“És rabbi, jó ez nekünk?” – hangzik a viccesen komoly kérdés.
A magyarnarancs.hu honlap felkért bennünket,
– Toronyi Zsuzsiá, a Zsidó Múzeum igazgatóját,
– Darvas István rabbit és
engem, hogy hétről-hétre írjuk ki magunkból, valóban “jó-e ez nekünk”.
Nem vallás, nem történelem, nem Izrael és nem Tóra…
Hanem csak mi.
És ami bennünk él.
És elindult egy új blog.
Ebben a cikkben magamnak teszek fel kérdéseket
(Az eredeti cikk itt található – és ott lehet likeolni az eredetit :)…)
Csak nem akar véget érni egy levél története.
2017. január 25.
Mottó:
Zsidó: Rabbi, mi, zsidók, miért nem szedünk fájdalomcsillapítót?
Rabbi: Drága barátom, mert akkor elmúlna a fájdalmunk…
Pedig nem történt semmi különös. Egy ember – a magyar Országgyűlésben önálló frakcióval rendelkező pártok egyikének elnöke – írt egy levelet, és benne jókívánságait fejezte ki hanuka, a fény ünnepe alkalmából.
Levelét eljuttatta minden magyarországi zsidó felekezethez, éppúgy, mint minden más pártvezető, kormánytisztviselő, civil szervezeti vezető és még sokan mások. Nem tett fel kérdéseket, nem kérte a véleményünket. Ezeket a leveleket és a bennük foglalt jókívánságokat illik elolvasni, de épp így lehet nem elolvasni, kidobni vagy megválaszolni, falra kirakni, iktatni, papírrepülővé hajtogatni, dartstáblára tűzni stb.
Persze, hogy nem így történt… Mert ezt a levelet Vona Gábor, a Jobbik elnöke írta.
Mi, magyarországi (értsd: magyarul álmodó, Magyarországon adózó, József Attiláért rajongó, szerelmünknek magyarul udvarló, azaz magyar) zsidók külön érdeklődéssel figyeltük és figyeljük ennek a pártnak a ténykedését. Az elmúlt évtizedben meghallgattuk, átéltük, és meg is átkoztuk azokat a rettenetes mondatokat, szavakat és elveket, amelyeket ennek a pártnak képviselői fejtettek ki minden fórumon.
Őszinte leszek:
Mi, zsidók, sokszor nem is tudjuk, hogy mit is szeretnénk jobban hallani a Jobbiktól.
– Még több rasszizmust, hogy ezzel is bizonyítsuk igazunkat és félelmünket, hogy mindenki lássa (és belássa), hogy igenis vannak antiszemiták a környezetünkben, azaz a megörökölt zsidó félelem nagyon is jogos.
– Vagy inkább valami közeledést, azaz a Jobbik szalonképessé válását szeretnénk látni, ami viszont azzal a „félelemmel” jár, hogy az otthonos ellenségkép elveszik. És akkor most mi, zsidók, mitől féljünk?
Természetesen az előző kérdés teljesen költői volt. Természetesen azt szeretnénk, ha ebben az országban mindenki addikt filoszemita és lelkes Izrael-barát lenne.
És nem lehet nem észrevenni, hogy történt, történik valami ennél a pártnál.
Olybá tűnik, azon dolgoznak, hogy ezt a rettenetes időszakukat nem letagadva (nem is lehet, az erre fogékonyak, no meg az internet, nem felejtenek), de másként és máshogy beszéljenek.
Ezt a tényt lehet negligálni, lehet rajta mérgelődni, lehet azt mondani, hogy ez nem szívből, hanem csak színből történik, mondhatják az óriásplakátok és/vagy a rabbi, hogy ezek bohócok, de ettől még a tények – azok bizony tények maradtak:
1. A hanukai üdvözlet megjött.
2. Novák Előd pedig ki lett rúgva a frakcióból.
Eljött tehát a zsidó időszámítás 5777. esztendejének (Gergely pápa szerint a 2016. év) hanukája.
És megjött a „botrányos” üdvözlőkártya is:
„Jelen sorainkkal áldott, békés és boldog ünnepet kívánunk, hogy az emlékezés és az örvendezés eme időszaka lehetőséget nyújtson a lelki megújulásra, s mint a fények ünnepen, árasszon valódi világosságot, amely képes utat mutatni.” (Vona)
Láthatjuk, a magánlevélbe foglalt jókívánság nem annyira veszélyes.
