Válasz Radvánszki Péter rabbi nyílt levelére
Kedves Péter,
in medias res…
Akkor indítsunk egy klasszikussal!
„Again and again we must rise to the majestic heights of meeting physical force with soul force.
In the process of gaining our rightful place we must not be guilty of wrongful deeds. 
Let us not seek to satisfy our thirst for freedom by drinking from the cup of bitterness and hatred.”
azaz:
„Újra és újra fel kell emelkednünk abba a szellemi magasságba, ahol a fizikai erő a szellemi erővel találkozik.
Miközben elérjük a minket igazságosan megillető helyünket, nem keveredhetünk rossz tettek elkövetésének vétségébe.
Ne kívánjuk hát csillapítani a szabadság iránti szomjunkat a gyűlölet, és keserűség poharából.”
Meg lettem szólítva, bár
1) magáról az ügyről nem tudtam, részleteit nem ismerem,
2) és – kilépésem végett – nem vagyok a MAZSIHISZ Rabbitestületének tagja sem.
Ám véleményem attól még van.
Az én olvasatomban miről is szól ez az egész történet?
Félelmekről és semmi másról, és ne feledd, félni mindenkinek joga van.
Péter,
van egy rossz hírem is: ne bízd el magad!
Mert akik félnek, azok nem tőled félnek, hanem önnönmaguktól, és attól, hogy kiderül, mi minden jót lehetne még csinálni ebben a világban.
Mennyi mindent lehetne alkotni, szépeket rajzolni, egymásra mosolyogni és még ezerféleképpen megélni és továbbadni a zsidóságunkat.
És aki fél, az fél minden rabbitól.
Ortodox, reformtól, konzervatívtól, vagy akár a saját akoltársától, a neológtól.
Aki fél, az letiltja, kitiltja, kiradírozza, kicenzúrázza, át-photo-shoppolja, átnéz rajta és még ezer trükköt megpróbál, hogy önmagát megnyugtassa.
De Te is pontosan tudod, nem ők teszik rabbikká az embert és nem ők veszik el a címet bárkitől is!
Te ettől még rabbi vagy!
Eszembe jut a klasszikus történet:
„A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget. 
Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle. 
– Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. 
– Miért iszol? – kérdezte a kis herceg.
– Hogy felejtsek – felelte az iszákos.
– Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.
– Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. 
A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. 
– Miért szégyelled magad? – kérdezte. 
– Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt. 
A kis herceg meghökkenve szedelőzködött. 
„Bizony, bizony – gondolta út közben -, a fölnőttek rettentően furcsák.” „
Kedves Péter,
én úgy tanultam mestereimtől, lett légyen az misnai rabbi vagy talmudi bölcs, cfáti kabalista vagy a Rabbiképző megtisztelt tanára, hogy:
1) Rabbi lesz az, aki megfelelő emberektől tanult és megfelelő emberek előtt rabbivizsgát tett.
Akár szeretem őt, akár nem, akár eszem a konyhájában, akár nem.
2) És rabbi marad az, aki az életét arra tette fel, hogy a zsidó közösségeknek segítsen és a Jóisten nevét és dicsőségét lehozza a földre és megtanítsa mindenkinek.
3) Rabbi marad az, aki a mindennapi imában elmondott ötös alapelvet magának vallja:
„Lilmod, lelámed, lismor, láászot, ulekájém”, azaz tanulja, tanítja, megőrzi, megcselekszi és fenntartja a hagyományt.
4) Rabbi marad az, aki a tikun olám és a tikun nefes alapelveit evidenciának tartja, és minden pillanatban – meg nem alkudva – a még jobbra törekszik.
Te már az vagy, és hogy a későbbiekben mi lesz, azt majd a jövő elmondja.
Ám a saját életutamból is tudom, hogy nem attól lesz valaki rabbi vagy főrabbi, hogy a neve elé odabiggyesztik a titulust. A rabbit a tettei és az emiatt őt követő közössége teszi azzá.
Ám a történet másik feléről is kell szólni…
Végtelen fájdalmasan érint, hogy már az esetlegesség szintjén is felmerült, hogy valaki ne kapjon azért támogatást, mert olyat merészel leírni, kimondani, elgondolni, ami a „hatalmasnak” (kinek???) nem tetszik.
Fájdalmasan érint, hogy megtörténhet az, hogy valaki elkezd félni, hogy esetlegesen nem kap az évek óta futó programjára MAZSIHISZ vagy MAZSÖK vagy „mit-tudom-én” milyen támogatást, ha ki meri írni egy nem ORZSE vagy egy nem ortodox rabbira, hogy ő rabbi?
