A Bét Sálom zsinagógában szokás, hogy minden péntek este és szombat délben valaki „dvár Tórá”-t, azaz tóramagyarázatot tart. A Purimot megelőző héten Schlenker Ádám vállalta ezt a micvét.
Az elmondott, rendkívül értékes előadásnak – blogunk kérésére és számára – elkészült az írott változata is, amit Ádám blogunk rendelkezésére bocsátott. Köszönjük!
Purim megítéléséhez már a talmudi időktől kezdve ambivalensen viszonyult a rabbinikus hagyomány és a halacha, mivel Purim azon ritka zsidó ünnepek egyike, amely egyszerre hordozza az öröm, sőt a féktelen vidámság megélését, ugyanakkor együtt jár a normaszegéssel is.
Ez a kettősség már megjelenik abban a talmudi történetben is, amelyben Rabbah és Rabbi Zeira ünnepi iszogatás közben összevesznek, majd Rabbah hirtelen felindulásból megöli Rabbi Zeirát. A történet további folytatásában azonban Rabbah az Örökkévaló segítségét kéri és neki köszönhetően Rabbi Zeira feltámad, visszatér az életbe. A következő Purimkor Rabbah szintén meghívja Rabbi Zeirát ünnepelni, amit az avval hárít el,hogy nem történik minden alkalommal csoda. A felemás megítélés az ünnep elnevezésben is tetten érhető a rabbinikus irodalomban, hiszen a héber ’párcufim’ elnevezéssel írják körbe, ami maszkot, jelmezt jelent arra utalva, hogy az Örökkévaló sem az ünnepen felolvasott Megillában sem csodatételekben, a zsidó nép megmenekülésében személyesen nem jelent meg.További érdekessége az ünnepnek,hogy bár szokás sok alkoholt fogyasztani mégsem mondunk kiddust az ünnep tiszteletére.
Az ünnep egyik talán legismertebb szokása a vidám karneváli hangulat és a maszkok, álarcok viselése, amire már az ünnep héber megnevezése is utal. A szokás átvételének időpontja ismeretlen,az első fennmaradt írásos forrás róla a 15.században Itáliában élt Mahari, (Jehuda) Minz páduai rabbi beszámolója. Azonban a maszkok, jelmezek viselése korántsem volt egy széles körben elterjedt hagyomány a zsidó közösségekben Európán kívül, sőt, az iszlám uralom alatt élő szefárd és mizrahi (keleti) közösségekben ismeretlen volt egészen a 19. századig. Egyedül az európai askenáz, szefárd illetve a jeruzsálemi askenázi közösségek ismerték. Ennek a legfőbb oka az, hogy a purimi jelmezes beöltözés és karnevál a középkori keresztény Európában átvett szokás, így az iszlám területeken élő közösségekhez ez nem juthatott el, illetve csak több évszázaddal később, közvetítés útján, és csak Izraelben vált általánosan elterjedt szokássá a 20.század második felében.
A purimi jelmezes mulatozással, mint jelenséggel két szemszögből foglalkoztak a rabbik és arra többféle halachikus válasz született. Ekkor a szokás már egy hosszabb ideje létezhetett, amit igyekeztek szabályozni és annak létére magyarázatot találni. Alapvetően a normasértés kérdése azzal kapcsolatban merült fel,hogy vajon azzal,hogy férfiak női ruhába nők pedig férfi ruhába öltöznek vajon a részvevők megszegik-e azt a tórai tilalmat, amely szerint tilos az ellenkező nem ruháit hordani. A 16.században élt Rema, Mose Iszerlesz rabbi úgy vélte, hogy nincs ilyesmiről szó, mert az átöltözésnek csak a vidámság a célja, és nem tekinthető állandó törvényszegésnek ezért megengedhető tartja. Ugyanakkor hozzá teszi, hogy szép szokás az, ha valaki szombati vagy ünnepi ruhában megy meghallgatni a Megilla felolvasását, ennek ellenére a szombati ruha viselése Megilla olvasás alatt nem vált elterjedt gyakorlattá.
Ezzel ellentétes álláspontot képviselt a pár évszázaddal korábban, a 14. században Toledóban élt rabbi, Tur, más néven Mose Jakov ben Aser, aki kifejezetten megtiltja a maszkok viselését.
A következő évszázadokban a purimi maszkokkal, jelmezekkel kapcsolatban legkülönbözőbb rabbinikus vélemények, szabályok láttak napvilágot, és közösségenként eltérő módon tiltották vagy engedélyezték azokat. Akadtak olyan közösségek, amelyek egyenesen a közösség alapszabályába is rögzítették a maszkviselés tilalmát, egy 17 századi vélemény szerint pont azért, mert jelmezben a családtagok nem ismerik meg egymást és például egy mostoha anya és nevelt fia tiltott szexuális viszonyt kezdene egymással.
A jelmezes-maszkos szokás eredetét egyenesen az antikvitásból eredeztethetjük, ugyanis a görög illetve a római kultúrában volt szokás, hogy a tél végét a mámor és bor görög istenének Dionüszosznak és ennek római megfelelőjének, Bacchusnak a tiszteletére ivászattal, karnevállal és lakomával búcsúztatták, amelyek gyakran orgiákban teljesedtek ki.