Ám ennek ellenére megíródott a nyílt válaszlevél, amelyik a jó sunyiba küldi el Vonát, aki egyébként is nézzen magába!
„(…) meglehet, egyfajta gesztusnak szánták hanukai jókívánságukat, de hatékonyabbnak tartanám, ha azokon a fórumokon adnának hangot gesztusaiknak, ahol eddig a gyűlölet, gyalázat és nem utolsósorban a sötétség nyert teret, nem a fény.” (Köves)
Vona beleállt az ütésbe, válaszolt a rabbinak: magát Istent hívta partnerként a levelébe, a béke (sálom) nevű nehéztüzérség erejét is bevetette, és ezt megdobta egy teljesen váratlan atombombával, önmagát is egyistenhívőnek (értsd: egy kicsit zsidónak) állítva be:
„Ugyanazt az egy Istent imádjuk. Ön is, én is. Én nem vagyok teológus, mint Ön, de biztosan hiszem, hogy a Jóisten most nem azt várja tőlünk, más vallású magyaroktól, hogy ki-ki a maga jól belakott és megszokott lövészárkában hizlalja a sértettségét, hanem hogy túljussunk ezen és építkezni kezdjünk.”
Azóta hetek teltek el, és tényleg nem értem (vagyis értem), mi szükség volt arra, hogy egy ilyen tucat-köszöntőlevéllel Köves rabbi körbeszaladja a nyilvánosságot (Híradó, MTI, 888.hu, Magyar Idők, Origo stb.), hogy juj, osztályfőnök bácsi, hadd olvassam már fel mindenkinek, hogy a gonosz Gabika mit írt nekem!
Mint rabbi, meglepetten állok.
Vallásjogi törvényeink ebben a tekintetben világosak: nem helyes megkérdőjelezni a hozzánk fordulók jó szándékát, eleve azt feltételezni, hogy „ők” bizonyosan csak színlelnek. Nem lehet kétely nélkül kijelenteni, hogy Gabika nem megtért, hanem csupán helyezkedik. Politikailag. Persze pontosan tudjuk, hogy Vona minden lépése tudatos, és éppen ezért felmérte azt is, hogy ez a „gesztus” a pártján és a szavazóbázisán belül is megosztó személyiséggé teszi. (Koromnak köszönhetően tanúja voltam annak, amikor a jelenlegi magyar kormánypárt úgy farolt be jobbközépre, mint egy sportautó, azaz az erős irányváltás ismert technika a magyar politikai életben.)
A (teológiai) kérdés visszahangzik?
Lehetséges-e színből megtérni?
Lehetséges-e a bennünk élő zsigeri gyűlöletet elfojtani, esetleg átformálni?
A választ a haszid filozófia adja meg, miszerint a léleknek van 3 ruhája, amelyeken képesek vagyunk változtatni: a gondolatok (értsd: a másik megítélése), a beszéd és a tettek.
Megtért-e Vona Gábor?
Kicserélte-e lelkének ruháit?
Vajon a régit elégette-e?
És akkor mi van Szegedi Csanáddal?
Nála a megtérés hitelességének kérdése fel sem merült?
A történet előttünk zajlott.
Ugyanabban a pártban volt igen aktívan politizáló tag (európai parlamenti képviselő). Elkezdték beszélni, hogy khm… szóval hogy ő zs…, vagy hogy is mondják arrafelé… Eleinte tagadta. Hogy miért?
Mégiscsak, hogy néz ki.
Majd egy hangfelvétel szerint pénzt ajánlott fel a hallgatásért. És eljött a pillanat, amikor már nem lehetett tovább húzni. Akkor ment el egy rabbihoz. Aki szeretettel fogadta a megtérőt. Majd rögtön a médiához fordultak. Megtért. Megbocsáttatott.
A „megtérés” MTI-hír lett.
A „megtérés” miatt már nem gond, hogy mit tett annak előtte.
A „megtérés” alkalmassá tette arra, hogy rabbija vagy megbízottai végighaknizzák vele az országot, majd a világ számos más országát is.
A „megtérés” belterjes sztárrá tette az egykori fajvédőt.
Mert ő zsidó.
És ő üvegkalitkában cserélte ki lelkének ruháit. Gondolkodását, beszédmodorát és tetteit.
A „jobbikos zsidó” kvázi kényszerű megtérése kóserebb, mint a „jobbikos gójé”, aki önként és dalolva tette ezt?
Hát… ezt mutatja az EMIH kommunikációja, mert van a mi jobbikosunk és vannak az igazi jobbikosok, a bohócok.
