Ezen cikk eredetije 2019. január 24-én jelent meg a Szombat folyóiratban.
Örömmel olvastam Balla Zsolt kollégám és barátom írását, a Dunában még meg nem talált csontok témájában.
Ám Balla rabbi nyitott kapukon kopogtat, hiszen minimális eltérés van az ő szavai és a Mazsihisz véleménye között. Mindannyiunk számára szent kötelesség, hogy a megtalált csontokat el kell eltemetni, ahogyan ezt a Mazsihisz is tette 3 esztendeje. Teljes egyházi és világi konszenzus által kísérve.
Ám a diskurzus itt másról szól: magáról a kutatásról! És itt már némi eltérés van rabbi és rabbi között… És úgy tűnik, hogy az információhiány néha elhamarkodott megnyilatkozásra sarkall embereket.
Esetünkben nem az a kérdés, hogy a vallási parancsolat arról szól, hogy eltemessük-e (és hol) a talált csontokat. Mint mondtam, erről nincs vita! El kell temetni. És pont.
Egy kérdés borzolja a közbeszédet: vallási kötelesség-e, hogy erőnek erejével kutassunk fel maradványokat, bárhol is találhatóak.
Hogy egy valós hasonlattal érzékeltessem a kérdést, vajon 2019-ben

1. vallási kötelesség-e egy kivégzési helyen (pl.: Balfi istállóban) megtalált – valószínűleg zsidó – csontot eltemetni?
2. vallási kötelesség-e felásni egy olyan helyet, ahol valószínűsíthetően (biztosan) vannak  zsidó csontok? (Pl. a Klauzál teret, ahol 3 hónapon keresztül volt a pesti gettó temetője.)
3. vallási kötelesség-e kutatni egy olyan helyen, ahol a feltételezések szerint találhatunk csontokat, akár zsidókét is? Majd az esetlegesen megtalált csontot DNS vizsgálat alá venni, és megállapítani a csontok „etnikum”-át? (Ilyen lenne a Duna medre.)

Az eddigi válaszadók a kérdés eme, nem jelentéktelen árnyalatait jóhiszeműen kikerülték és abból indultak ki, hogy a csontok már rendelkezésre állnak, mintha nem arról vitatkoznánk, hogy előírja-e a zsidó vallásjog, hogy megkíséreljük felkutatni őket, sőt evidenciaként kezelik a csontok ottlétét és azt is, hogy azok valószínűleg zsidóké.
Ám ez messze nem igaz!
A Duna évezredes története, az elárasztott temetők, és már maga az a tény, hogy a folyó átfolyik Németországon, Ausztrián, Szlovákián is, ahonnan a második világháború alatt szintén ezernyi holttest kerülhetett bele, előre vetíti, hogy a budapesti Duna talajban talált csontokról messze nem lehet kijelenteni, hogy többségük zsidó lenne.
Ám én ezzel most nem szeretnék foglalkozni, hanem elmesélek egy jogesetet 1992 szeptemberéből. A helyzet, amelyet a történet elmesél, természetesen nem azonos a mi helyzetünkkel, de sok tekintetben hasonlít rá .
Az új-zélandi (Auckland) ortodox rabbiság fordult ekkor az egyik legismertebb ortodox izraeli ros jesivához (jesiva-vezetőhöz) (rav Shaul Yisraeli) a következő esettel. (A rabbi kiadója publikálta is az esetet.)
A második világháborúban egy új-zélandi zsidó pilóta, egy angliai bemutató-repülés során lezuhant és szörnyet halt. A baleset után értesítették a családot, hogy az elhunyt földi maradványait – katonai szokás szerint lezárt koporsóban – eltemették a helyi zsidó temetőben. Az új-zélandi család (özvegy) – elintézte a sírkő méltó felállítását, annak a vidéki városnak a zsidó temetőjében, ahol a fiatalembert eltemették.
Ám a történet csak most kezdődik el!
A 80-as évek végén megkereste az elhunyt pilóta testvérét az angliai repülési múzeum történésze és a következőt mesélte el: a repülési napló jelentése szerint a repülőgép egy mocsárba csapódott bele és abba mélyen belesüllyedt. A baleset után hosszú órákat töltött el azzal a hadsereg, hogy a repülőt (és értelemszerűen a pilótáját) kiemeljék a mocsárból. Ám minden próbálkozás sikertelennek bizonyult. A repülőt és pilótáját végleg elnyelte a mocsár.
A 80-as években az angliai repülési múzeum ismét kísérletet tett arra, hogy a repülőgépet – immáron modernebb technikával – kiszedjék a mocsárból, és azt kiállítsák a múzeumban. A kiemelési procedúra folyamán előkerültek minimális emberi maradványok és személyes tárgyak (pl. pénztárca) ami bizonyította, hogy a pilóta testének maradványai még mindig ott vannak (valahol). A múzeum nem sokkal később felfüggesztette a feltárást, visszaengedték a valamennyire feltárt repülőt, és a feltárt területet visszatemették. Bár történetet elmesélő történész nem tudja DNS-el bizonyítani, ám szinte 100%, hogy a lezuhant pilóta testének maradványait látták abban a repülőgépben (amit anno – tényszerűen – ő vezetett).
Az új-zélandi rabbinátus – ezen testvér kérésére – 4 kérdést intézett a bét dinhez:

