A cikk eredetije 2018. december 4-én jelent meg a HVG-ben.

A HVG lead-je:
„Ha a zsidó közösség csak saját magával törődik, akkor elárulja a hitét, a Tóra tanítását, és önmagát is veszélybe sodorja.”

És az én Facebook lead-em a cikkhez:
„Juda Halévi, Kuzari című művében van egy meg nem válaszolt kérdése a Kazár uralkodónak, miszerint a zsidóság kisebbségben nagyon jól elvan, ám mi lesz, ha egyszer többségbe kerül valahol… Erre kerestem a választ…”

A zsidó közösségek a nyugati civilizáció emblematikus kisebbségei voltak bő két évezreden át, és talán éppen ezért – már a modernitás évszázadaiban – szinte mindig ott voltak a kisebbségek, a nélkülözők, az alávetettek emancipációs küzdelmeinek vezetői között – a nők egyenjogúságának követelőitől a munkásmozgalmi vezetőkön át az amerikai fekete polgárjogi mozgalomig. Az utóbbiért huszonéves zsidó fiatalok életüket is áldozták. Egyik személyes példaképem, az ikonikus Martin Luther King és közeli barátja, Abraham Joshua Heschel rabbi nem egyszer egymás mellett tüntetett az emberi egyenlőségért.

Mostanában viszont egyre több irányból hallani, hogy a zsidóságnak immáron nem érdeke többé, hogy a kisebbségek közé számítsa önmagát, mondván, hogy Izraelben önálló és erős nemzetállama van, ahol ők alkotják a többséget. Vagy érvként említik még az Egyesült Államokat, ahol a zsidóság az egyetlen kisebbségi csoport, amely mintegy fél évszázad alatt felküzdötte magát a közép- vagy akár a legfelső osztályba, és kulcsfontosságú művészeket, tudósokat, politikusokat, üzletembereket adott Amerikának, így kevés közös problémája, kevés sorsközössége van más etnikai kisebbségi csoportokkal, a fekete, indián vagy latin ajkú lakossággal. Ez a két példa azért különösen hangsúlyos, mert Amerikában és Izraelben él a Föld zsidó népességének döntő többsége.

Hirtelen azt észleljük, hogy az „örök kisebbség”-nek többé már nincs közös ügye más kisebbségiekkel, viszont vannak rendszeres konfliktusaik Izraelben – az ottani kisebbséggel – az arab lakossággal, illetve Amerikában, ahol az utóbbi évtizedekben több ízben kellett már elsimítani fekete és zsidó közösségek közötti etnikai villongásokat.

Most, hogy a nemzetállami nosztalgiára épülő, „illiberális” demokráciának van divatja, és úgy tűnik, hogy a nemzeti büszkeségre és szuverenitásra épülő politikai rendszer reneszánszát éli a nyugati féltekén is, sokak állítják, hogy kimondottan veszélyes lehetne a zsidóknak továbbra is felvállalniuk ezt az idejétmúlt kisebbségi közösséget.

A napokban – a Magyar Hírlapnak nyilatkozva – ezt fogalmazta meg nagyon pontosan, a politikai trendekre leginkább érzékeny magyar közösségi vezető, Köves Slomó is, amikor az általa alapított, így személyéhez igen közel álló „Tett és Védelem Alapítvány” brüsszeli irodájának megnyitását jelentette be. Az EMIH, mint mondta, az európai antiszemitizmus elleni harcban kíván majd szerepet vállalni, méghozzá abból a megfontolásból kiindulva, hogy az antiszemitizmus kérdéskörének nem az emberi jogok iránti általános érzékenységről, sokkal inkább a konkrét zsidó közösségek biztonságáról kell szólnia.

Vagyis a vezető rabbi szerint a zsidó kisebbségek biztonsága garantálható lehet az emberi jogok, mások (a nem zsidók), mindenki emberi jogainak érvényesülése nélkül is, ezért aztán azoknak, akiket az antiszemitizmus zavar, nem feltétlenül kell elköteleződniük az általános emberi jogok védelme mellett. Azt a monitoring rendszert csinálják meg majd „ők” – „önmaguknak”…

Még egyszer mondom, Köves korántsem magányos ezzel a véleményével, sokan értenek vele egyet a „zsidó világban”. Tulajdonképpen – napjainkban – ez a kérdés osztja meg a leginkább a hazai zsidó közéletet is. A kicsike és a sokszorta nagyobb szervezet közötti, alkalmanként kölcsönösen pitiáner kiszorítósdin messze túl ez a lényege a Köves Slomó és a Mazsihisz között zajló vitának is, amelyet – és Kövest magát is – illik komolyan venni.