(Mert ugyebár Weiszberger, Adler vagy Oberlander neve mellől senki sem vitatta még el a titulusát.)
Csak a diktatúrákban büntetik a szólásszabadságot.
Az ott szorgoskodó csinovnyikokra jellemző az a bináris gondolkodás, miszerint „lefelé” taposunk, „felfelé” meg hízelgünk.
És most Rólad:
Magyarországon élünk, minden fájdalmával és sorsával együtt.
Tudom, hogy fáj neked, ami történt. Én is éltem át hasonlókat nem is egyszer.
Ám ne az iskolád (ti. LB) dicső múltjával igazoljad önmagadat és igazságodat, hanem tettekkel.
Meg kell értened, hogy a jelenkor budapesti zsidó közö(n)ssége nem a „te pártodon” áll.
Ez persze nem tragédia, hiszen a történelem során a budapesti zsidók döntő többsége zsigerileg menekült mind az öntudatos refom mozgalomtól, mind az öntudatos ortodoxiától.A neológiát választották, aminek sohasemvolt definíciója egy külön történet lehetne.
Éppen ezért a Te reform mozgalmad erőteljes hendikeppel indul és szerintem ennek része ez a vis maior is.
Nem rólad szól és nem is rólam.
Nem a Kardosról és nem a MAZSIHISZ-ről.
Hanem a bennünk élő félelmekről. Vagyis a bennük élő félelmről, és az azáltal generált meggondolatlan döntésekről. Amely döntések elég hatásosan erodálják a MAZSIHISZ-t.
Van aki ezt le tudja győzni és van, aki nem.
Van egy közös célunk. Ahogy Martin Luther King fogalmazta leghíresebb beszédében:
„Újra és újra fel kell emelkednünk abba a szellemi magasságba, ahol a fizikai erő a szellemi erővel találkozik.
Péter, az csak az emberen múlik, hogy a szikrákat, amik mibennünk vannak és felfelé vágyakoznak, mire használjuk. Vajon egyesítjük-e a Fennvalót a mi saját szellemi és fizikai adottságainkkal?
Miközben elérjük a minket igazságosan megillető helyünket, nem keveredhetünk rossz tettek elkövetésének vétségébe.
Péter, csakis az emberen múlik, hogy merre vezeti önnönmagát. „hakol bidé sámájim huc mijirát sámájim” (Bráhot 37a). Egy dologban nem engedhetsz, az Istenfélelemben, mert az csakis a Te sajátod.
A „jécer tov” és a „jécer rá”, a jó ösztön és a rossz ösztön örökös harca elgyengíti az embert. Látjuk, többen elbuktak már.
Ne kívánjuk hát csillapítani a szabadság iránti szomjunkat a gyűlölet, és keserűség poharából.”
Tudom (sejtem), hogy a leveledet elkeseredettségedben és tehetetlenségedben írtad. Első felindultságomban talán én is ezt csináltam volna, ám másodszorra átgondolva inkább a számba haraptam volna és nem adtam volna meg a fájdalmam látványának az örömét másoknak, hiszen az eredmény elég kétséges…
Ám Te így döntöttél, ezért ezt az utat kell most végigjárni.
Hidd el nekem, amikor azt írtad, “LEVETTÉK VOLNA RABBI CÍMEMET”, ez akár lehet igaz is, ám ne feledd, ELVENNI soha nem tudják.
Az idősebb kolléga jogán engedd meg, hogy személyes gondolatokkal zárjam a válaszomat…
Rabbi címed van.
Vigyázz rá!
Ápoljad!
Azt kívánom Neked, hogy a tetteid és a pozitív lelkesedésed álljon ki a Te igazad mellett és a munkásságod cáfolja meg azokat, akik szerint a félelem és a megfélemlítés a honi zsidóság két vezető eszméje.
Rabbi címed van.
Légy bátor és erős!
Légy öntudatos ember és öntudatos zsidó!
Szolgáld alázattal mind az Istent, mind az embert.
És akkor észre sem fogod venni, hogy éjnek évadján, remegő térdekkel odalopóznak emberek a plakátokhoz és próbálják a neved mellől kisatírozni a „rabbi„-t. Csak azt fogod látni, hogy minden egyes áthúzó tollvonással erősebb és mélyebb lesz a Te titulusod.
Radnóti Zoltán

Megosztás