A római szenátust annyira zavarta az ünnep idején a közrend felborulása,és az orgiákkal járó közbotrányok, hogy végül ie. 186-ban rendeletben tiltotta be a karneválok és mulatságok rendezését.
A római birodalom bukása után a kereszténység nem vetette el ezt a szokást, hanem a saját maga képére formálta a tél végi vigasságot, így a katolikus és görög keleti egyház kisebb részben a húsvétot megelőző időszakot jelölte ki erre, mint a farsangi mulatságok időszakát, és egyben a hús fogyasztás végét,amelyet aztán a húsvét előtti negyven napos böjti időszak követett. A latin eredetű karnevál szó is magában hordozta ezt a el válást jelentő időszakot, hiszen a ’carne vale’ annyit jelent,hogy búcsú,elválás a hústól, ami áttételesen a vigasságtól való búcsút is jelentette. Az első ismert adat a velencei karneválra 1094-ből származik, és nem sokkal később az egyházi szerzők arról panaszkodnak, hogy jelmezbe öltözés lehetőséget teremt a szexuális kicsapongásra és házasság törésre.
Mivel a zsidó közössége benne éltek az adott városi társadalmakban és hatottak rá a helyi kulturális szokások szintén átvették a jelmezek és maszkok viselésének szokását, amelyeket aztán Purimkor viseltek. Ezen kívül önálló tréfás szokás rendszer alakult az ünnep köré, így például a Purim rabbi választása. Erről már a híres Kalonymus mainzi rabbi család egyik leszármazottja, Kalonymus ben Kalonymus is írt, amely szerint a 14. századi Franciaországban, „Provence”-ban Purimra a rabbi növendékek színdarabokat írnak, amelyben egy napra, Purimra a közösségben rabbit választanak, aki talmudi szövegeket parodizál, szórakoztató vagy kétértelmű kérdéseket tesz fel a hallgatóságnak, a valódi rabbinak. Elterjedtek voltak az ivók számára írt verses, mulatságos haggadák is. Szintén ismert szokás volt olasz közösségekben a szalmából Hámán bábut készíteni, amelyet aztán a város vagy falu fő terén elégettek. Ennek egyik előképe a tél végén a helyi néphagyományban is megjelenik, amikor a telet szimbolikusan jelképező szalma bábot elégetik. Mindez nagyban hasonlít a kor elterjedt április bolondjának szokásához, amikor a közösség egy közismert bolondját királynak teszik meg, és egy napig következmények nélkül uralkodhat.
Purim kapcsán általános szokás volt édeset enni, ezért gyakran narancsot, almát és diót ami a termékenység jelképe is egyben, tettek az ünnepi asztalra és az egyik jellegzetes étel mind a mai napig a töltött káposzta,amelynek szefárd változatát az ún. megilla káposztát rizzsel, mazsolával töltik meg.
Magyarországon egészen a 20. század elejéig Purimkor szokás volt vidéken a fiatal férfiaknak házról házra járva köszönteni a háziakat,az idősebbek önálló, kisebb darabokat adtak elő, énekeltek, amelyekért cserébe pénz, ajándékot kaptak. Gyakori szokás volt,hogy az ünneplők csikósnak, juhásznak öltöztek be,és így jártak köszönteni. Ritkábban ugyan, de szintén előfordult, hogy lányok öltöztek férfi ruhába és úgy mentek köszönteni,ekkor azonban maszkot is viseltek,hogy ne legyenek felismerhetőek.
Néhány rabbi felismerte Purimnak azt a pszichológiai jellegzetességét,hogy ezen a napon lehetséges a vallási tilalmak feloldása, a társadalmi normák, szabályok megfordítása,feje tetejére állítása, bizonyos, csak a fantázia szintjén megélt szerepek szabadon történő megélése egy napig. A braszlavi Rabbi Nachman a 18.században például úgy gondolta,hogy a Purim az év többi napjának őrültségét,bizonytalanságát kontrollálhatatlanságát jeleníti meg, azzal a különbséggel,hogy ezen napon a szorongások letehetőek, a társadalmi normák, határokat ledönthetjük,és a korábban lehetetlennek gondolt szerepeket megélhetjük. Ennek ellenére azonban voltak olyan rabbik is, mint például az 1960-as években Haifa főrabbija a marrokói származású Messas rabbi, aki úgy vélte, hogy a purimi karnevál egy pogány ünnep utánzása, nem zsidó szokás és átvétele, amely ebben a formában tilos, nem elfogadható gyakorlat.
A radomski hászíd Shlomo rabbi ugyanakkor a Purimnak egy másik sokkal fontosabb jellegzetességére hívta fel a figyelmet, ami túlmutat a jelmezeken és maszkokon. Számára a Purim a vendéglátás, az egymásra figyelés közösségi ünnepe ugyanúgy, mint az általa példának hozott két talmudi bölcse történetében. Rabbi Abeje és Rabbi Hannina annak ellenére, hogy sokat vitatkoztak és volt, amiben nem értettek egyet, ezen az ünnepen megajándékozták egymást evvel is kifejezve a zsidó nép egységét.
Ezt az igényes dolgozatot egy 1947-ben Tel Avivban készült képpel zárjuk. (Figyeljük meg a lány magyar népviseletét!)
