A mostani kérdés nagyon egyszerű és mégis nagyon provokatív, mert a konzervatív, magyar zsidó közéletbe behozza a „gender” kérdést.
A mostani kérdés nagyon aktuális, hiszen én is személyesen és sokszor találkoztam vele. Sőt, az emberek nagy részének ez nem is kérdés…
Miről is beszélünk?
A tény: egy elhunytnak csak lánygyermeke van.
Mondhatja-e ő, – „a nő” – a gyászolók kádisát vagy inkább bízzon meg egy „férfit” (egy idegent?) – pénzért, hogy ő mondja el helyette a gyászolók himnuszát – napról-napra.

A válasz természetesen nem feket – fehér, sőt nem is szőke vagy vörös, hanem majd’ minden színben játszik.

Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy a gondolatmenetem felépítésében segítségemre volt a a Schechter Intézet rektorának, Dávid Golinkinnak és rabbijainak munkái.
Nem újkeletű témáról van szó, hiszen mintegy 4 évszázada folynak viták erről a kérdésről. Gyakorlatilag a válaszokat három kategóriába sorolhatjuk:
1) megtiltják,
2) megengedik bizonyos feltételek mellett,
3) megengedik feltétel nélkül
a nőknek a kádis mondását.

Véleményem szerint nyugodtan beláthatjuk, hogy a vallásjogban (háláhában) nem találunk olyan indokot, ami megtiltaná azt, hogy a nők Káddist mondjanak.
Mire is alapozom ezt? A Káddisban nincs benne Isten neve, nincs benne áldás, „csupán” egy himnusz, amivel a gyászoló megköszöni Istennek, hogy az ő szülei éltek.
Akik a nők számára megtiltják eme ima elmondását, általában formai háláhikus problémákra (hagyomány szentsége) vagy esetleg általános, szociális félelemre alapoznak.

A zsidó vallásjog a korral változó, ám az ősi alapokra támaszkodó jogrendszer. A rabbiknak, minden döntéshozatalkor számolniuk kell a társadalmi tényezőkkel, ám csupán erre támaszkodva nem lehet döntéseket hozni.
Amikor a női Káddisról, vagy a női szerepekről beszélünk szintén ki lehet jelenteni, hogy a 16-17. századi döntésekre ható társadalmi félelmek, manapság már idejétmúltak.

Még mielőtt megnézzük a válaszokat, szeretnék ideidézni egy midrást, aminek a főszereplője rabbi Akiba. Ez a történet több döntvényben elő fog fordulni. (Ez a szöveg a bécsi Jicchák rabbi Or Záruá című könyvéből (2. rész 11. oldal) ismeretes. Alapja az Élijáhu Zutában közölt legenda lehet, amelynek hőse Jochanán ben Zákkáj, de a legendának több verziója ismeretes, és a Zohár is említi.]

Történt egyszer, hogy rabbi Ákivá találkozott egy emberrel, aki fekete volt, mint a szurok, a fején egy óriási csomagot cipelt, és nyílsebesen futott valahová. Ákivá megkérdezte, hová szalad és miért cipel ilyen nehéz csomagot.
Az ember kérte, hogy ne tartsa fel, mert a főnökei megharagszanak rá.
Ákivá tovább kérdezősködött, és megtudta: az illető tulajdonképpen halott, akit az égben arra ítéltek, hogy mindennap egy nagy csomó fát vágjon, amelyen elégetik őt. Ákivá kíváncsi volt, hogy miért kapta ezt a büntetést. Kiderült, hogy az ember életében adófelügyelő volt, aki előnyben részesítette a gazdagokat, de gyötörte a szegényeket.
A bölcs azt kérdezte:
“Nem tudod, hogyan lehetne segíteni rajtad?”
“De igen — mondta a szerencsétlen. — Hallottam, hogy ha lenne egy fiam, aki a közösség előtt (azaz előimádkozóként) elmondaná a Káddist, és a hívek „Jöhé sömé rábá”-t mondanának utána, akkor felmentenének a büntetés alól.”
Még azt is elmondta az illető, hogy tudtával nincs fia, de amikor meghalt, a felesége állapotos volt…
Ákivá megfogadta, hogy megkeresi az özvegyet, és ha fiút szült, megtanítja azt a Káddisra…
Elment Lodkiába, ahol laktak, de aki csak meghallotta a halott nevét, elátkozta, és hallani nem akart sem róla, sem a feleségéről, sem a fiáról, akiről azt mondták a rossz nyelvek, hogy nincs is körülmetélve…
Ákivá megtalálta a kisfiút, körülmetélte, és ezzel bevezette Ábrahám szövetségébe.
Megtanította héberül olvasni és áldásokat mondani, majd elvitte a templomba, ahol a gyerek Bárchut mondott (a káddis mellett a másik ima, amit csak közöségben, minjenben lehet mondani és amivel Istent áldják), vagyis áldotta Istent, és elmondta a Káddist, amire a közösség Jöhé sömé rábával válaszolt…
Ebben a pillanatban a másvilágon feloldották az apa súlyos büntetését.
Az megjelent Ákivának álmában, és megköszönte, hogy megmentette lelkét a szörnyű büntetéstől…  (N. Krausz fordítása)

