Elul zsidó hónapja van. A zsidó közösségek számára ezek a napok – évezredek óta – az isteni találkozás és a megtérés időszakai.

Az elmúlt hetekben ismét fellángolt a vita arról, hogy támogatható, tűrhető vagy tilalmas a rasszista múltú politikusok támogatása. Két hete Tamás Gáspár Miklós ennek a kérdésnek hosszas cikket szentelt a www.merce.hu-n.
Továbbá internetes portálok nyilvánosságra hozták több újságíró náci múltját, akik közül az egyik egy katolikus szellemiségű hírportál főszerkesztője lett, a másik pedig egy ortodox zsidó hírportál állandó külső szerzője.

Az egyik – a keresztény hírportál főszerkesztője – az eset kirobbanása után lemondott a pozíciójáról, míg a másik – a zsidó honlapon publikáló újságíró – nem mondott le, ám egy megbánó és bocsánatkérő cikket jelentetett meg, hogy akkor még fiatal és meggondolatlan volt. 

A fiatalember „megtérése” ellenére a kommentelők nagy része azt kérte számon az újságírótól, hogy miért csak a botrány kirobbanása után jött a megtérése, és miért nem az elmúlt néhány esztendőben tette meg ezt a nagyon fontos lépést, amikor már javában írt cikkeket a zsidó olvasóközönség számára. Tegyük hozzá, tényleg nagyon fiatal volt még, kamaszgyerek náci szimpátiái idején, de azt megelőzően, hogy másokon kéri számon nem eléggé Izrael-párti véleményüket, másokat kever az antiszemitizmus gyanújába, mégis illet volna ezt tisztáznia.

Ám ekkor furcsa fordulat történt az ügyben, az ortodox zsidó hírportál főszerkesztői cikkben hívta meg a saját szerzői közé a katolikus újságírót, hogy ő ÍGY IS megmutathassa a megtérését, és „jóvá tegye náci nézeteit”

Ekkor akaratlanul is felmerül a 20. század egyik legnehezebb zsidó-kérdése, miszerint a náci – népírtó – bűnök  vajon elévülnek-e? 

Ez utóbbiban az elmúlt 75 esztendő zsidó közvélekedése elég egyértelmű, vannak tettek és szavak, amikre nincs bocsánat. Persze, itt nem tettekről, csak szavakról van szó, fizikailag senki nem bántott senkit, nagyon más akár csak rasszista bűncselekmények tényleges elkövetése és más a nácik szóbeli, nem tettleges magasztalása. De a gyilkosság, a népirtás, magasztalásából, a gyilkosság ünneplésének bűnéből hogy lehet megtérni? Persze, mondani sem kell, hogy a fogékony, kapkodó, kereső és tapasztalatlan kamaszok esetében nekünk, fellnőtteknek, állami és társadalmi intézményeinknek a közoktatástól az egyházakig fontos szerepünk és felelősségünk van. 

TGM is – többek között – ezt a kérdést elemzi, merre van a rasszizmus és a megbocsátás határa?
Egyáltalán mi a definíciója a „(neo)náci” szónak 2021-ben?
És mindenhol a másik nácija a leginkább náci?

Rabbiként – értelemszerűen – a zsidó hagyományhoz fordulok, ahol azt nézzük meg, hogy el lehet érni olyan pontra az ember életében, ahonnan nincs visszatérés, megtérés?

A Talmud (Hágigá 10) mesél egy rabbiról, akit egyszerűen csak „Áhér”-nek, azaz magyarul „Más”-nak neveznek el a kodifikátorok, „Más”-nak, aki kívülre került a mi közös világunkon, normáink rendszerén. A rabbi igazi neve Elisá ben Ábujá és korának legnagyobb hatású tudósa és tanítója volt. “Áher” olyannyira nagy rabbi volt, hogy az ő tanítványa volt az a rabbi Meir is, akinek a nevéhez részben a „Szóbeli Tan”, a Misna megszövegezése fűződik.

