halálakor, mert a Talmud bölcsei szerint a szüleiktől kapjuk az evilági életet, míg a rabbinktól az eljövendő világot, azaz a rabbi is kvázi szülőnek számít.
3) Kávod – a tisztelet-adás:
Közösen kell elkísérni a koporsót végső nyughelyre.
Ez az elkísérés, héberül: „levájá”, a legfontosabb micva a temetés körül, amit bárki megtehet. Sok esetben az emberek a kezükben viszik az elhunytat, ezzel is mutatva a tiszteletet. A sír felé menve három alkalommal megállunk, ezzel is mutatva, hogy milyen nehezen engedjük el az elhunytat.
A „kávod”-ba tartozik az is, hogy még a temetés előtt összegyűlünk az elhunyt otthonában vagy egy teremben, vagy akár a sírnál, hogy zsoltárokat mondjunk és beszéljünk az elhunyt érdemeiről.
Már a Tóra (M. I. 47/29 – és Rási kommentár) beszél erről a viselkedésről, amit „igazi irgalmasság”-nak (heszed sel emet), szoktak nevezni, mert viszonzását nem várjuk.

4) Kevurá – temetés:
A temetés zsidó temetőben zajlik és férfiak temetőbe csak fedett fejjel léphetnek.
A zsidó sírhely, mindig örök sírhely.
Klasszikus módon egy sírba egy testet tesznek, ám a magyar neológ temetőben szokás a házastársak (testvérek) közös sírba temetése.
Virágot vinni nem illik, ez „idegen szokás”. Napjainkban ezt a tilalmat – a neológ temetőben – már nem veszik olyan szigorúan.
Ám a klasszikus zsidó szokás, hogy mindenki helyezzen el egy kavicsot a síron. Ennek a szokásnak több magyarázata is megtalálható. Az első említése Jehuda ben Simon Askenazi nevű rabbi, a nagy zsidó törvénykódexhez, a „Sulhan Aruh„-hoz írt „Beér Hétév” című magyarázatában található. Szerinte kő, kavics illetve fű elhelyezése a síron a halott felé mutatott tisztelet jele, és jelzi, hogy valaki meglátogatta a sírt.
A temetéshez tartozik a gyászolók által elmondott káddis és a többi ima (menuhá nehoná, stb). közös elmondása.
5) Nehámá – vigasztalás:
Mielőtt elhagyjuk a temetőt, a jelenlevők az úton két sorba egymással szembe állnak, és a kettő sor között sétálnak el a gyászolók, amikor elhagyják a sírhelyet.
Ahogy végigmennek a két sor között, az ott állók a következő mondattal vigasztalják a gyászolókat:
„Hámákom jenáhém ethem betoh seár ávélé Cijon virusáláim!”, azaz „Az Örökkévaló vigasztaljon meg benneteket Cion és Jeruzsálem gyászolóival együtt!”
Ezzel a pillanattal kezdődik meg a hétnapos gyász, a sivá.
Hazaérve meggyújtanak egy gyertyát, letakarják a tükröket és szokás egy erősítő étkezést tartani, amiben szokott benne lenni valamely kerek étel, például lencse vagy tojás. Ez a gömbölyűség az élet folyamatosságát jelképezi, és azt sugallja, hogy a kétségbeesést és a fájdalmat talpra állás és öröm követi.
A zsidó temetéshez joga van minden zsidónak!!!
A megfelelő, azaz hagyományhű  zsidó temetés oly’ annyira fontos, hogy sok zsidó ezt meg is említi a végakaratában, hogy őseik mintájára temessék el őt. Ez visszafelé is igaz, amíg még élünk, nekünk ki kell fejeznünk a szeretteink számára, hogy – ne adj Isten, bármi is történjen velünk – temetésünk a zsidó hagyományt kövesse.
Ha valaki nem hagyott (erről szóló) végakaratot, akkor is helyes, ha a család és a hozzátartozók megtesznek mindent, hogy a temetés a zsidó hagyomány minden elemét tartalmazza.
(Azaz a hagyományos „tahara” – mosdatás, ortodox helyeken egy „somér” – azaz egy zsidó, aki a temetésig együtt van az elhunyttal, a „kitli” – a hagyományos halotti ruha, és a zsidó „kóser” koporsó, amelyről a hevra kadisa gondoskodik.)
(Itt meg kell említeni, hogy vannak temetkezési vállalkozások (még zsidó nevűek is), melyek mindezt alapesetben nem biztosítják, ha kifejezetten nem igényeljük és nem ragaszkodunk hozzá. Természetesen ezek a vállalkozások minden elkövetnek, hogy megfeleljenek a családok igényeknek, feltéve ha ezeket a család valóban tudatják velük! Ilyen esetben mindig forduljunk rabbihoz!)
