De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Van egy furcsa pillanat minden közösség életében, amikor hirtelen sokan érzik úgy, hogy most végre mindent újra lehet kezdeni. Mintha a történelem egyetlen mozdulattal lenullázható lenne. Mintha a múlt nem valami örökség, hanem egy teher lenne, amit le lehet dobni. Sőt – le kell dobni.
Ám a zsidó történelem nem így működik. Soha nem így működött.
Két egykori barátom tollat ragadott, hogy kiírják magukból a fájdalmakkal teli vágyaikat. (Esetleg a vágyakkal teli fájdalmaikat?)
Ez az írás, a zsidó közösség vezetésének teljes morális kudarcáról beszél, miközben igen erős szavakat használ. Talán túl erőseket is??? (De erről majd később).
Az eddigi bő 30 esztendős rabbinikus pályafutásom alatt emberként, zsidóként megtanultam megérteni mindent és mindenkit. Ám azt is megtanultam, hogy eséllyel célt érjek, vagy legalább a célra tartsak – néhány alapelvet figyelembe kell vennem.
Ezzel a szűrővel olvastam ezt a cikket és a végére érve rádöbbentem, hogy a szerzők nem diagnosztizáltak, hanem nemes egyszerűséggel ítélkeztek.
Sőt… Ezek nem is egyes emberekre vonatkozó ítéletek voltak, hanem egy egész közösségi rétegre kimondott végítélet. (Így rám is). Ez azonban már nem a „bátorság” kategória, hanem sima leegyszerűsítés.
Éppen ezért vettem a bátorságot, hogy az én „alapelveim” szerint is elemezzem a Szombat folyóiratban megjelent cikket. Az én írásom 3 részből áll:
1. a cikk logikájában általam vélelmezett hibák,
2. a cikkben megjelenő önellentmondások,
3. és végül a javaslataim.
Amely alapelveket most leírok, azokat nem én találtam ki, hanem a Tóra írja le vagy olyan talmudi mestereink narratívája, akiknek a szavakra mindenkinek érdemes figyelni. (Mindig forrásolom az mondataimat!)
1)
אין לדיין אלא מה שעיניו רואות
Azaz „egy bíró csak arra támaszkodhat, amit lát” (lásd: Szánhedrin 6b).
A cikk moralizál, de nem bizonyít semmit. Olvasom és beleborzongtam, mert a szöveg tele van súlyos állításokkal: „korrumpálta a vezetőket”, „árulások sokasága”, „zsarolható emberek”
Ám nincs konkrét példa, nincs név, nincs eset. Ez – szerény véleményem szerint – nettó retorika és nem érvelés. Állítások bizonyítékok nélkül.
És anélkül egy kritikai cikk elveszíti a komolyságát.
2)
לֹא יוּמְתוּ אָבוֹת עַל־בָּנִים וּבָנִים לֹא יוּמְתוּ עַל־אָבוֹת אִישׁ בְּחֶטְאוֹ יוּמָתוּ
„Az atyák ne ölettessenek meg a fiakért, se a fiak ne ölettessenek meg az atyákért; kiki az ő bűnéért haljon meg.” (5M 24:16)
A Szombat folyóiratban megjelent írás fő állítása, hogy aki benne volt a „rendszerben”, az – de facto – erkölcsileg kompromittált.
A cikk nem különböztet meg embereket, nem vizsgál egyéni döntéseket, hanem nemes egyszerűséggel kollektív bűnösséget sugall.
Mindig legyen előttünk a Tóra fentebbi tanítása, ami ennek pontosan az ellenkezőjét állítja: az Örök Isten szerint tilos egy kollektív morális ítélet kimondása – egy közösség egészére.
3)
אַל תְּבַהֵל עַל פִּיךָ… וְאַל יְמַהֵר לִבְּךָ לְהוֹצִיא דָבָר לִפְנֵי הָאֱלֹהִים… כִּי הָאֱלֹהִים בַּשָּׁמַיִם וְאַתָּה עַל הָאָרֶץ, עַל כֵּן יִהְיוּ דְבָרֶיךָ מְעַטִּים
„Ne légy elhamarkodott a száddal… és ne siessen a szíved kimondani a dolgot… mert Isten az égben van, te pedig a földön – ezért legyenek szavaid kevesek.”
