2017-et írunk.
Mintegy 10 esztendeje jött le hozzánk, a Bét Sálomba „a Viki”.
Sok kérdést tett fel és sok kérdésre adott választ, ami még több kérdést generált. Még mielőtt kiment volna Amerikába, 2008-ban Seres Attila csinált egy videointerjút vele.
Igazi kordokumentum…

Eltelt 10 év…
2017-et írunk.
Megjelent ismét egy interjú, amelyben egy lány – a new york-i rabbiképző intézet hallgatójaként – arról beszélt, hogy rabbi akar lenni, mert a Tóra az élete és a közösség. Betért, mindent a Tóra tanításának szentelt, úgy beszélt Isten iránti szeretetéről, ahogy kevesen tudnak Magyarországon. Mély és átélt szenvedéllyel, a zsidó nép legmélyebb szeretetével. De vannak a világon olyan ultraortodox zsidó gondolkodók, akik szerint ő egy lány és ezért nem lehet arról hírt adhat, hogy egyáltalán a világon van.
Fáj nekem, hogy itthon nem tud dolgozni, mert nő.
Fáj nekem, hogy elvesztettünk egy elkötelezett zsidót.
A neológ mozgalom megalakulásának históriája pontosan erről mesél. Hogy mindenkit meg kell hallgatni, és mindenkinek mesélni kell, és mindenkit tanítani kell.
Nem kell egyetérteni mindenkivel, am az élet és a jelenlét csodáját meg kell köszönni a Fennvalónak minden pillanatban.
A MAZSIHISZ egyik feladata, hogy erejét, befolyását arra használja fel, hogy a zsidó hangokat felhangosítsa, hogy újrélessze, majd színessé és vonzóvá tegye a honi zsidó közösségi életet, mert ez az.
Vikivel most, 10 esztendő után megjelent egy on line interjú, a MAZSIHISZ honlapján, amit a legjobb magyar újságírók egyike, Kácsor Zsolt (közösségünk tagja!) készített.
Olvassuk szeretettel!A Tóra élő erő: a betűi lángolnak, de elégni nem tudnak (az eredeti cikk a címre kattintva olvashatóvá válik.
Remélem, ha visszanézek ötven év múlva az életemre, el tudom mondani magamról, hogy jó zsidó voltam: integritással éltem, a halacha útján jártam, nem magamat imádtam, hanem nálamnál valami sokkal többet, nagyobbat – nyilatkozta a MAZSIHISZ-nak Bedő Viktória, aki a híres new york-i rabbiképző, a Jewish Theological Seminary hallgatója.
Viktória nem szeretné, ha rabbinátusa szempontjából a neme meghatározó lenne, hiszen ugyanazokat a szövegeket, történeteket, értékeket fogja tanítani és megtestesíteni, mint férfi kollégái. Mint ő maga fogalmaz: „egy szép napon, ha az Örökkévaló is úgy akarja, rabbi leszek – nem pedig női rabbi”.
A családjában vallásos neveltetésben részesült? Mennyire volt fontos odahaza a mindennapokban a zsidóság?
A családom “nagyünnepes” katolikus, vagyis leginkább csak karácsonyt és húsvétot ünnepeltünk. Általános keresztény neveltetésben részesültem, de az egyház dogmái és értékei minimális szerepet játszottak otthon. Tinédzser koromban ismerkedtem meg a zsidósággal, egyrészről a gimin keresztül, a Lauderben, illetve egy évet Seattle-ben töltöttem egy zsidó családnál. Ott szerettem igazán bele a judaizmusba, és a következő évben betértem. Persze a történet ennél kicsit bonyolultabb mind lelkileg, mind logisztikailag, meg szebb és emberibb, de dióhéjban ennyi.
Milyen tanulmányokat folytatott Magyarországon, s miért éppen a  Jewish Theological Seminary (JTS) hallgatója lett?