„Más” zseni volt, ám napról-napra süllyedt mélyebbre és még mélyebbre, egészen addig, amíg rabbiként és tanítóként már szándékosan és látványosan szegte meg a bibliai törvényeket és hirdette tanításait, amelyek szöges ellentétben voltak a zsidóság alapvetéseivel. Ám teátrális törvénytagadása mellett bölcsessége és Tóraismerete megkérdőjelezhetetlen volt. 

Ekkor “Más” égi hangot hallott: „térjetek meg, térjetek vissza hozzám – ám „Más” ne jöjjön!”. Azaz Isten – szeretve – arra kér minden vétkest, hogy térjenek vissza hozzá, és akkor Ő újból kapcsolatba lép velük, kivéve őt, Más”-t.

Megdöbbentő isteni mondat!
Első olvasatban „Más” olyannyira vétkes volt, ahonnan Isten szerint – lehetetlen visszatérni. Vagy esetleg Isten maga tagadta meg tőle a megtérés lehetőségét, mivel olyan mélyre zuhant?

A Bölcseink által interpretált üzenet egyértelmű: Elisá ben Ábujá már valóban olyan kilátástalan spirituális állapotban volt, hogy nem volt képes bűnbánatot tartani és megtérni. Maga az „égi hang” jelenti ki és közli vele, hogy ő nem tud megtérni, mert Isten nem vágyakozik az ilyen ember közelségére és megtérésére.

A Talmudban és a kommentárirodalomban hosszasan elemzik ezt a mondatot, Isten kinyilatkoztatott elutasító szavát, és ez a mi kérdésünk is: mit lehet tenni egy bűnösnek, ha így pálcát törnek felette?
“Nincs visszaút!”, mondja maga az Egyetlenegy.

“Maharimat” (Josef ben Moses Mi-trani 1568-1639) nagyon egyszerű választ adott: Elisá ben Ábujának, most valóban „Más”-ként, Istennel vitatkozóként kellett volna gondolkodnia, és annak ellenére, hogy hallotta az égi hangot, amely azt mondta, hogy ő sosem térhet meg, neki rögtön meg kellett volna térnie!

Nem véletlen, hogy a Talmud egyik alapelve, hogy mindenben Istenre kell hallgatni, kivéve egy alkalommal, ha Ő azt mondja: „menj ki!”.
És itt pont ez történt.
„Áhér” tévedett.
És nagy ember „csak” nagyot tud tévedni. “Áher” fájdalmában nem érzékelte azt az isteni evidenciát, hogy Isten sohasem akarja a vétkesek halálát, hanem éppen ellenkezőleg, Ő az emberek megtérését várja, még akkor is, ha Ő ezt nem így artikulálja.

Kezd “Áher” története olyanná válni, mint egy posztmodern dráma.
Isten azt mondja, hogy nem fogadja őt vissza, de közben arra gondol, hogy mégis szeretné, ha visszajönne, csak nem mondja ki. És a hitét vesztett “Áher” egyszer végre hisz Istennek, és szó szerint értelmezi, hogy őt Isten NEM szólítja fel megtérésre, ezért  meg sem tér.
Ez a káosz állapot pontosan tükrözi a megtérő lélekben gomolygó félelmet, szorongást, zavart.  

Természetesen az isteni hang nem játszik “Áher” lelkével. Ő azt kéri minden vétkestől, hogy legyenek már szívesek, térjenek meg!

Ám „Más”, ő “más” kategória.
“Más” a legnagyobb és a legjobb.
“Más” pontosan tudta, mik is volnának az ő kötelességei, mi az Istenfélelem és mi a vétek.
„Más” tudatosan lépett rá arra az útra, amelyen járt, amikor elkezdte lenyesegetni Isten kertjének friss ágait.

