A zsidóság – európai történelme során – bátran kijelenthető, hogy szinte minden országban megfordult. A legszorosabb együttélés egyik jellemzője, hogy bizonyos szavak, kifejezések átmennek egyik nyelvből a másikba.
Erről a kölcsönhatásról már korábban írtam a héber nyelvről szóló cikkem 9. pontjában.
Most szeretnék leírni három érdekes (furcsa) kifejezést, ami ezt az együttélést mutatja…
1)
„Dajdajozni”
A pészáhi széder este egyik legszebb és legnépszerűbb dala a „Dájénu”, ami körülbelül annyit tesz: „már ez is elég lenne nekünk…”
Ezt a dalt együtt éneklik a gyermekek és az öregek.
Ennek a dalnak a refrénje: „dájénu”, amit többször egymás után ismételve éneklik…
Kb. így: „dáj-dáj-énú, dáj-dáj-énú, dáj-dáj-énú, dájénú, dájénú”
Mivel maga a széder vacsora már szigorúan napnyugta után zajlik, ezért ezt a dalt késő este/kora éjszaka énekelte a család együtt.
Az éjjeli csöndben a szöveg természetesen kihallatszott a vidéki zsidó házakból.
Azaz a zsidók „dájdáj”-oztak.
A dal:

2)
„Kéz és lábtörést!”
Ez a értelmetlen bájos magyar jókívánság német nyelvterületről származik. És az ottani furcsa érdekes jókívánságának szinte szó szerinti átírása.
Hals- und Beinbruch!, ami szó szerint: nyak- és lábtörést jelent…
Maga a német wikipédiás cikk is megjegyzi, hogy ez a furcsaság egy ősi héber, majd a jiddisbe átment szerencsekívánásnak a félrehallásából származik.
Miről is van szó?
A ma is haszbnálatos héber hácláchá uveráchá („sikert és áldást!”) kifejezés régies európai askenáz kiejtéséből = háclóhe u/und bróhe elszármazott, majd jiddisbe átment két szóról van szó…
Azaz innen már csak egy lépés a Hals- und Beinbruch!
Hogy hogyan lett a „nyaktörésből” „kéztörés”??? Ez legyen már egy etimológus problémája!
3)
A húsvéti nyuszi figurája
Ez a legkétségesebb etimológia, de remélem lesz, aki megcáfolja…
Szegény expilicte tréfli nyuszi hogyan kerül a szigorúan vallásos pészáh / húsvét szimbólumai közé?
A már fentebb is említett széder estének a rendje eléggé bonyolult, ahol hibázni nem illik. Olyannyira, hogy maga a „széder” szó is „rend”-et jelent.
Minden ünnepet egy ünnepszentelő szertartás, héberül, „kiddus” vezet be. Ennek a „kiddus” imának is több része van. A legnehezebb szituáció az, amikor a széder este szombat estére esik, mert akkor még bele kell építeni a „kiddus”-ba a szombatbúcsúztató imát, hávdálát is. Ebben az esetben a kiddus 5 részből áll:
– Áldás a borra – „jájin”
– Ünnepszentelés – „kiddus”
– Áldás a hávdálá gyertyára – „nér”
– Maga a hávdálá szertartás – „hávdálá”
– Áldás, hogy megéltük ezt a napot – „zmán” (sehehejánú áldás)
Ezt a sorrendet elég nehéz megtanulni, pláne, hogy elég ritkán fordul elő. Ám a nép kitalált egy akrosztichont.
Ha az öt rész kezdőbetűjét – a mássalhangzókat – összeolvasod, akkor ezt kapod: „JáKNeHáZ”
A hagyomány ezt a típusú – igen bonyolult – kiddust, a könnyű megjegyezhetőség kedvéért „jákneház kiddus”-nak nevezi.
A német nyelvterületen élő nem mindig nagyon művelt zsidó emberek nem értették mit is mond a rabbi, amikor az mondogatta: „jákneház”… Ám azt pontosan értették, hogy „Jage den Hasen!” – azaz „vadászd a nyulat!”… vagy a jiddis „jakn hoz” – „nyulat vadászni”.
És a széder esti imakönyvet (hágádá) rajzoló művészek, vagy nem túl nagy vallási műveltséggel bíró emberek, már a középkortól egyszerűen belerajzolták a menekülő nyuszikat hágádák-ba, és a nyuszika bekerült a pészáhi hagyományba.
Szeretném ideidézni Bíró-Nink Bea magánlevélben nekem írt kiegészítését:
„Bár kétségtelen, hogy a széles néprétegeknek egyszerűbb volt a jiddisre hajazó szójátékot megjegyezni, de ez nem feltétlenül a butaságukból vagy műveletlenségükből ered, sőt sokkal inkább a játékos jiddis nyelvi tudatra vezethető vissza, ami fantasztikusan ugrál a több nyelvi komponens között, hol ezt, hol azt aktiválva, amit a beszélők pontosan tudtak követni. Sőt, még azzal is tisztában voltak, hogy ezzel a nyelvi játékkal nem sérül a kódexek vagy szent könyvek szakrális jellege.” –
Bea, köszönöm! 🙂
(És itt egy részletesebb tanulmány erről a nyuszis kérdésről.)
Néhány példa a hágádában található nyúlábrázolásról:

Megosztás