Ennek a cikknek nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg 2017. november 27-én.
Az utóbbi napokban csendes, a széles közvélemény számára nem érzékelhető, de fontos folyamatok indultak el nálunk: a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségében (Mazsihisz) és a zsidó közösségben. Régről elmaradt viták kezdődtek, amelyek nemcsak a zsidókat érintik, de így vagy úgy minden magyar polgárt.
Fináli Gábor rabbi vitaindító cikkére négy tudós kollégám és barátom, Frölich Róbert országos főrabbi, Darvas István főrabbi, mjd ismét Fináli Gábor és Horváth József, a Bét Sálom (a béke háza) zsinagóga – az én közösségem – világi vezetője tette közzé vitairatát egymás után a Szombat című zsidó folyóiratban.
Arról beszéltek mindannyian, mit jelent ma a magyar társadalomhoz eltéphetetlenül kötődő, honfitársainktól el nem különülő, el nem zárkózó, vagyis neológ zsidóság.
Arról, hogyan éljen egy neológ zsidó, és milyen legyen egy „jó” neológ rabbi ma Magyarországon.
Milyenek legyenek a zsinagógák ahhoz, hogy spirituális otthont kínáljanak a látszatra teljesen szekuláris Magyarországon 2017-ben. Hogy ne váljanak üressé nemsokára. Melyek legyenek a neológ rabbik emberi-vallási alapelvei, lelküket merre fordítsák, szűkebb és tágabb környezetükkel hogyan viselkedjenek, milyen példával járjanak elöl.
A „neológ” jelző fontosabb, mint gondolnánk, hiszen ez az irányvonal a legnagyobb magyar zsidó egyház, a Mazsihisz, valamint a városias, teljes szívükkel és egész életükkel magyar zsidókká vált, a modernség és a vallásosság együttesét vágyó zsidó emberek irányvonala – immár kereken 150 esztendeje, a kiegyezés és a magyar zsidóság jogi befogadása, magyar nemzetbe emelésünk ideje óta.
Tehát a kérdés nem zsidó belügy. Ez a közösség régóta – minden fájdalom és csalódás ellenére – a magyar nemzettest szerves és aktív része. A zsidók tulajdonképpen már a honfoglalás óta erősebb vagy gyengébb szimbiózisban élnek honfitársaikkal, Magyarország többi lakójával, polgárával. Ezért szeretném nem zsidó fórumra, hanem a szélesebb közönség elé vinni ezt a beszélgetést.
Vágjunk a közepébe, indítsunk egy klasszikus idézettel! „Újra és újra föl kell emelkednünk abba a szellemi magasságba, ahol a fizikai erő a szellemi erővel találkozik. Nem keveredhetünk bűnös cselekedetekbe, miközben azért dolgozunk, hogy elfoglaljuk a minket joggal megillető helyet. Ne kívánjuk hát úgy csillapítani a szabadság iránti szomjunkat, hogy a gyűlölet és keserűség poharából iszunk.”
Ebben az évszázadban mindennap nemzedékváltás van. Amíg lassan középkorúvá lettem, sorra jöttek mögöttem – egy ideig tudtam követni – az X, Y, Z nemzedékek. De a múlt nem illan el ennyire gyorsan és könnyen, ahogy ma, a gyors technikai fejlődés és kommunikációs intenzitás korában tűnhet. A mi múltunkat nem lehet egyik pillanatról a másikra leváltani egy minőségibb szériával, nem dobhatjuk ki egyszerűen. Használtan is meg kell tartanunk, kezdenünk kell vele valamit. Többek között erre lehet jó vallási közösségek integráló, társadalmi kohéziót erősítő szerepe.
A vallás arra a kérdésre keresi a választ: kik vagyunk mi? Saját és családunk múltja által korlátozott, véges emberi lények. Honnan jövünk, és merre tartunk? Miért éljünk, ha úgyis meghalunk? És mi dolgunk lehet Vele, aki végtelenül meghalad minket?