Budapesten először a József Attila, majd a Lauder Gimnáziumba jártam. Végzősként nem voltam benne biztos, hogy melyik egyetem felelne meg – érdekelt az irodalom meg a vallástudomány, de a politika, államtudomány is vonzott. Döntésképtelenségemben elvetettem az egyetem ötletét és Izraelbe költöztem, ahol jesivában tanultam két évig. Ott, Jeruzsálemben láttam először a Talmud egy lapját, és ismerkedtem meg a rabbinikus irodalommal, szövegekkel. Mindeközben rengeteg amerikai zsidó ismerősöm és barátom volt, akik mind azt javasolták, hogy ha nem vagyok benne biztos, hogy melyik akadémiai pálya vonz, akkor próbáljak meg amerikai egyetemre jelentkezni, ahol az úgynevezett „liberal arts” oktatásban különböző tárgyakat lehet párhuzamosan tanulni. Nyertem egy ösztöndíjat a Brandeis University-re, ahova kimondottan azért jelentkeztem, mert ott működik az ország legnagyobb presztizsű judaisztika tanszéke. Végül judaisztikából és nemzetközi tanulmányokból szereztem meg a BA-mat. A Jewish Theological Seminary-re azért jelentkeztem pár évre rá, mert véleményem szerint a legjobb nem ortodox rabbiképző. Ezek között  a JTS a hagyományosabb rabbiképzők közé tartozik. Nálunk fontos mind a halacha – zsidó vallásjog –, mind pedig a magas szintű akadémiai Tóra és Talmud oktatás-tanulás. Korábban imádtam jesivában tanulni, és mindenképp olyan rabbiképzőbe akartam menni, ahol erős hangsúlyt fektetnek a bét midrásra – hagyományos zsidó tanuló ház –, de mégis egyetemi szinten zajlik a tanítás.
Mikor fogant meg a gondolat, hogy rabbitanuló (s majdan rabbi) szeretne lenni?
Maga a gondolat, hogy majd egyszer rabbi leszek, már nyolc-kilenc éve foglalkoztat. Amióta aktív vagyok a zsidó közösségekben, szerettem volna valamilyen vezetői pozícióban lenni, és a rabbinátus természetesen erre remek lehetőség. Elsősorban az örökös Tóra tanulásra és tanításra vágytam, de minél több rabbival találkoztam, annál egyértelműbbé vált, hogy az emberekkel foglalkozni, pasztorális munkát végezni is esszenciális egy rabbi számára. Gyerekkorom óta olyan munkát képzeltem el magamnak, ahol emberekkel kell foglalkoznom. Az egyetemi éveim alatt abban reménykedtem, hogy az akadémiai világban fogok kutatni és tanítani modern, 19. századi zsidó történelmet. Bár sok mentorom és ismerősöm mondogatta, hogy menjek rabbiképzőbe, én féltem attól, hogy a vallási életem „professzionálizódása” eloltja majd a spirituális szomjamat. Gyakori panasza a rabbiknak, hogy míg a hívek vallási, érzelmi, intellektuális életét gazdagítják, addig a sajátjuk egyre sivárabb. Engem ez a gondolat annyira megrémített, hogy évekig gondolni sem akartam a rabbinátusra. Végül az egyetem elvégzése után, amikor kutatásban dolgoztam, akkor ébredtem rá: megőrülnék, ha az egész életemet egy könyvtárban kéne leélnem. Az extrovertált személyiségemhez nem illik a phd-zés. Vagyis az emberek, a zsidó hagyomány és szövegek iránti szeretetem ötvözete vezetett rá, hogy rabbinak kell tanulnom.
Mióta él New Yorkban, s hogyan látja, a tapasztalatai szerint melyek a legfőbb azonosságok és legfőbb különbségek az ottani zsidó közösségek és a budapestiek között?
Egy évet éltem eddig New Yorkban, és most Jeruzsálemben fogom folytatni a tanulmányaimat egy évig. Utána vissza fogok költözni New Yorkba. Az ottani zsidó közösség – amely, fontos hozzátennem, nem feltétlenül az átlagos amerikai közösség – hasonlít a magyarra annyiban, hogy liberális, világi szemléletű, kozmopolita, és közép illetve felső-középosztálybeli. Őket is, mint minket, foglalkoztatja az antiszemitizmus – bár ők, okkal, kevésbé félnek tőle –, az anti-izraeli megmozdulások – utóbbi ránk annyira nem jellemző –, és a politika általában. A zsidó fiatalok nagyon aktívak a politika világában mindkét közösségben. New York – mint Budapest – hosszú zsidó múlttal bír, és jóval nagyobb zsidó közössége van, mint a környező városoknak, országoknak. Ezt mind a new york-i, mind a budapesti zsidók büszkén viselik. Természetesen ezt nem csak a zsidók tudják: „Jew York” és „Judapest” nem hiába szúrja a szélsőjobbosok szemét. Azt, hogy mások, elsősorban antiszemiták, „zsidó” városnak hiszik mindkét metropoliszt, meghatározó az ott élő zsidó közösségek identitása számára.  De legalább ennyi különbséget is fel tudok sorolni. A new york-i zsidó közösség sokkal nyitottabb a változásokra, több és jobb zsidó oktatásban részesültek. Ami azt illeti, a new york-i zsidók arról híresek, hogy rengeteg pénzt fektetnek bele a gyerekeik zsidó oktatásába. Talán túl sokat is, ha engem kérdeznek. Nem csak a tudásuk erősebb, hanem az identitásuk is. Zsidónak lenni büszkeség, sosem szégyen New Yorkban. Sokféle zsidó van, és, pár kivétellel, az eltérő zsidó közösségek tisztelik egymást. A pluralizmus általános, sőt kimondottan zsidó értéknek számít. A szatmári hászidoktól a meleg modern ortodox zsidókon keresztül a fekete bőrszínű szekuláris humanista zsidókig minden és mindenki megtalálható. És mindenkinek van zsinagógája, vagy közösségi háza, amelyet saját maguk tartanak fenn. Ez azt is jelenti, hogy a közösségek kevésbé „top down”, nem felülről lefelé irányuló döntések alapján működnek, és nem szűrik össze a levet világi politikusokkal, legalábbis nem nyilvánosan. Mivel senki sem kap egy cseppet sem az államtól, több lehetőség van a közösség demokratizálására. Viszont a filantrópiaalapú közösségépítésnek megvan a hátránya is. Az amerikai zsidó közösségekben – mint ahogyan az amerikai politikában is – a pénz beszél.  Néha néhány nagyon gazdag ember dönti el, hogy milyen programokba fektetünk bele pénzt.