Csodálatos mondat a Prédikátor könyvéből (5:1-2).
A sokat tapasztalt Salamon király – időskori művében a szavak erejéről beszél és csodaszépen írja le, hogy minél nagyobb a szó, annál nagyobb felelősség kell mögé, mert anélkül a nagy szavak vagy az abszolút állítások kontraproduktívvá válnak.
És aki ilyen szavakat használ: „gyilkos ölelés”, „félelemgyár”, „árulás”, „póráz”, az nagyon rossz útra tévedt, mert ez már messze nem közösségi diagnózis, hanem inkább valami politikai pamflet nyelv – de abból is a rosszabb.
Azért is különösen fájdalmas ilyet olvasni egy zsidó folyóiratban, mert ezzel a nyelvezettel nem oly rég még napról-napra találkoztunk a politikai közbeszédben. Nagyon veszélyes terep, mert felkorbácsolja az indulatokat, de nem kínál működő megoldást.
4)
רְאֵ֖ה אֶת־מַעֲשֵׂ֣ה הָאֱלֹהִ֑ים כִּ֣י מִ֤י יוּכַל֙ לְתַקֵּ֔ן אֵ֖ת אֲשֶׁ֥ר עִוְּתֹֽו
A Prédikátor pár fejezettel (7:13) később megadja a stratégiai nyugalom mellett a megoldás másik kulcsát is: önreflexió.
„Lásd Isten művét: ki képes helyrehozni azt, amit elrontott?”
A szerzők szép listát írtak arról, akit és amit el kell bontani: „régi vezetők”, „struktúrák”, „intézmények”.
De mi nincs leírva a cikkben?
Konkrét modell. Működési terv. Felelősségi rendszer. Stb.
Magyarra lefordítva a (talán) legelemibb érvelési hibával találkozunk: az írásban kritika van, ám vízió nincs.
Legyen az elmúlt 16 év történelme felkiáltójelként előttünk, hogy van egy határ, ami után a rombolás már nem visszafordítható…
Bármely’ közösség – pusztán egy rombolásból – sohasem fog működővé válni.
Az építés és a helyreállítás víziója mindig alapvetése volt a zsidó filozófiának. (pl. tikun olám elve). – Ám erről a cikk végén hosszabban írok.
5)
הֱווּ מִתְפַּלְלִים בִּשְׁלוֹמָהּ שֶׁל מַלְכוּת, שֶׁאִלְמָלֵא מוֹרָאָהּ אִישׁ אֶת רֵעֵהוּ חַיִּים בְּלָעוֹ
És a végére hagytam azt, ami talán a cikk leggyengébb pontja, amihez a mottóm magyar fordítása: „Imádkozzatok a hatalom békéjéért, mert ha nem volna a félelme, az emberek elevenen falnák fel egymást.” (Atyák mondásai 3:2)
A cikk egyik legerősebb (és legproblémásabb) mondata: „a rabbinak semmi köze nincs a világi politikai hatalomhoz”.
Már elnézést, de ez egyszerűen nem igaz!
Aki egy picit is ismeri a zsidó hagyományt, az pontosan tudja, hogy ez az állítás történetileg hamis (a saját narratíváját igazolva egyszerű történelemhamisítást abszolválva a bő 2,5 évezredes rabbiszerepet leszűkíti).
A gimnáziumokban érettségi anyag a Szentírás. Minden kisgyermek tudja, hogy a vallási vezetők, pl. a próféták, akár még a (zsidó) királyokat is kritizálhatták.
Vagy amiképpen a későbbi korokban a rabbik közösségi vezetők voltak (nászi, rés gálutá, stb), és nem csak valami spirituális figurái a történelmünknek.
A zsidó hagyomány sehol sem állítja, hogy nincs kapcsolat vallás és politika között, hanem azt mondja, hogy van kapcsolat, de az nem azonosulás.