A temetés időzítése:
Bibliai eredetű előírás, hogy a halottat, a távozása után a leghamarabb temessük el, és néhány napot elhalasztani a temetést, csak a „tisztelet” miatt lehet megengedni. (Azaz a megfelelő tahara, a ruha vagy a helyszín biztosítása, esetleg a család összegyűlése)
Ám szükségtelenül nem lehet halasztani a temetést, mert a bölcsek kijelentették, hogy a lélek addig zaklatott, amíg a test – az előírás szerint – nincs eltemetve, örök nyugalomra helyezve.
Különleges esetek:
– Ha a halottat egy másik országban óhajtják eltemetni, vagy más körülményeket igényelnek, akkor a hevra kadisához kell fordulni vagy egy felkészült rabbi irányítására kell hagyatkozni.
– Tilos megtekintés céljából „nyitott koporsót” használni. Ezt különösen tiszteletlennek tartják a halottal szemben.
– Amennyiben a kérés a helyi szokással megy szembe (gyászbeszéd, feleség mellé temetés stb) akkor a hevra kadisa vagy egy felkészült helybeli rabbi adjon útmutatást.
– Amikor a gyászoló: kohén.
A  Tóra szerint a kohaniták (papok, Áron főpap utódai) nem kerülhetnek érintkezésbe egy holttesttel, mert a holttest rituálisan tisztátalan, míg a kohanitáknak őrizniük kell a tisztaságukat. Éppen ezért nem kerülhet kb. 2 méternél közelebb az elhunythoz, illetve nem tartózkodhat az elhunyttal egy fedél alatt. (A kohénra vonatkozó bibliai tiltás annyira komoly, mint a kóser ételek fogyasztása vagy a szombat megszegése.)
Ha a kohén köteles elmenni a temetőbe, ha a szülei, vagy a felesége, vagy gyermeke illetve testvére (akkor is ha csak féltestvér), ekkor ez micva számára, éppen ezért ilyen esetekben lehetőség szerint ne egy zárt terembe ravatalozzák fel az elhunytat. Az ortodox temetőkben külön kohén parcella van a temető szélén, hogy a sírokat látogató kohénnak ne kelljen bemennie a sírok közé.
Tiltott temetési szokások:
A  zsidó törvény szerint a zsidót úgy kell eltemetni, ahogy született – azaz minden szervével és tagjával együtt. Az emberi test szentnek számít  a halálban, hiszen isteni lelket tartalmazott, ezért hagyományos sírba, a földbe kell temetni, hogy a teste majd visszatérhessen a földre. (A Tóra már szinte a teremtés pillanatában kihangsúlyozza: – „Mert te por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (M. I. 3:19.) – és Mózes halála előtt még egyszer megismétli: „Mindenképpen temesd el!” (M. V. 21:23.)
Egy dologban történt változás a történelem során, a boncolás kérdésében, amit hosszú évszazadokon át a rabbinikus törvények szigorúan tiltották, mivel a halál után végzett vizsgálatokat, vágásokat, a belső részek felhasználását, stb. a halott megszentségtelenítésének tekintették.
Napjainkban a vallástudósok komoly engedményeket tesznek ezen a téren, hiszen bebizonyosodott, hogy a boncolással olyan ismeretekhez lehet jutni, amelyek segíthetnek mások (akár a közvetlen családtag) életének megmentésében. Napjaink rabbinikus gyakorlatában megengedett a boncolás pl. örökletes betegség miatt bekövetkezett halál esetén – a túlélő hozzátartozók gyógyítása érdekében -, továbbá akkor is, ha az illető ország (pl Magyarország) polgári törvényei szükségessé teszik, esetleges bűncselekmény gyanújának kizárása miatt.
Az olyan „temetés”, amikor urnába, mauzóleumba, kriptába vagy egyéb nem-földbe történő helyekre temetnek, szigorúan tilos a zsidó törvény szerint.
A Kabbala (a misztikus hagyomány) azt tanítja, hogy a „nem megfelelő” temetés esetén a lélek zaklatott állapotban marad és nem tud megnyugvásra lelni, amíg – akár sok év múlva – végre el nem temetik a földbe a megfelelő zsidó szokások betartásával.
Az elégetés, (hamvasztás) tilalma
A hamvasztás kifejezetten tilos a zsidó vallásjog szerint és soha semmilyen körülmény nem teszi elfogadhatóvá.
Bölcseink szerint a kremáció (elégetés) bálvány-imádás, azaz „a nem-zsidók útján járás”.
