Egy gyermek az édesapja sírjánál – (Életmesék II.)

Ismét leírok nektek egy történetet.
Mert ezt is le kell írni, hiszen a magyarországi zsidóság életére nincs jobb példa, mint önmaga tükre.
Egyszer volt, hol nem volt…
Volt valahol Pest megyében egy sváb község (jelenleg mintegy 5000 lakossal), ahová 80 esztendővel ezelőtt odaköltözött egy zsidó család.

A község zsidó lakossága még 1941-ben is alig 40 fő volt. (A község a magyarországi zsidó hitközségek lajstromában nincs is feltüntetve, pedig ők tiszteletreméltó ortodox életet éltek. A családi legendáriumban még él a szigorúan kósert fogyasztó nagyszülők emléke is.)

A község köztemetőjében lévő második világháborús városi mártír-emlékművön, mintegy 40 név található, a város összes áldozatára emlékezve. Egy egész oszlopot tölt ki ez szépnevű zsidó a család.
Egymás alatt egy sor, csak ebből a névből.
11-en nem jöttek vissza. 11 egyforma név egymás alatt.

„A’ nagy világon e’ kívül / Nincsen számodra hely, / Áldjon vagy verjen sors’ keze, / Itt élned, halnod kell.”

Akiről a mi történetünk szól, ő szerencsés visszatértek között volt. Nevezzük el őt Joszef-nak, a héber neve alapján.

Joszef, mint annyian abban az időben, 1946-ban elvette feleségül azt a falusi leányt, aki a veszélyes években élelmezte és támogatta őt.
44 esztendeig éltek boldogságban. 3 gyermekük született, akik zsidó szokás szerint eltávozottak neveit kapták meg. Vitték tovább az oszlopon található neveket. Ida, Sándor és Jenő.

Joszef kérges kezű lakatosember lett, a bányában dolgozott. Zsidó bányász. Ám lelke mindig magasabbra vágyott. Zsidó emberek közé. Zsinagógába.

Sokféle cádik van a világon. Van olyan, aki éjjel-nappal Tórát tanul. Van olyan, akinek nincs lehetősége tanulni, ezért támogatja a Tórát tanulókat, és van olyan, aki nem tudja támogatni se, ám vágyakozik a zsinagógába és a Tóra közelségére, a másik zsidó ember társaságára.
Joszef ilyen volt. Hétről-hétre szombatonként kétszer másfél órát utazik azért, hogy eljuthasson egy zsinagógába.
Igen… Joszef cádik volt a maga módján.

Ha szombat, akkor zsinagóga. Ismerték Budapest minden közösségében. Megvásárolt helye volt több zsinagógában, hogy mindenhol otthon lehessen.
Ám igazándiból otthon a saját kis községében volt, aminek a temetőjében nyugszik az édesapja, a testvérei, és ahol 80 esztendőt leélt.

Eljött a nap, és Joszef elindult minden élők útján.
Édesapja sírja már várta őt…
…a helyi köztemetőben.

A fia elindul a városba, Budapestre, hogy beszéljen a rabbival, akihez édesapja járt zsinagógába. A rabbi elutasítja a fiút. Majd megy a másik rabbihoz, akihez szintén járt az apukája. Ő is elutasítja.

Zárt kapuk. Mindenhol zárt kapuk.

Visszatérő a válasz: egy zsidó embert nem lehet eltemetni egy köztemetőben. A harmadik rabbi végül felhívott egy negyediket, hogy mit is lehetne tenni, hiszen egy ilyen embernek jár a végtisztesség, – mondja – találjunk ki valamit.

Ez a negyedik rabbi lesz a történetünk főszereplője. Nevezzük el őt S-nek.
S. leült beszélgetni a fiúval.

Megpróbálta lebeszélni erről a döntéséről, ám esélye sem volt.
Hiszen nem nagyon lehet vitatkozni azzal a végakarattal, hogy Joszef az édesapja mellé akar temetkezni…
Próbálkozott, hogy talán a helyi zsidó temetőbe, ám a fiú mondta, hogy abba az ápolatlan, védtelen, gazos temetőbe nem temeti el az édesapját. Ahová állatok járnak be szükségüket végezni, az nem az örök nyugalom helye.