Olvastam a Szombatban a nők helyzetéről szóló körkérdésre adott válaszát. Mit gondol, mikor történhet meg a nők teljes egyenjogúsítása a vallási életben, a zsinagógákban? Megtörténhet egyáltalán?

Kérdés, hogy milyen zsinagógáról van szó, és hol. Nem gondolom, hogy az ortodox zsidó közösségekben lehetséges a nők vallásjogi egyenlősítése. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetekben és kontextusban a nők nem egyenlőek a férfiakkal az ortodox kehilákban. Azt sem jelenti, hogy nem fognak törekedni arra, hogy a nőknek minél több szerepe legyen a zsinagógai életben. Ez a folyamat már réges-rég elkezdődött, már a felvilágosodással, és nem lehet megállítani. Persze lesz, aki megpróbálja! Ez lesz az ortodoxia egyik nagy harca a következő században, és mint ahogyan a charediek is „leváltak” az ortodoxiáról, előbb utóbb a modern ortodoxia és a mainstream ortodoxia is búcsút vesz majd egymástól. Elképzelhető, hogy lesznek a modern ortodoxiának olyan irányzatai, amelyek megpróbálják teljesen egyenlősíteni a nőket, de onnantól kezdve csak névben maradnak ortodoxok, és valószínűleg ott sem sokáig. A progresszív, vagy nem-ortodox irányzatokban lehetséges, sőt, előbb-utóbb kötelező lesz az egalitáriánizmus. Ez már a legtöbb közösségben megtörtént. Ha a neológia fennmarad, előbb-utóbb egali lesz. Szerintem inkább utóbb, mint előbb – lassú folyamatok ezek, főleg Magyarországon. Erről írtam a Szombatban.
Mik a távlati tervei? Szeretne Amerikában maradni, vagy visszatér Magyarországra?
Kevés biztosat tudok mondani a távlati terveimről, de mindenképp szeretnék közösségi rabbi lenni, miután felavattak, illetve az elkövetkező öt évben szeretnék családot alapítani. Mindkét tervemet reálisabban, jobban tudom Amerikában kivitelezni. Esetleg sok év múlva, miután már dolgoztam évekig, el tudom képzelni, hogy visszajöjjek pár évre. Ez attól is függ, hogy a szüleimet ki fogja gondozni, hogyan tudom őket segíteni a távolból, de ez egyelőre nagyon messze van. Most a szüleimnek több energiájuk van, mint nekem! Nehéz most elképzelnem, hogy otthon helyezkedjek el, mert lehetetlen lenne munkát kapnom, arról nem is beszélve, hogy nem szeretnék „női rabbiként” funkcionálni. Nem szeretném, ha a nemem meghatározó lenne a rabbinátusom számára. Ugyanazokat a szövegeket, történeteket, értékeket fogom tanítani és megtestesíteni, mint a férfi kollégáim. Egy szép napon, ha az Örökkévaló is úgy akarja, rabbi leszek – nem pedig női rabbi. Ezt Magyarországon ma kevesen értik. Itthon egy nőnek, aki foglalkozását tekintve rabbi, megállás nélkül azt kell, kellene bizonyítania, hogy joga van a saját munkájához. Sok víznek kell lefolynia a Dunán ahhoz, hogy ez megváltozzon. Nekem viszont csak egy életem van, a genderről való konstans harcokat unom, a szexizmust pedig nehezen tűröm.
Ha elképzeli magát ötven év múlva, akkor milyen életúttal lenne elégedett? Mik azok a legfőbb életcélok, amiket a pályája során el szeretne érni?