Természetesen mindenkinek joga van ateistának lenni, de attól még ezeket a kérdéseket senki, akit anya szült, nem kerülheti el. Mind jövünk valahonnan, és mind az ismeretlenbe tartunk, ez a legvégső demokrácia és egyenlőség összeköt bennünket.
Mindannyiunkban meglepően elevenen él a családunk története, és gyakran észrevétlenül alakítja a döntéseinket. Elszakíthatatlan kötelék. A magyar zsidó közösségben a másod- vagy harmadgenerációs holokauszttúlélők, azaz mi magunk a tudatalattinkban hordozzuk a félelmet, amely enyhülhet és enyhül is az újabb nemzedékekben, ám egészen nem múlik el.
Azok a zsidók, akik félnek, sokszor nem más emberektől vagy eszméktől félnek, hanem önmaguktól és a lehetőségeiktől. A család múltja zárja le előttük a jövendő útját, mert a félelem legfőbb tulajdonsága, hogy eltorlaszolja a jövőt, amikor foglyul ejt a múltban. A félelem miatt létre nem jött életek, találkozások, alkotások jóvátehetetlen hiányában érződik a múlt bénító uralma felettünk.
Vannak kisebbségi magyarok, akik feladják, és beolvadnak. Vannak romák, akik a teljes asszimilációval vagy a közösségükön belüli elmagányosodással fizetnek azért, mert ki tudnak emelkedni a kilátástalan szegénységből. Vannak zsidók, akik félnek zsidónak lenni.
És aki fél, az fél a rabbitól, fél a héber betűtől, fél a tükörtől is. Aki fél, az letiltja, kitiltja, kiradírozza, kicenzúrázza az odaképzelt mumust. Átnéz rajta, és még ezer trükköt megpróbál, hogy önmagát megnyugtassa, de a photoshopolás nem segít, mert az emberi életek nem digitális képek.
Ebben a pillanatban kell belépni egy rabbinak vagy papnak, lelkipásztornak! Olyan rabbinak, tanítónak, aki az életét arra tette fel, hogy a zsidó közösségeknek segítsen, és a Jóisten nevét és dicsőségét lehozza a földre, megtanítsa mindenkinek. Olyan rabbinak, aki a mindennapi imában elmondott ötös alapelvet magáénak vallja: tanul, tanít, megőriz, megcselekszi, amit a Tóra vár tőle, fenntartja a hagyományt. Aki tud választ a kérdésre, hogy ki vagyok én, és mi dolgom van halandóként a földön. Vagy tud segíteni abban, hogy a választ megtaláljam. Ezzel el is szokott telni egy-egy értelmes és gazdag élet.
Itt léphetünk át a következő szintre: a saját lelkünk, majd a világ megjavításának igényére és szintjére (héberül: tikkun ha-nefes és tikkun ha-olam). A személyes és közösségi dimenziót elválaszthatatlannak valló vallási vezető feladata, hogy tudja, mit jelent kis közösségének az a spirituális élmény, hogy egy nagyobb közösség, a magyar társadalom része. Legyen eme vezető számára evidens, hogy „a lélek megjavítása” nem lehetséges „a világ megjavítása” nélkül.
A „vallási vezető” szóhasználat nem tévedés! Nem attól lesz valaki rabbi vagy főrabbi, hogy a neve elé odabiggyesztik a titulust. A rabbit a tettei és az ezek miatt őt követő közössége teszi azzá, aki. A rabbi számára a múlt nem bénító, hanem tájékozódást segítő hatalom. Tiszteli és szereti a hagyományt és a valódi tekintélyt, de közömbös a hatalom iránt – konzervatív és anarchista is egyszerre. A hagyományt elevenné teszi a jelen számára, mert nem engedi el, sőt ki is meri mondani, ami esetleg a hatalmasoknak, a vallási vagy világi hierarchiában fölötte állóknak nem tetszik, mert ő tudja, hogy ki előtt ad számot. És pontosan tudja azt is, hol él, és kiket szolgál.