1. Vajon a vallásjog szerint kötelessége-e a családnak (örökösöknek) feltárni és kiszedni a maradványokat és számára zsidó temetést biztosítani számukra?
2. Ha ez túl fájdalmas volna, és nem tudják / akarják felkutatni a maradványokat, akkor a vallásjog szerint kell-e sírkövet állítani a megtalált repülőgép felett
3. Kell-e bármit is tenni – a vallásjog szerint – a másik sírhellyel és az ott található – valószínűleg üres – koporsóval?
4. Erkölcsi kötelesség-e a még élő özveggyel tudatni az új fejleményeket? (Az özvegy egy új és boldog házasságban él azóta, ám az egészsége kicsit meggyengült, és esetlegesen kárt okozhatna neki az új hír.)

Mindannyian átérezhetjük, mekkora teher nyomta a pilóta testvérének vállát, amiért erről a kérdésről senkivel sem tudott érdemben beszélni.
A rabbi által vezetett jesiva (Jesivát Erec Hemda) a válaszában mind a négy kérdésre nemmel válaszolt. Számunkra az első kérdés elemzése a legaktuálisabb, amit a saját szavaimmal – némileg egyszerűsítve írok most le, hogy érezzük a rabbinikus gondolkodásmódot egy ilyen kérdésben. Amikor egy válaszban minden oldal érvrendszerét idézi a válaszadó.
A Babilóniai Talmud Bábá Kámmá traktátusában (71a) olvashatunk a Mózes utódának, Jehosua bin Nunnak a rendeleteiről.  Ezek egyik legfontosabbika a „mét micvá koné mekomo” elve, ami (egyszerűsítve) azt jelenti, hogy vallásjogilag teljesen megengedett, hogy egy holttestet ott temessenek el véglegesen, ahol azt megtalálják, még akár magánterületen is (azaz a testet nem feltétlenül szükséges a temetőbe elvinni), mert a holttest megtalálási helye, jelöli ki a sírhelyet. Gondoljunk csak Ráhel sírjára, akit ott temettek el ahol meghalt, a betlehemi út mellett.
Ez a vallásjogi döntvény egyébként a Jeruzsálemi Talmudban is megtalálható (Éruvin 1. fejezet vége), a háborúba menő katonák témakörének vizsgálata közben. Így írja a Talmud: „Jehudá ben Témá mondta: azon a helyen ahol megölik őket, ott legyenek eltemetve”. A Talmud a későbbiekben tovább pontosítja ezt az álláspontot: ha a sírhely egyéni, és nem tömegsír, akkor is tilos (!) kihantolni a testet. A tömegsír exhumálását illetően az engedékenység oka, a holttest tisztelete (kevodo sel hámét).
Ezt a vallásjogi alapelvet a legelfogadottabb törvénykódex, a Sulhán Áruh is elemzi (Jore Deá 364/3).
A törvénykönyv egyik neves (Szifté Kohén) kommentátora ehhez a szituációhoz expressis verbis leírja: „Nem kell elvinni a testet a nyughelyéről!” Majd idézi, Máhársál szavait, aki elmondja, hogy jelen pillanatban (16. század), erre a rendeletre sajnos nem annyira tudnak figyelni, ám ez csak azért van, mert most nem a saját országukban laknak a zsidók (ő Poznánban született és Lublinban halt meg), és nincs joguk bárhol temetkezni. „Ha mégis a temetőn kívül temetnénk el halottainkat, akkor fennállna a veszély, hogy a környék lakói a holttestet kiszednék a sírból, hogy a ruháit leszedjék róla vagy csak azért, hogy meggyalázzák a zsidó holttestet. Ezért napjainkban a testeket inkább elvisszük a zsidó temetőbe” – írja Máhársál. Ám ettől függetlenül Jehosua bin Nun rendelete továbbra is érvényben van.
A tárgyalt ügyben a Máhársál félelme már nem releváns, hiszen a föld, ahol a test található, gyakorlatilag gazdátlan, továbbá, hogy az angol törvények alapján a hadseregnek joga van bármit tenni az elhunytak testével beleértve, bárhol (!) eltemetni a halottat, vagy ott hagyni, ahol éppen ő elhunyt. Ezen brit törvény alapján, a katona kijelölt sírjává vált a mocsár.
Ennek ellenére a következő vallásjogi érveket lehet találni az exhumálás mellett, ha a pilóta testének maradékát ki szeretnénk szedni a mocsárból. Két megfontolást lehet az exhumálás melletti érvként felhozni:
1. Ha attól kell tartani, hogy a víz elárasztja a sírhelyet, akkor vallásjogi kötelesség, hogy a testet elvigyék onnan. (Sulhán Áruh JD 263).
2. A holttestet lehet azért exhumálni, hogy családi sírboltba helyezzék (kever avot) (Sulhán Áruh JD 263).