Két okból gondolom azt, hogy Köves Slomó és elvbarátai tévednek.

Az egyik erkölcsi és vallási természetű.
Szögezzük le, a zsidó vallás legfontosabb parancsai nem a zsidókra, hanem „a világ népeire”, azaz „másokra” vonatkoznak. Ábrahám – a Biblia szerint – az özönvíz és a Bábel tornya története, azaz az emberiség nagy kudarcai után azért küldetik el, hogy „benne leljen áldást a föld minden családja”.

Az egyiptomi fogság legfontosabb tanulsága a kisebbségvédelem, az, hogy „szeresd a jövevényt!”. És végül ne feledjük, hogy a próféták azt tanítják, hogy Izrael „a népek fénye” kell, hogy legyen. Az emberi jogok forrása az, hogy az embert már puszta megszületése elidegeníthetetlen méltósággal ruházza fel! Ezt pedig abból tudjuk, abból tanulták az emberi jogok „kitalálói”, hogy Isten saját képére teremtette az embert. Ami természetesen nem antropológiai kérdés, hanem etikai és erkölcsi.

Ha az emberi jogok forrását keressük, a napnyugati civilizáció zsidó gyökereihez érünk le. Ezt, azaz a saját hagyományunkat nem adhatjuk fel! Ha a zsidók csak magukkal törődnek, paradox módon – megszűnnek zsidóknak lenni.

Ezért – és a magyar nemzeti közösség iránti felelősség okán – kell szót emelnünk a határon túli magyar közösségek emberi, politikai és kollektív, kisebbségi jogaiért csakúgy, mint a magyar cigány közösség szociális integrációjáért. Erre a hazafiság és a zsidó hagyomány iránti hűség kötelez.

A másik ok gyakorlati természetű.
A történelem azt tanítja nekünk, hogy ha a kisebbségek elleni gyűlöletkeltés, megbélyegzésük, kiszorításuk közvetlenül nem a zsidók ellen irányul is, sőt, ha ez esetleg átmenetileg „privilegizált” kisebbséggé is teszi őket, azért a végén mindig rajtuk (rajtunk) is csattan az ostor.

Pont egy hónappal ezelőtt a pittsburghi merényletet, amelyben 11, többnyire idős, zsidó embert mészárolt le egy rasszista tömeggyilkos, tulajdonképpen nem a zsidók elleni gyűlölet motiválta, hanem a muszlimokban vagy a közép-amerikai bevándorlókban látni vélt ellenség. A gyilkos a „zsidókra” (a mindig aktuális zsidókra) azért haragudott, mert véleménye szerint ők „segítik” előbbiek bevándorlását és 80-on, 90-en túli emberek meggyilkolásával kívánta megakadályozni ezt a folyamatot. Érezzük a tragikum abszurditását?

Nem kell csinálni a zsidóknak semmit, még csak ki sem kell állniuk hitük mellett ahhoz, hogy az „eredetileg” nem is ellenük irányuló gyűlölet céltábláivá váljanak. Igen… Egy találó képzavarral akár azt is mondhatnám, hogy a zsidóság a nyugati történelem emblematikus kisebbségének stigmájával éli történelmi életét.

És ezért téved Köves Slomó.
Az ellenünk irányuló gyűlölet attitűdjén nem segít az sem, ha megpróbáljuk megtagadni mindazt, ami zsidóvá tesz minket: a lelkekben lüktető sorsközösség érzését. Ezt annullálni nem csak helytelen, de kivitelezhetetlen is.

Az antiszemitizmussal szembeni fellépést eloldozni a kisebbségi magyarok, a cigányok stb. melletti fellépéstől, vagy a gyűlölet elleni küzdelemtől általában, azt hiszem, félreértése mind az antiszemitizmus természetének, mind hitünk tanításainak. Egyfelől ezzel nem védünk meg senkit valójában, másfelől elhomályosul, milyen isteni feladata is van az embernek Isten képmásaként. Tudnunk kell, hogy aki „emitt” a többséghez tartozik, „amott” kisebbségi rokonait kell, hogy védje.

Így vagyunk ezzel mi, magyarok, mi, zsidók, mi magyar zsidók, zsidó magyarok legkivált. Köves Slomó és én különösen jól tudjuk ezt.