Ötven év múlva elégedett leszek, ha többen el tudják rólam mondani, hogy ott voltam velük a legnagyobb fájdalmukban és örömükben, hogy valódi emberi kapcsolatokat építettem, amelyeken keresztül megláttam bennük Isten képmását, és ehhez méltóan bántam velük. Remélem, hogy minél több embernek meg tudtam mutatni, hogy a Tóra egy élő, releváns, véget nem érő, most is történő és zajló erő kiáradása, a betűi lángolnak, de elégni nem tudnak. A Tóra sokkal több, mint egy szöveg, annak ellenére, hogy gyakran csak az összefolyó héber betűket látjuk, és hagyatéknak pedig nagyon egyedi, mert nem lehet a padláson hagyni.  A Tóra tanulása, értelmezése és élése nem csak a múlt emlékéről szól, hanem a még meg nem született generációk jövőjéről. Vagyis zsidónak lenni iszonyú nagy felelősség. Nem csak felmenőink emlékét őrizzük, és saját életünknek adunk értelmet. Az, hogy mi milyen zsidóként élünk a Tóra segítségével, meghatározza az életminőségét azon zsidóknak is, akik még gondolatban sem léteznek. Ha jól végzem a munkámat, több zsidó fogja leélni az életét ezzel a felelősségtudattal. Leginkább azt remélem, hogy ám jiszróel  – a zsidó nép – szolgálatában nem fogom elfelejteni, hogy elsősorban Isten szolgája vagyok. Eved Hásemnek – Isten szolgájának – lenni az igazi munka, nem rabbinak. Vagyis remélem, ha visszanézek ötven év múlva az életemre, el tudom mondani magamról, hogy jó zsidó voltam: integritással éltem, a halacha útján jártam, nem magamat imádtam, hanem nálamnál valami sokkal többet, nagyobbat. Hogy nem csak tiszteltem ezt a Többet-Nagyobbat, hanem küzdöttem is Istennel, mint Ávráhám és Jákov, Mose, és a próféták többsége. És hogy mindeközben ebben a küzdelemben az élettel járó fájdalmaktól és a modernitással járó kiábrándultságtól nem váltam túl cinikussá. 
Kácsor Zsolt
———
És végül legyen itt egy páratlan interjúsorozat, amit a „Viki-jelenség” indított el tíz esztendeje, amikor kinyitotta Pandora szelencéjét.
A nemi szerepek kérdése a vallásban, illetve – részben ezzel összefüggésben – a tradíció korszerűsítésének paradoxona ugyanis régóta kibeszéletlenül porosodik a magyar zsidóság padlásán. Pedig könnyen lehet, hogy éppen errefelé kellene keresnünk a kiutat a hazai zsidó hitéletnek – sőt talán még a közéletnek is – a folyamatosan eszkalálódó válságából. Néha – többnyire laikus körben – fel-fellángol egy-egy indulatos vita, de azok rendszerint szalmalángként hamar elhamvadnak, és visszaadják a terepet a kicsinyes, méltatlan, haszonleső politikai csatározásoknak.
Seres Attila úgy gondolta, ez az izgalmas felvetés ennél többet érdemel, ezért kikérte a hazai zsidó hitélet tizenegy tekintélyes szereplőjének tanácsát, véleményét. Külön megtiszteltetés, hogy közöttük nyolc, változatos irányzatú közösségeket vezető, aktív rabbi is vállalta, hogy kamerája előtt kifejtse az álláspontját.
Beszélgetőtársaim névsor szerint foglalnak helyet az alkalmi Sulhán Aruh-nál, azaz terített asztalunknál:
Balázs Gábor az Amerikai Alapítványi Iskola akkori igazgatója, a modern ortodox Pesti Súl frontembere
Darvas István a BZSH Nagyfuvaros utcai zsinagógájának akkori rabbija, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja
Ehrenfeld Aser izraeli hagyományőrző rabbi, jelenleg a Debreceni Zsidó Hitközség rabbija
Kardos Péter a BZSH zuglói körzetének főrabbija, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja, az Új Élet főszerkesztője
Kelemen Kata a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség rabbija (reform irányzat)
Köves Slomó az EMIH vezető rabbija (haszid irányzat, Chabad Lubavics mozgalom)
Dov Levy az Amerikai Alapítványi Iskola modern ortodox rabbija
Peresztegi Ági a modern ortodox Pesti Súl alapítója
Raj Ferenc a Bét Orim Reform Zsidó Közösség rabbija
Schőner Alfréd az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem rektora, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja
Verő Anikó a BZSH lágymányosi Bét Sálom Zsinagógájának rebecenje
Nézzük szeretettel!

 

Megosztás