Rabbiként dolgozom. Mindenféle titulusaim vannak, ám ezek csak csillogó ékszerek a papi paláston, nélkülük is ugyanaz voltam, vagyok és leszek. Éppen ezért nem értem, hogy egy vezető egyházi embernek miért jó, ha mindenféle belpolitikai, pártok közötti vitában ilyen szerepet osztanak le neki. És hogy mi az oka, hogy boldogan el is vállalja. Boldogan vállal partnerséget egy ellenségkép megválasztásában, sőt már a szóhasználatban is. Nyílt levélben próbálja alázni a pártelnököt, ezt követi azután a kormánypárti médiaroadshow, akkor, amikor jelen pillanatban a kormányzat egyik legfontosabb kommunikációs célja a Jobbik ellehetetlenítése és a Gyurcsány–Vona bohóctengely köztudatba emelése és evidenciává tétele.
Az ember ereje véges, mint egy videójátékban. Egy idő után elfogy. És itt nincs örök élet kód, mint egy videójátékban.
A rabbi első számú feladata Istent lehozni a világunkba, és azzal szerezni hírt magának, hogy a közösségépítésre és jámbor példamutatásra helyezi a hangsúlyt. Mondhatnók ugyan, hogy a közösségépítéshez anyagi bázist kell teremteni. De mindenáron?
Ha már közösségépítés…
Sosem felejtem el, hogy az elmúlt években hányszor, de hányszor dörgölték a Mazsihisz orra alá, hogy ott is antiszemitizmust lát, ahol nincs. Anno a Mazsihisz elleni egyik legerősebb (és néha jogos) vád az volt, hogy a közösség építése helyett szinte csak a holokausztról és a kárpótlásról beszél, így a zsidó közösségek mibenlétét és sorsközösségét a holokauszt traumáján keresztül kommunikálja.
Erre most mit látok?
Köves Slomó és egyháza mélységesen fel van azon háborodva, hogy egy olyan párt elnöke merészel nekik jókívánságokat küldeni, amelynek a megnyilatkozásai korábban sokszor sértették a holokauszt túlélőit, és különben is, az egész párt egy merő antiszemitizmus.
Most akkor, kérem szépen, mi a teendő?
Csak kérdezem, hogy amikor a Köves publicisztikáját közlő Magyar Időkhöz frissen átigazolt újságíró az orgoványi erdőkben történt nem elégséges számú elásásról beszélt, akkor hol volt ugyanez a nagyfokú érzékenység?
Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile vagy a Sorsok Háza ügyében valahogy nem láttam ezt a hiperaktivitást és kommunikációs kényszert, amit most egy jókívánság kapcsán látok.
És hadd ne soroljam.
Azt látom, hogy jelen pillanatban – lényegében – már egyedül csak a Mazsihisz védi a hagyományos zsidó értékeket.
Megtérésről beszélünk, ám ez vonatkozik a zsidó emberekre is.
Hiszem és vallom, az antiszemitizmus problémájára a legjobb megoldás a tanítás. Zsidó embereknek öntudatot adni, másoknak pontos tudást. Közösen kell küzdeni a pontos és hiteles, minden sunnyogást elkerülő oktatásért. Tankönyvekért, amelyekben nincsenek hibás adatok, amelyek nem dicsőítenek antiszemita gondolkodókat vagy művészeket.
Dolgozunk. Csupán pótcselekvés ünnepi üdvözletekre válaszolgatni – véget nem érően.
Mindannyian emberek vagyunk. Isteni lélekkel és emberi testtel. A tévedés jogával és esendőségével.
Ki a jobbik és ki a még jobbik?
Ki tudja?
Ma itt, holnap ott.
Felelős vezetők vagyunk. Bíznak bennünk a barátaink. Éppen ezért még egy nagyon fontos dolgunk van: meg kell ismernünk azon társaink gondolkodását, hátterüket és megfontolásaikat, akik 2014-ben a Jobbikra voksoltak. Nem voltak kevesen, 983 476 emberről van szó.
Ha megértjük őket, jobban fogjuk tudni, hogy nekünk mit is kell tennünk.
Addig meg építjük saját közösségeinket és intézményeinket.
Tanítanom kell a betűket, és még a Jóistent is le kell hozni ebbe a világba. Napról napra. A bölcsődétől az egyetemig; a Szeretetkórháztól az idősotthonig; a hospice-tól a nemsokára felálló Szeretetszolgálatig.
Ez mind fontosabb, mint egy jókívánság tendenciózus agyonbeszélése és agyonütése.