A mindenkori hatalom fontos, de az sohasem lehet a vallási igazság forrása, és a történelmi időkben a rabbik voltak a „fékek és az egyensúlyok”.
Véleményem szerint ez a téves állítás az írás egyik legfőbb problematikája, mert egy hibás axiómára építi az érvrendszerét.
Mert az nem baj, hogy van kapcsolat a rabbi és egy világi hatalom között, hanem az az igazi baj, ha a politikai logika leuralja (le akarja uralni) a vallási teret.
Jobb esetben ekkor lépnek elő a rabbik. Minket gyalulni – az összzsidóság érdekeit szem előtt tartva – igencsak kontraproduktív…
Most szeretnék pár mondatban írni a cikk logikai hibáiról és a benne feszülő ellentmondásokról, ami az írást majdhogynem értelmezhetetlenné teszi.
1)
„Ne igazodjunk” vs. „igazodjunk az új rendszerhez”.
A szerzők azt mondják, „ne legyen kollaboráció”, miközben az új politikai korszakhoz kell igazodni.
Érted? Ugyanaz a logika, csak más hatalomhoz.
2)
„Sokszínűség” vs. „vezetők eltávolítása”
A szerzők hangsúlyozzák a pluralizmust, ám közben az egész vezetői réteget delegitimálják.
Érted? Ez nem pluralizmus, hanem tisztogatási logika.
3)
„Fiatalok vezessenek” vs. „felkészült elit kell”
A szerzők egyszerre mondják: adjuk át a fiataloknak és legyen „magasan kvalifikált elit”
Érted? A kettő nem ugyanaz, azaz nincs feloldva a feszültség.
4)
„Állam ne döntsön teológiában” vs. erős politikai állítások
A szerzők helyesen mondják: az állam ne döntsön vallási kérdésekben, de közben ők maguk is politikai alapon delegitimálnak vallási szereplőket.
5)
„Autonómia” vs. „központi új elit”
A szerzők autonómiát kérnek, ám közben egy új, egységes vezetőréteget vizionálnak.
Érted? Ez egy totális belső ellentmondás.
Amikor József megfejtette a fáraó álmát, nem csupán egy narratívát közölt, hanem rögtön megmondta a megoldást is, miszerint raktárvárosok kellenek.
Ez a kommunikáció az archetípusa lett a tanácsadói szakmának.
Éppen ezért én is írok 5 gondolatot a hogyantovábbról:
1)
A közösség vezetőinek kollektív megbélyegzése nem tikun (javítás), hanem hurbán (rombolás).
A romboló beszéd veszélyét mindannyian megtapasztaltuk az állampárt elmúlt éveiben – a hivatalos kommunikációjában.
És ezen cikk nyelve igen közel áll a láson hárá (rossz beszéd) kategóriájához.
pl: „„korrumpálta a vezetőiket… árulások sokasága”, „zsarolható emberek kerültek kulcspozíciókba”, „aki komfortosan mozgott… nem legitim vezető”
Amikor egy egész vezetői réteget korrupcióval, árulással és zsarolhatósággal illetünk konkrét bizonyítás nélkül, az messze nem közéleti kritika, még akkor sem, ha az ember azt gondolja, hogy igazat mond.
És kezeljük tényként, hogy a zsidó hagyomány nem azt tiltja, hogy kimondjuk a problémákat – hanem azt, hogy úgy mondjuk ki őket, hogy közben a közösséget romboljuk.
Nota bene, ez a mondat: ” jogerősen elítélt bűnöző ne álljon a kassza kulcsával a kezében.” már a büntetőjog határát súrolja. (Btw, én biztos perelnék…)
2)
Szeretném, ha mindenki megértené, a zsidó közösség nem egy startup, hanem egy 3340 esztendős hagyomány és vallás. Ahol nem generációk cseréje kell, hanem éppen ellenkezőleg: együttműködés.
A cikkben ennek az alapvetésnek nyoma sincs, pedig ez morális alapvetés.
3)
Zsidó közösségi vezetőként a komplexitás védelme mellett állok.