Magyarországon és azon belül Budapesten élünk, történelmével, sorsával, sorstalanságával együtt. Kezeljük tényként, hogy a budapesti zsidók döntő többsége már a XIX. században zsigerileg menekült mind az öntudatos reformmozgalomtól, mind az öntudatos ortodoxiától. Ezek a maguk módján tiszteletre méltó irányzatok ma is létező, de apró közösségeket tartanak fenn nálunk. Budapesten az elmúlt két évszázadban sohasem volt komoly tömegbázisa egyik mozgalomnak sem. Az urbánus magyar zsidók általában a harmadikutas neológiát választották, aminek sohasem volt definíciója. A neológia olyan külön(leges) történet, ami esélyt jelentett és jelent ma is a hagyományra épülő, erős vallási kötődést feltételező, fokozatos, átgondolt és végigbeszélt megújulásra.
A neológia hungarikum, a magyarrá vált zsidóság saját vallási mozgalma, és semmi több. Olyan magyarok mozgalma, akik teljesen magyarrá lettek, és teljes mértékben megmaradtak zsidónak, sőt még inkább azzá lettek magyarként. Bármelyik erős közösség hozzájárul Magyarország jobbá tételéhez, a szolidaritás növeléséhez, mert túl sokan vannak, akik már kiestek majd minden közösségből, és úgy érzik, egyedül vannak, nem tartoznak sehová. Mindig jobban érezzük ezt a társadalmat eluraló magányt a karácsony és a mi téli ünnepünk, a hanuka közeledtekor.
A zsidó vallás közösségi természetű, egyedül jóformán nem gyakorolható. Úgy tartjuk, csak együtt, egymást segítve és a világot is megjavítva javíthatjuk meg a lelkünket, válhatunk jobb emberekké. Ki kell jelenteni: csak a rabbikon múlik, hogy megtanítják-e az embereknek, mire használják a szikrákat, amik bennük vannak, és fölfelé vágyakoznak.
Vajon egyesítjük-e a Fennvalót a mi saját szellemi és fizikai adottságainkkal?
Van egy állítás a Talmudban: „Minden Istenen múlik, kivéve egy dolog: hogy az ember merre vezeti önnönmagát” („Hákol bidé sámájim, huc mijirát sámájim” – Bráhot 37a). Isten ki tudja nyújtani felénk a kezét, de helyettünk elfogadni nem tudja, nem tud helyettünk jobb emberré válni.
Egyik elsődleges dolga a neológ rabbiknak nemcsak az általuk viselt ősi titulus görcsös megvédése, hanem annak folyamatos ápolása is. A zsidó ember prófétáktól kapott parancsolata, hogy tetteivel és lelkesedésével álljon ki a Teremtő igaza mellett, illetve élete és tettei cáfolják meg azokat az állításokat, miszerint a félelem és a bezárkózás a honi zsidóság két vezető eszméje. A példamutatás abból is áll, hogy miközben elérjük a minket megillető helyünket, nem keveredhetünk bűnös cselekedetekbe.
Egy dologban nem engedhet egy rabbi: az istenfélelemben – ezt sugároznia kell önnönmagából, és akkor a tettei igazolják őt minden pillanatban.
Van egy közös célunk. Fentebb idéztem már ebben az írásban – akkor még névtelenül – egy nagy hatású, mélyen vallásos keresztény hívő, Martin Luther King tiszteletes leghíresebb beszédét: „Újra és újra föl kell emelkednünk abba a szellemi magasságba, ahol a fizikai erő a szellemi erővel találkozik.” Ezt kellene kiírni minden rabbiszobára. Légy öntudatos ember, és öntudatos zsidó! Szolgáld alázattal mind az Istent, mind az embert, ahogy a Talmud is tanítja: „Hanina ben Dosza rabbi mondta: akin az emberek jóakarata nyugszik, azon ott van Isten jóakarata is” (Ávot 3/10).
Ide kattintva olvashatóak a cikkeim, amelyek a „Magyar Nemzet”-ben jelentek meg.