• Esetünkben a repülőgép mocsaras vidéken található.
  • Esetünkben a családi sírbolt – valószínűleg – Új-Zélandon található, azaz ez lehet ok az exhumálásra, ám nem jelent kötelezettséget.

A fentebbiek alapján a következő tényeket lehet megállapítani:

1. Ha a gép a mocsárban található, akkor nagy valószínűséggel senki sem akarja kiszedni a holttestet a temetés után, amitől Máhársál tartott, hiszen ez még a brit hadseregnek is leküzdhetetlen nehézséggel járt, azaz gyakorlatilag lehetetlen egy magánszemélynek. Ezt támasztja alá, hogy a második – múzeumi – kezdeményezés, ami arra irányult, hogy kiszedjék a repülőt a mocsárból, kudarccal járt. Úgy tűnik, hogy az egyébként teljesen értéktelen repülőroncs kiszedéséről teljesen letettek a tisztségviselők és a múzeum is félbehagyta a feltárást és visszatemette a roncsot.
2. A magyar származású Meir Eisenstetter az „Imré És” című könyvében, a Sulhán Áruh egy másik helyéhez (Jore Deá 118) kapcsolódva leírja, hogy a talajvíz miatti exhumálásnak az oka nem más, mint az úszó vagy lebegő maradványok esetleges látványa, az elhunyt emlékének a megszégyenülése az arra járó emberek szemében.
   • Ám esetünkben senki sem jár a mocsárban lévő „sír” környékén sem, azaz a pilóta holttestének eme megszégyenülése nem releváns.
3. Mose Feinstein (Igrot Mose Jore Deá 3. fejezet 152) ugyanakkor azt írja, hogy egy ilyen holttest nem számít eltemetett testnek.

Egyértelműen láthatjuk, hogy nincs egyértelmű állásfoglalás a bölcsek között. Ilyen esetekben van egy nagyon erős talmudi alapelv (Éruvin 100a): „sév veál táászé – ádif”, ami azt jelenti, hogy ha egy jogesetben bármi kétség is előfordul, még akkor sem kell tevékenyen fellépni, ha ezzel egy tevőleges micvát mulasztunk el, mert vannak esetek, amikor a meg nem csinálás sokkal jobb, sokkal kevesebb kockázatot hordoz, mint a megcsinálás.
Erre az alapelvre „tökéletes” példa a mi esetünkben, az exhumálás kérdése mellett a sírkőállítás kérdése. Előfordulhat ugyanis, hogy a holttest esetleges megalázó állapota miatt, jobb, ha nem tesznek fölé sírkövet, hogy az esetlegesen arra járók ne kezdjenek el keresgélni a mocsárban egy sír vagy egy test után, annak ellenére is, hogy a sírkőállítás tórai (!) kötelesség lenne.
4. A szintén magyar származású „Máhárám Sik” a következő döntést hozta (Jore Deá 354). „Vannak esetek, amikor a véleményem szerint nem kell kinyitni egy sírt, mert ha kinyitnánk, akkor egy bomló testet illetve azon élősködő vegetációt találnánk (a rabbi nyersebben fogalmazott), és így lehetetlenség lenne egyben átszállítani egy másik sírba. Egy ilyen esetben a sír kinyitásával teljesen feleslegesen zavarnánk meg egy halott végső nyugalmát, ezért véleményem szerint ilyen esetekben a „sév veál táászé – ádif” alapelvet kell használni.” Azaz a micvát el kell engedni egy nagyobb micva érdemében.