A fiú szinte könyörgött, hogy segítsen neki.
Ilyenkor mit lehet tenni? Hiszen a gyermek döntése megváltoztathatatlan.
S. végiggondolta milyen megoldások létezhetnek:

1.
A vegytiszta és ősi törvénykezésre hivatkozva elutasít mindent, és vállalja, hogy egy vallásos zsidó ember, mosdatás, öltöztetés, ima, káddis, stb. nélkül legyen eltemetve.
(Ez egyébként kényelmes megoldás, nincs probléma)
2.
Próbálja megkeresni azokat a szertartásokat, amiket el lehet végezni, és azt megteszi, a többit nem.
(Ez a részleges megoldás, mindenkinek ad valamit. A rabbi lelke megnyugszik, hogy megtette, amit megtehet, és a hozzátartozó is.)
3.
Teljes szertartást elvégzi, nem törődve az esetleges számonkérésekkel és vitákkal.
(Ezzel teljes „örömet” és lelki nyugalmat okoz a hozzátartozónak.)

S. hosszas hezitálás és utána-olvasás után a második mellett döntött.
Egy keddi napon leült beszélgetni a fiúval, és elmondta neki, milyen szertartásokat lehet elvégezni, elmondta mik azok a kritériumok, amiket elvár, hogy részt vehessen a temetésen.
A zsidó végtisztességet meg kell adni.

Megvan az időpont is: Péntek délelőtt lesz a temetés.
S. nyugtalan volt.

Kétélű fegyver volt, amit tett. Hiszen annak ellenére, hogy vallásjogilag egyértelműen találhatóak rá engedélyek. (Jogesetek beszélnek olyan esetekről, amikor nincs a városban zsidó temető, és természetesen akkor is el kell temetni az embereket.)
Ám rabbiként pontosan tudta azt is, hogy precedenst nem lehet teremteni, ha a zsidók elveszítik még azt a kapcsot is a zsidósággal, hogy a zsidó temetőbe temetkezzenek, akkor mi marad? Mit fog látni az unoka a nagypapa sírja körül? Semmi zsidósat.

Ám, kedves olvasók, ti is tudjátok, ahogy az évek telnek, napról-napra új problémák merülnek fel, amikre mi rabbik nem vagyunk kellően felkészülve. A kommunikációs problémák, autoritási problémák mellett igen nagy a vegyesházasságok problematikája és ennek következményei. Közéjük tartoznak a temetéssel kapcsolatban felmerülő különleges helyzetek is.

S. most ennek a problémának a csapdájába esett.
Őrlődött…
Balján a gyászoló három gyermek, akik a legtöbbet akarják adni az édesapjuknak, jobbján a rabbi döntési helyzete.
Igen vagy nem?
Mi az erősebb?
A vigasztalás és az emberség, vagy a törvény szigorítása?
S. nagyon jól tudta a zsidóság alapjait.

Ám tudta azt is, hogy a történelem során a zsidó vallás elsőként olvasztotta össze a kultuszt és a hitet az erkölccsel.
Ismerte a vallástörvényeket, amik az ember mindennapi életét megszabják.
A Tóra 613 törvényét (248 előírás és 365 tilalom), amik a bölcsőtől a koporsóig mindent meghatároznak.

Ám ott lebegett előtte az elv, hogy a legjellemzőbb különbség a judaizmus és más vallások között a zsidóság etikai monoteizmusában nyilvánul meg, ami a történelem folyamán alakult ki és alakul tovább napjainkban is.
Az alapvető értékeket megtartva változik a korral.

A próféták 2500 esztendővel ezelőtt kiáltották világgá, hogy nem a hivatásszerűen bemutatott tórai állatáldozat, hanem igazságos és jótékony élet az, amit az Isten követel az emberektől. (Jesája 1/11, 16, 17).

Mint gyakorló rabbi hétről hétre tanította, hogy a vallás tárgya csupán az lehet, hogy az embert, Isten útjaira vezérelje, hogy igazságot és jótékonyságot gyakoroljon. Hillél forradalmi mondata a zsidó identitásról: “Ami számodra gyűlöletes, másnak ne tedd, ez a Tóra, a többi csak ezt magyarázza”
Visszahangzott a fülében Szemináriumban tanult a zsidó „isten-kép”, amiben az Örökkévaló az igazságosság, könyörület és szentség Istene, az erkölcsi tökéletesség eszménye.

S. gyötrődött. A kollégái hívták, kérték, figyelmeztették, oktatták. Arra hivatkoztak, hogy ilyen még soha sem volt Magyarországon.

Igen… mondta S., lehet, hogy pont ilyen nem volt, ám ehhez nagyon közeli kérdés rengeteg volt már.
(A 150 esztendő neológ mozgalom meghajolva a kor elvárásainak, sok helyen enyhített az ősi törvényeken. A vegyesházasságban élők és meghalók számára külön parcella kialakítása a kozma utcai zsidó temetőben. Vagy akár beszélhetünk a hamvasztások mai napig tartó engedélyezéséről, mint a feltámadásba vetett hit furcsa értelmezéséről. Volt már példa a II. világháborús közös zsidó-magyar katonai temetők felavatására, és még sorolhatnánk. — És ezeket én teljesen meg is értem, és respektálom)

Mind-mind hasonló kérdéseket vetnek fel – megoldandó problémákat.
S. tudta nagyon jól, hogy a XXI. századi rabbi egyik központi kérdése, hogy hogyan éljünk (túl) egy országban, ahol együtt kell élnünk más kultúrákkal, vallásokkal?

