Andrisnak és Jocónak ajánlva!
„Vájigás” hetiszakasz
A zsidóság egyik legnagyobb kérdése, hogy ha az Isten jó, akkor hogy lehet a világban rossz…
Rabbi Akiva szerint, „amit Isten csinál, a jóért csinálja” – azaz előbb vagy utóbb meglátjuk, hogy mi is volt a Teremtő szándéka, és ebből egyszer még jó lesz nekünk.
Rabbi „gamzu” Nachum szerint, „minden dolog, ahol és amikor történik – az már akkor és ott jó, csak mi nem mindig értjük meg.”
A tórai József történetében ez a kérdés nagyon is aktuális.
A történet egyik csúcspontja, amikor József felfedi önmagát és kilétét a testvérei előtt.
A Szentírás két szót is használ: „döbbenet és félelem”
Fokozva a helyzet katarzisát, Józsefnek ezt kétszer is el kell mondania (Mózes I. 45. fejezet):
3. És mondta József az ő testvéreinek: Én vagyok József! Él-e még atyám? De testvérei nem bírtak felelni neki, mert megrémültek tőle.
4. József pedig mondta az ő testvéreinek: Lépjetek csak ide hozzám! És odaléptek, ő pedig mondta: Én vagyok József, a ti testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba.
Ez a József már nem egy teenager, akit a testvérei kicsúfoltak, vagy nem a szenvedő szolga vagy a rab, akit börtönben felejtettek, hanem egy hatalmas hatalmú, tiszteletreméltó ember.
És József ott áll a trónja mellett. Vele szemben áll 11 testvére.
Áll és sír.
Sokat tanult a szenvedéseiből
De a legtöbb, amit elért, hogy van perspektívája, céljai, amiért érdemes küzdeni.
Már rég továbblépett a bosszú mardosó érzésén, az elutasításon és a haragon.
Pontosan tudja, hogy Isten miért sújtotta őt csapásokkal.
Mi ennek az oka? A nyugalmának, a szeretetének, a magabiztosságának?
Az, hogy ő pontosan látta azt az utat, ami eddig a pozícióig őt elvezette.
És ő hálás ezért, annak ellenére, hogy életében nagyon sok negatív fordulat volt.
Fent volt és lent.
Mint az ég csillagai és a föld pora.
Álmodozó 17 éves gyermekként, – az apja házában – sohasem gondolta volna,
hogy ő valamikor is adhat valamit az embereknek, az emberiségnek,
hogy ő képes lesz arra, hogy életeket megmentsen,
hogy az emberek őhozzá fordulnak majd segítségért,
és hogy ő majd egyszer megmenti a saját családját, édesapját és testvéreit.
Amikor beszélgetek a gyermekeimmel a jövőjükről, és elmesélik, hogy most éppen balett-táncosok szeretnének lenni…
Eszembe jut, hogy én is sebész szerettem volna lenni, hogy gyógyítsak, majd ügyvéd, hogy megvédjek…
Elképzeltem, hogy leérettségizem, egyetemre megyek és karriert építek…
Fiatalon és naivan mindannyian elképzelünk egy egyenes utat a sikerhez és boldogsághoz.
Ám az élet teljesen más…
Józsefhez évről-évre elmeséli nekünk.
Meglepetések, akadályok és még ezernyi furcsa pillanat szövi át mindannyiunk létét.
Ám mindezek felett van két végső nagy cél: a visszanézés és a felfedezés.
Az, hogy felfedezzük és meglássuk a szépséget, és hogy elfogadjuk az esetleges fájdalmat, amit tapasztaltunk az úton.
Az, hogy lássuk és értékeljük azt a helyet, ahová ez az út elvezetett bennünket.
Mert az út jó. (Gondoljunk csak rabbi Akivára.)
Ideidézem a közhelyes Márai Sándort, mert a közhelyek mindig igazak:
„Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
És most (és mindig) itt állunk, – mint anno József – egy út végén, és rögtön egy másik kezdetén.
Innen, erről a pontról kell értékelnünk az isteni áldásokat.
Mert Ő megáld bennünket. – Mert megáld!
Amikor értékeljük a saját utunk értelmét, és elfogadjuk mind az utat, mind azt, ami velünk történik, akkor meglátjuk ezt az áldást.
De csak akkor!
Ha harcolsz ellene, akkor az áldás elillan.
Ez az egyik legnehezebb pontja az ember életének: elfogadni és nem háborogni.
A Misnában az egyik bölcs, Ben Zoma megkérdezi:
Ézehu ásir? – Ki a gazdag?
És persze meg is válaszolja: „Aki elégedett azzal, ami neki éppen van”
A zsidó nép sok nagy utazáson van túl.
Gondoljuk csak el Ábrahám és Sára milyen zsidóságot láttak, vagy a harcos bírák korában hogy éltek az ókor hősei, Debora vagy Bárák.
A talmudtanuló rabbipár Hillél és Sámmáj. A középkor szfárádi és askenázi zsenije Rámbám vagy Rási.
A cionizmus úttörői Herzl vagy Jabotinsky, és a modernkori Izrael két hőse: Golda Meir vagy Jichák Rabin.
Ezernyi zsidóság, ezernyi út ezernyi szerelem, és mégis mindegyik ugyanaz: küzdöttek a hitükért és az elveikért.
Majd megálltak és büszkék voltak arra, amit adtak.
Az életüket tragédia és siker – akadály és győzelem kísérte.
A mi életünk és történelmünk is olyan, mint Józsefé.
Ezért van az ő sorsa a Szentírásban.
Látjuk mindannyian a lejtőket és emelkedőket, amik az életünket kísérik.
És tudjuk, tudnunk kell, hinnünk kell benne, amiképpen József is hitt benne, hogy minden hegy mögött völgy húzódik, és minden völgy mögött hegyek emelkednek a magasba.
Pontosan tisztában kell azzal lennünk, hogy az életünket megpróbáltatások nehezítik.
Éppen ezért időnként meg kell állni az úton, és az embernek meg kell vizsgálnia önnönmagát, hogy az önismeret milyen fokán áll.
Tudja-e önmagát megfelelően látni, vagy egy görbetükröt állítanak neki a barátai, amiben esetleg ő valami csodás embert lát, aki fölött glória lebeg.
József sok tükörbe nézett bele, majd abban a pillanatban belenézett a testvérei szemébe, és ezt mondta:
„5. Most pedig ne bánkódjatok és ne haragudjatok önmagatokra, hogy eladtatok engem ide, mert Isten azért küldött, hogy túléljünk.”
Azt mondják, hogyha egy hal még képes szemben úszni az árral, akkor él, ha ezt nem tudja megtenni, akkor menthetetlen…
Én azt kívánom nektek barátaim, hogy minden utatokon legyen előttetek József példája!

Megosztás