Ha valaki mégis aképpen végrendelkezik, hogy őt égessék el, akkor azt minden hiteles rabbi szerint – sajnálkozás és bűntudat nélkül – semmisnek kell tekinteni, mert senki sem kényszerítheti rá bármely rokonát a vallásjog megszegésére.
Függetlenül attól, hogy a halállal megszűnik a kapcsolat a test és a lélek között, elég ha valaki egyszer megnéz egy „örlőedényt”, amivel porrá törik a csontváz maradványait, hogy hamunak nézzen ki a test elégetése után…
Akinek van szíve, az nem engedi, hogy ilyesmi történjen azzal, akit annyira szeretett.
A kremáció tiltása annyira szigorú a judaizmusban, hogy akit elégettek, azt tilos meggyászolni vagy utána sivát ülni.
Ennek a szigorú tiltásnak és szankcióknak az oka, hogy aki szándékosan elégeti a hozzátartozóját, azaz megsemmisíti a testét, ezzel nemcsak a Tóra törvényeit szegi meg, hanem megtagadja a Teremtő ígéretét, és a zsidó hit egyik alapvetését, ami  a test jövendő feltámadásáról szól.
Ezzel szemben a klasszikus zsidó temetés a lélek végső békéjét eredményezi, és ezt ne vegyük könnyedén!
(Ha valami egyedi helyzet állna elő, amelyben ez felmerülhet, akkor szakmailag felkészült rabbi tanácsát kell kérni.)
Az elhunyt óhajai, végakarat:
Ha valaki konkrét utasításokat hagyott hátra a temetéséről, akkor erkölcsi kötelességünk ezeket végrehajtani, amennyiben nem ütköznek zsidó vallásjogba.
Ha valaki olyan utasítást hagy hátra, amely szembemegy az előírásokkal (balzsamozás, elégetés, a szervek felajánlása a tudománynak, nem-zsidó temetőbe való temetés, felszín feletti elhelyezés, a lemosás elhagyása, fémkoporsó stb.) akkor azok, akik gondozzák, kötelesek ezen kéréseket semmisnek tekinteni (mindenféle bűntudat vagy sajnálat nélkül), és a Hevra Kadisa által nyújtott megfelelő zsidó temetést kell nyújtani neki.
Tapasztalatból mondom, hogy legtöbb esetben az ilyen kérések a zsidó hagyomány nem ismeretéből vagy azok komolytalannak gondolásából erednek.
A rabbik döntése szerint azért vagyunk jogosultak annullálni a vallásjoggal ellentétes végrendeletet, mert ha az illető tudta volna a kérései súlyát, akkor nem kérte volna őket. Most, hogy már a lelke az „Igazság Világ”-ában található, ahol már minden egyértelmű, és nekünk nem szabad neki „fájdalmat” okozni, hogy a Tóra előírásait a kérésére megszegjük.
Még ha valaki tudatában is van annak, hogy szembemegy a zsidó vallási törvényekkel, azaz meggyőződésből teszi, sőt meg is indokolja a döntését, akkor sem segíthetjük őt ezen az úton.
Ellenkezőleg! Az a kötelességünk, hogy mi kijavítsuk (tikun) a döntését azzal, hogy a halálban zsidóként pihenhessen. Így tettünk érdemmé válik, amely a végítéletkor  a Teremtő előtt az elhunyt védelmére kel, és ezt beszámítják neki.
Ezt a cikket nem lehet összefoglalni, ám azt tudnunk kell, hogy nekünk, – kik itt maradtunk – meg kell tennünk mindent, mit erőnk enged, hogy szerettünket az évezredes zsidó hagyomány szerint engedjük el és temessük el.
Ne feledjük el, hogy a világ, amelyben élünk, egy másik világba vezető folyosó. A zsidóság egyik alapvető hittétele, hogy egy eljövendő világban – az „olám hábá”-ban – az embert lelke – Istenhez kapcsolódva – tovább él, és betölti az egész világot.
A folyosó másik végén ott vagyunk mi, akik a káddis imát mondjuk.
Nekünk kötelességünk, hogy a saját illetve a gyászoló család és a barátok által átélt veszteséget, mély fájdalmat és gyötrő szenvedést átfordítsuk a hála és a köszönet irányába.
Nekünk itt már „csak” egy fontos dolgunk maradt: meg kell köszönni a Fennvalónak, hogy akit ennyire szerettünk, és most elveszítettünk, ő közöttünk élt és mi a közelébe lehettünk.
A káddis szavai és eszmeisége összeköti a zsidó lelkeket szerte evilágon és a másvilágon.

Bármely kérésükkel bátran keressenek engem (rabbisag@mazsihisz.hu), vagy a MAZSIHISZ hevra kaddisáját a 061-413-55-18-as telefonszámon.

Megosztás