Nem álltatja ő sem önmagát… ő is magyarul beszél, és magyarul álmodik. Magyarul vall szerelmet és magyarul méltatlankodik.
Ám neki is, mint minden rabbinak az a dolga, hogy a teljes eltűnéstől megóvja a népét. Az a dolga, hogy megtanítsa a hozzá fordulókat a saját kultúrájának, vallásának a szeretetére és ismeretére.
Ahol van lehetőség, visszahozza a lelket, és megmutassa neki a zsidóság és a Teremtő szépségét és könyörületességét.
És legfőképp az, hogy Isten nevét nyilvánosan is megszentelje.

Még ebben a helyzetben is.
S. egész éjjel ezen dolgozott.
Kereste a jogeseteket, mit lehet csinálni, mi a legméltóbb és a legmegengedhetőbb.
Csütörtök hajnali kettő órára összeállított egy három oldalas tanulmányt a kérdésről, és elküldte az illetékeseknek.

Rabbinikus állásfoglalás, forrásokkal, megoldásokkal. És a kollégák által kért liturgikus változtatásokkal.
És mindenki elment aludni.
Az ember azt hinné, hogy itt a történet vége…
pedig csak most kezdődik.

Csütörtök délben csöng a telefon.
S. éppen egy vidéki városban van néhány barátjával.
A telefonbeszélgetés fekete-fehér: S. munkáltatója röviden közölte vele, hogy megtiltja neki ezt a temetést, ha mégis megteszi, ő nem kerülheti el a fájdalmas lépést, és kénytelen munkajogi lépéseket tenni ellene.
„A magyar zsidóság renoméja múlik ezen a temetésen”.
„Ha kiderül, elveszik a maradék hitelesség is”,
stb, stb.
„A többi, néma csend.”

S. akármit is gondolt a vallásjogról, az elvekről és a saját vélt igazáról, nem volt mit tennie.
Döbbent volt.
Hiszen tegnap már a kollégái kérésére teljesen átalakította kigondolt liturgiáját. Ám ezután a telefon után, már azt sem teheti meg, amit eltervezett.

A legfájdalmasabb lépés állt előtte: felhívni, a fiút, és elmondani neki, hogy másnap se rabbi, se kántor nem lesz a temetésen, és az édesapja, akinek minden rabbi a példaképe volt, „megélte” azt, hogy egy rabbi sem mond érte el még egy rövid kis imát se.

Felhívta.
Az ötven esztendős fiú elsírta magát.
„Ez nem lehet… drága édesapám után, akinek mindene a Tóra és a zsinagóga volt, rabbi nélkül temessük el?”

S. az egész hazaúton azon gondolkodott, mi lehetett az Örökkévaló üzenete ezzel a számára.

Csütörtök késő este. Másnap temetés.
Újból találkozik S. a fiúval és a lánytestvérével. Mit lehet tenni? A falu várja a rabbit és a kántort, aki Joszefet, a kis vallásos falu köztiszteletben álló zsidó bácsiját jön eltemetni.
Mit mondanak majd nekik?
„Apánkat még a rabbi sem jön eltemetni? A halála után is szégyenben marad?”
És ki mond egy imát érte?
Ki mondd egy káddist őérte, aki annyi családtagjáért mondott?
Ott ült S. és vele szemben ült a két síró gyermek.
Ötven éves gyerekek.

Ők megértik a rabbit. Tudják, mit kockáztatna. Ők a helyzetet nem értik…
Hol van az a zsidó Isten, akihez az apukájuk imádkozott?

Hol van az a zsidó Isten, aki azt mondta Mózesnek, hogy “a Tan nem az égben van és nem a tengeren túl, hanem nagyon közel van hozzád, a szavaidban, a szívedben, hogy megcselekedd!” (Mózes V. 30/12-14).

Érzékeny lelkű család.
S. mondja, csak egy dolgot lehet tenni: minden funkciót ők végeznek el: ők mondják a beszédet, az imát, ők csinálnak mindent.