A Misna bölcsei szerint: אל תדין את חברך עד שתגיע למקומו – azaz „ne ítélj meg senkit, ameddig nem jutottál az ő helyébe.”
A kedves szerzőpáros számára is ajánlom a fentebbi – talán az egyik legerősebb – zsidó mondatot a komplexitásról.
Ha nem látod a teljes képet, ha nem ismered a körülményeket, akkor az egyszerű ítélet szinte mindig hibás.
Mert nagyon könnyű kívülről egy fekete-fehér képet bemutatni, ám pontosan tudjuk mindannyian, hogy belülről sokszor kényszerek, dilemmák, felelősségek feszítik a döntéshozókat.
4)
Meg kell értenünk… Bármilyen fene nagy szabadság van, a zsidó közösség nem lehet egy politikai forradalom eszköze.
A cikk szerzői forradalmi logikát akarnak ráhúzni egy közösségre, ám ez egy önsorsrontó logika, hiszen a zsidóság és a „kehilák” története (történelme) az a lineáris és nyugodt fejlődés története.
5)
Természetesen a cikk szerzőinek van sok igazsága…
Hiszen kell pozitív alternatíva és szükség van megújulásra.
Aki engem ismer, az talán tudja, hogy mennyit próbálok tenni mindezért.
Hogy legyen még több fiatal, még több oktatás és még több kiadvány.
Hogy miképpen fejlődjünk a közösségépítésben.
Hogy felfedezzük és felerősítsük az új hangokat és az új energiákat.
Mert szükség van még több közösségi életre és még több valódi tartalomra.
Ebben nincs is vita.
De…
Cicero mondása közhelyes, ám igaz, „historia est magistra vitae”, „a történelem az élet tanítómestere”.
Miért mondom ezt?
Mert ezernyi történelmi esemény bizonyította, hogy aki rombolni akar, az uralni akar (és nem vezetni), ahogy régi „barátunk” a Prédikátor is mondja:
„עֵת לִפְרוֹץ וְעֵת לִבְנוֹת” – „Ideje van a rombolásnak és ideje van az építésnek.”
Ez nagyon fontos mondat, mert megmutatja, hogy a hagyomány nem tagadja a rombolás szükségességét…
De!
Nem mindegy, milyen a rombolás.
Van „rombolás”, ami, indulatból jön, ami általánosít, ami delegitimál egész csoportokat, ami nem kínál utat előre – ez a rombolás (és sokszor tilos is), mert leegyszerűsít, indulatból jön és közösséget tör szét.
De van olyan „rombolás”, ami bár látszólag néha rombolásnak tűnik, de valójában tisztítás, תיקון (tikun – javítás). Mert konkrét hibát céloz, mert arányos, mert felelősséggel történik és mert az építést szolgálja.
És itt jön elő a rabbik felelősége, akikről minden sábátkor kétszer is elmondjuk ezt a talmudi mondatot:
„אַל תִּקְרֵי בָנַיִךְ אֶלָּא בּוֹנַיִךְ” – „Ne csak gyermekeidnek hívd őket, hanem építőidnek.”
Mestereink üzenet egyértelmű: az „igazi” építők – a rabbik – mert ők képesek a múltat is beépíteni a jövőbe.
Ám a privilegizált világoknak már vége, és a zsidó közösség minden tagjának építővé kell válnia.
És ehhez nem kell megmásznia a nagy hegyeket vagy átúsznia a nagy tengereket.
כִּי קָרוֹב אֵלֶיךָ הַדָּבָר מְאֹד, בְּפִיךָ וּבִלְבָבְךָ לַעֲשֹׂתוֹ
„Mert nagyon közel van hozzád a dolog – a szádban és a szívedben, hogy megcselekedd.” (5M 30:14)
A Tóra tökéletes csodájával írja le, hogy az igazság, a helyes út és a döntés nem valahol távol van, hanem mibennünk.
A sikerhez nem másokat kell lecserélni. A siker mi vagyunk.
Én, te, mi.
Egyéni és közösségi felelősséggel.
Nincs hová áthárítani.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.