Az ilyen embert Isten NEM szólítja fel megtérésre, mert Isten „fájdalma” sokkal hatalmasabb annál, minthogy neki könyörögjön, hiszen egy Tóratudós rabbi hagyta el a Tóra útját.
A Talmud tanítása szerint az ilyen embernek saját akaratából kell megtérnie, nem azért, mert bárki is hívogatja. A tanítvány, rabbi Meir is ezt mondta mesterének: „én lehá dávár háoméd bifné hátesuvá”, azaz „nincs olyan dolog, ami a megtérésed útjába állna!”

Elisá ben Ábujá története és életének tanulsága 2021-ben is legyen alapvetés!

Vannak, akik olyan súlyos vétkeket követtek el, hogy sokak szerint számukra, onnan már nincs visszaút. Akkor mi mondjuk azt: tévedtek, mert mindenhonnan meg lehet térni, csak a megtérés technikája sokkal nehezebb.
Legyen a saját lelkében komoly utazás ki-ki megtérése a népirtás ünnepléséből és legfőképp azok között, akiket megbántott. Még akkor is így kell tennie, ha első pillanatban úgy tűnhet neki, hogy erre a bűnére már soha nem tud engesztelést szerezni.
Ezt az utat a vétkes csakis saját maga miatt teszi meg, hiszen a teremtésünk és emberségünk egyik legalapvetőbb tanítása, hogy minden ember ugyanolyan értékes! Éppen ezért „mi” pontosan tudjuk, hogy egy ilyen utazás milyen értékes az emberek és Isten szemében is

És itt meg kell állni, és le kell írni pár egyszerű szót a rasszizmusról. Egyszer és mindenkorra!

Rabbiként folytatom TGM gondolatait és bemutatnám, mi is a kapcsolat a talmudi rabbi, “Áher” és a modernkori rasszisták között! Mindketten olyan alapvető emberi (isteni) értékeket kérdőjeleznek meg nyilvánosan, amelyek hiányában összeomolhat a teremtett világ és benne az ember(i)ség.

A kormánypártok és az ellenzék.
Zsidó újság vagy keresztény.
Senki, semmilyen magasabbnak remélt, tudott jó érdekében, semmilyen taktikai megfontolásból sem szabadna, hogy akárcsak szemet hunyjon a rasszizmus bármely megnyilvánulása fölött, és hogy teljesen világosan értsük egymást: ez nem csak az antiszemitizmusra vonatkozik, hanem valóban minden vallási, etnikai alapú megkülönböztetésre a Földön! Mert ahogy a talmudi rabbinak is elmondta Isten, bizony van olyan pontja az életnek, ahonnan már nincs visszaút, és ezen el kell gondolkodni.

Azért kell ezeket a mondatokat leírnunk, mert a rasszizmus ügye, amióta egyáltalán van politikai pluralizmus, amióta valódi választásokat rendeznek Magyarországon, mindig is politikai taktikai kérdés volt, a hatalmi harc puszta eszköze (puszta ökle?) és egyre inkább azzá silányult.

Minden hatalomra törő erő akkor és annyit tiltakozott a rasszizmus ellen, amikor és amennyi az érdekében állt, ellenfeleivel szemben kíméletlen, és sajátjaival végtelenül elnéző volt (amikor jól jött neki). 

Nem törekedett jóformán senki arra, hogy minél szélesebb körű társadalmi konszenzust alakítson ki a rasszista megkülönböztetéssel szemben. Úgy kellett – sok esetben kellett volna – a múltban és úgy kell a jelenben is megszólalnunk, hogy szavunk ne legyen felhasználható a hatalmi versengésben, ne lehessen senkinek sem manipulálnia mondatainkat.

A rasszista uszítás nem letudható egy gyors „ja, bocsika, el is felejtettem mondani, ma már inkább nem is vagyok rasszista, tessék szépen rám szavazni”-val, vagy azzal, hogy „nagyon fiatal voltam”, meg hogy „parancsra tettem”.
Az életkor, a megváltozott “álláspont”, hogy ma már inkább nem tetszik a népirtás, persze, számít, de ennyivel nem úszható meg a szembenézés. 