• A mi esetünkben a pilóta teste (illetve maradványai) mintegy fél évszázada a mocsárban nyugszanak. Értelemszerűen Máhárám Sik szavai hatványozottan érvényesek erre az esetre.

Azaz a fentebbi talmudi alapelvet ajánlatos használni mind az exhumálásra, mind a sírkő felállítására vonatkozólag: a micva megtételével több kárt okoznánk, mint hasznot. És ha csak egy micvát is megszegnénk, akkor nem szabad akár több tevőlegeset sem megtenni.
Ennyi a történet.
Természetesen ez a jogeset több pontban különbözik a dunai csontok jogesetétől, de iránymutatást adhat nekünk.
Az exhumálás melletti – fenti jogesetnél felhasznált – érveket megvizsgálva a jelen esetben kijelenthető:

• egy adott helyen – ahol meghaltak – már el vannak temetve a testek, immáron 75 éve, azaz „mét micvá koné mekomo”.
  • Még akkor is érvényes ez a háláhá, ha Rámbám alapján megyünk, aki annyiban finomítja a törvényt, hogy ha van zsidó temető 2000 ámá (kb. 1 km) távolságra, akkor oda el kell vinni a holttestet. (Misna Tóra – Hilhot Tumát Mét 8:7)
    • A Farkasréti zsidó temető 5,7 km, Óbudai zsidó temető: 8,7 km, Kozma utca 12,8 km távolságra van. Legközelebb a Csörsz utcai temető van, 3,3 km-re.
• nem kell attól tartani, hogy elönti a víz a sírhelyet, mert már 75 éve víz alatt áll a sír, és a csontok nem fognak előbukkanni maguktól, hogy megszégyenüljenek.
• a családi sírhelybe nem lehet elhelyezni a csontokat, mert a DNS nem alkalmas arra, hogy személyhez kössék az elhunytat.
• néhány csont esetleges megtalálása és megvizsgálása, majd pl. egy állkapocscsont eltemetése az egész nemes ügyet nemtelenné teszi.
• Arról nem is beszélve, ha nem találnak egy csontot sem (amire azért van esély), vagy ha találnak, és valahogy kiderül, hogy nem „zsidó etnikumú” (te jó ég…) csont az (amire szintén van esély), akkor ezt a „kutatást” a holokauszttagadók lelkesen fogják felhasználni a saját érveik alátámasztására, hogy lásd, még az izraeliek sem találtam egy csontos sem. Azaz válasszuk inkább „sév veál táászé – ádif” elvét, és ezzel senkinek sem ártunk.

Kérdés, hogy a feltárási és az azonosítási folyamat – a jó szándékot egyetlen percre sem vonva kétségbe – képes lehet-e megőrizni az esetleg megtalált maradványok méltóságát és, ahogy láttuk, ez vallásjogi szempontból is kardinális kérdés.
Jelenlegi állapotukban ugyanis a Duna vízében feltételezhetően fellelhető emberi maradványok méltósága biztosított.
Azaz alighanem ebben a fájdalmas esetben is akkor tesszük a legjobbat, ha ennyire kétséges helyzetben, azért, hogy ne szegjünk meg több tiltó parancsolatot, lemondunk a tevőleges micváról is és azon dolgozunk, hogy a meggyilkoltak áldott emlékét a magyar közösségi zsidó és nem zsidó emlékezet vállvetve tartsa fenn.

Megosztás