A rabbi kényszeredetten elmagyarázta (?), hogy nincsen annál szebb, amikor egy gyermek mond beszédet az apukája sírjánál.
Nincs annál őszintébb szó, mint a gyermeki szó. Nemes túlzás…

Mindketten azt mondták, képtelenek erre. Össze fognak esni a beszéd közben.
A rabbi nyugtatja őket, bár visszaemlékszik az első beszédére a Rabbiképző Intézet zsinagógájában. Két kézzel fogta a rácsot, nehogy összeessen izgalmában.
„Valakinek meg kell tenni”, mondja a rabbi, „én ott leszek, és fogom a kezeteket.”

Leülnek, és elkezdik összeállítani a beszédet. Egyik gyermek sem a szavak embere. Az egyik geodéta a másik egy egészségügyi intézményben asszisztens. Soha sem beszéltek még sok ember előtt. Pláne így.
Éjjel 11-re összeáll a beszéd.
Még egyeztetni kell a harmadik testvérrel, de azt majd reggel.

Péntek.
Kis falu kis ravatalozója.
Az egész szomorú szoba fekete brokáttal van bevonva. A család kérésére semmilyen egyéb tárgy, szimbólum nincsen ott, csak az egyszerű zsidó koporsó letakarva fehér lepedővel.
Még egy szál virág sincs, hiszen zsidó temetésen nincs virág.

Megszólal a lány gyenge hangja.
„Az elmúlt napokban sokat beszélgettünk a rabbival, hogy mi gyerek hogyan tudunk legméltóbban, legőszintébben elbúcsúzni Tőled.
És ő azt mondta a zsidó hagyományban az egyik legszebb és legméltóbb dolog, ha a gyerekek személyesen búcsúznak el az édesapjuktól.
Mi most itt vagyunk. Itt állunk, Ida, Öcsi és Csöpi”

És a lány hangja szállt fel az égbe. Tisztán és csilingelve.
A testvérek, a beszédet reggelre teljesen átírták.
A szavak még őszintébbek lettek, a hangsúlyok remegve jöttek elő.
Rövid beszéd volt, alig 2 perces. Ennyit tudtak elmondani.
Döbbent csendben állt mindenki a kis teremben, és az előtte lévő téren.
És most mi jön?
Ennyi?? – 2 perc egy élet után…

És ekkor S. úgy érezte szólnia kell. Egy ilyen ember koporsójánál, ha nem hangzik el egy mondat egy zsoltárból, akkor mit ért Joszef rengeteg imája, rengeteg zsoltára, amit elmondott életében?
Halkan elkezdte mondani azt a zsoltárt, amivel kísérik a végső úton a zsidó embereket.
Ott álltak a kis szobában.
A rabbi tudta, hogy hallják a szavát.
Tudta, hogy ez mit jelent, de tudta azt is, ha ezt ő ott nem mondja, akkor ő nem rabbi.

Lo teune élejhá ráá, venegá lo jikráv beoháléhá,
Ki máláháv jecávé láh lismorhá, bekol deráhéhá.

Most a Magasságosnál találsz menedéket,
nem történhet veled semmi baj,
most csapás nem közelíthet lakhelyedhez,
mert angyalait rendeli melléd,
hogy vigyázzanak rád, bármerre jársz.
mert angyalait rendeli melléd,
hogy vigyázzanak rád, bármerre jársz.

Kint a sírnál a fiú, odaáll a sír mellé.
Remegő, de büszke zsidó hanggal elkezd egy imát mondani.
Egy imát a jom kippuri, az engesztelő napi imák közül.
Mondja könyv nélkül, szívvel és lélekkel, édesapja és a Jóisten színe előtt.

„íme itt vagyok én, az érdemtelen, remegve járulok eléd.
Fogadd úgy az imámat, mintha idős és gyakorlott lennék, kinek jó a megjelenése és hosszú a szakálla, jó hangja van és közvetlen az emberekkel”

A szertartás utolsó pillanatában, a végtelen csöndben hangosan és érthetően hangzottak fel a káddis szavai a gyermek szájából:
JISZGÁDÁL, VEJISZKÁDDÁS SÖMÉ RÁBBO… ámen
MAGASZTALTASSÉK ÉS SZENTELTESSÉK MEG AZ Ő HATALMAS NEVE… úgy legyen!

A temetés végén mindenki odarakott egy követ Joszef ben Matitijahu sírjára.
Ennyi a történet…
A kis városkában, egy zsidó ember, egy furcsa cádik sírjánál.

**************

Rá egy hétre S. telefonhívást kapott: hétfőn 12 órakor fegyelmi tárgyalása lesz, mivel hivatalos megkeresés érkezett, hogy megszegte a zsidó vallástörvényeket, ezért a továbbiakban nem alkalmas a rabbifunkció elvégzésére.