Az a jelölt, az a szervezet, amely, aki éveken át tartó nyilvános uszítást ilyen könnyedén akar lerázni, nem hiteles és megítélésünk szerint nem érdemel támogatást, segítő együttműködést. Hasonlóan kell gondolkodni bármely közszereplőről vagy publicistáról.

Van úgy, hogy személyek, akár szervezetek is, kétségbeesett indulatból gyilkos rögeszmék foglyaivá válnak, aztán valóban, komolyan kigyógyulnak belőlük. Ám a bűntudat és a vezeklés stációi azok esetében, akik nem közszereplők közülük, magánügyek maaradnak, szűkebb környezetük ügyei. Olyanok esetében viszont akik közhatalomra aspirálnak, vagy a közvélemény hivatásos alakítói kívánnak lenni, a bűnbánatnak is nyilvánosnak kell lennie, ezért komolytalan, ha a lebukás után vállrándítással, jobb esetben futó bocsánatkéréssel intézik el, ha fejükre olvassák sokszor nem is annyira régről, rasszista uszításaikat.

És mindez mintha még könnyebben menne, ha „mindössze” cigány vagy meleg honfitársainkkal szemben uszítottak, ez mintha a zsidózásnál bocsánatosabb bűnnek számítana.

Rabbiként ezért szeretném különös nyomatékkal jelezni, hogy nem tartunk igényt erre a védettségre, “privilégiumra” és szeretném, ha ugyanakkora és minél szélesebb körű közmegvetés sújtana minden rasszista megnyilvánulást, bárki ellen irányuljon is.
Ahogy bármilyen pártsajtó névtelen vagy neves munkatársainak rasszista megnyilvánulásaiért is felelősek azok, akik ezen médiumokat működtetik és a gyűlölködést életben tartják, erősítik, becsatornázzák politikai céljaik elérésére, táboruk egyben tartására.

Nem érezzük magunkat felhatalmazva arra, hogy megmondjuk, kire, hogyan szabad vagy nem szabad szavazni, ám hangsúlyosan szeretnénk megkérni mindenkit, aki beszáll a hatalmi versenybe, a következő hónapok nagyon intenzív kampányába, hogy őrizzék meg a méltóságukat, tisztességüket és mindenki elsősorban a saját portája előtt söprögessen a rasszizmus ügyében is, sajnos bőven lesz feladata mindenkinek így is ebben a kérdésben.

Mert minden kampánynak és szavazatszámlálásnak vége lesz egyszer, de az internet nem felejt. Minden keresés után meglátjuk a monitorban égő betűket, ki a zsidó, ki a cigány, ki a meleg. És a sérülések majd ott élnek ezekben az emberekben, a sértettekben éveken keresztül, sőt még a felnövő gyermekeikben is, ha rákeresnek szüleik nevére az interneten.

Aki tudja már magáról, anno mit ünnepelt, vagy hogy nyíltan rasszista, esetleg nyíltan náci nézeteket terjeszetett, minden erejével törekednie kell rá, hogy a gonosz gondolatoknak még a csíráját is kiirtsa magából, és ekképpen térjen meg.
Komolyan, mélyen, hosszan.
És addig is várjon azzal, hogy parlamenti képviselőjelölt legyen, közéleti portál főszerkesztője, vagy másokat tanítson filoszemitizmusra, cionizmusra, helyes világnézetre.  

Ennek az útnak az egyik fontos és “dicséretes” lépése volt a jobbikos Bíró László visszalépése az ellenzéki előválasztási küzdelmektől.

Emlékezzünk Elisá ben Ábujá rabbi és Isten beszélgetésére!
Isten őket nem kéri, hanem számít rájuk!
És az ősi zsidó hagyomány szerint Isten meghall(gat) minden hangot.

(Happy end: a kétségbeesett mester, “Áher” lelkét két tanítványa, rabbi Meir és rabbi Johánán megmenti az égi büntetéstől.)