Németországban, már a 15. századból van forrásunk, amelyik leírja, hogy nem volt szokásban a nők által mondott gyászolók kádisa.

Nézzük meg az érveket és a vitát!
Az egyik legbefolyásosabb responzumot – a témánkkal kapcsolatban – Jáir Hájim Bachrach (Németország, 1639-1702) írta. (Ezt a responzumot sok rabbi idézte helyesléssel és megerősítéssel.)
Ő három indokot sorol fel, ami miatt meg lehetne engedni a nőknek, hogy kádist mondjanak.
1) A kádis megszenteli I-ten nevét, és a nőknek is szükséges, hogy gyakorolják ezt a parancsolatot.
2) Ameddig van férfiakból álló minjen, nem kell attól tartani, hogy véletlenül beszámítják oda a nőket is, amikor káddist mondanak éppen.
3) Még ha Rabbi Akiva és az árva legendájában egy fiú szerepel, ám a midrás üzenete lehetne akár az is, hogyha ezt az imát egy lány mondaná el, akkor is ugyanolyan örömet okozna a szüleinek, mintha egy fiú tenné, hiszen a lány ugyanúgy az ő leszármazottjuk.

Ám Bachrach rabbi mindezek mellett megtiltja ezt a gyakorlatot, mert véleménye szerint ez oda vezetne, hogy meggyengülnének az ősi szokások, és mindenki azt fogja gondolni, hogy joga volna – a saját okfejtésére támaszkodva -, mindenféle új szokást bevezetnie és ha ez meghonosul, akkor a rabbik szavai „komédiának” és „csalásnak” fognak tűnni.

Esetében ennek az „új gyakorlatnak” a visszautasítása csupán annak új voltára alapozva meglepő, tekintve, hogy a gyászolók kádisának szokása a 13. században, Németországban kezdődött. Sőt, még egy érdekességet meg kell jegyezni, nem is a rabbik „találták ki” ezt az imát, hanem egy alulról jövő spontán ötlet volt, mely a hivek igényére volt eredeztethető.
Kevesen tudják, hogy a káddis eleinte (és mai is) egy imákat elválasztó himnusz (volt), amivel az előimádkozó azt fejezte ki, hogy ő tökéletesnek fogadja el Isten bármely döntését, és az elmondott imáin(kn)ak csakis egy címzettje van: a Fennvaló. Éppen ezért van az, hogy a gyászolók sokszor vállaltak előimádkozást, hogy minél többet tudjanak mondani olyan imákat, amivel Istent dicsérik, remélvén, hogy az ő imájukat az Örökkévaló az elhunyt szeretteinek írja jóvá.

Más rabbik kifogásolták ezt a gyakorlatot egyéb, másodlagos okokra hivatkozva:

– Shimon Frankfurter rabbi hosszú listát ad: „k’vod cibbur” azaz a közösség tisztelete (értsd a tudatlanabb férfiak kellemetlen helyzetbe hozása egy tudós nő által), bűnös gondolatok, a kol isá érvá, azaz a női hang bujaságra ösztönöz, és még ehhez hasonlók. Továbbá az ő idejében a gyászoló még a „bárhu” ima előtt mondta el a kádist, éppen ezért Frankfurter rabbi azt ellenezte, hogy egy nő belépjen a férfiak részére és a káddis mondásával esetlegesen úgy tünne, mintha egy előimádkozó / kántor lenne.

– Yechezkel Katzenellenbogen rabbi egyszerűen megtiltja ezt a gyakorlatot mindenféle indoklás nélkül.

– Ephraim Zalman Margaliot rabbi megtiltja ezt a gyakorlatot, mert szabados viselkedésre vall egy nő esetében, hogy ő mondjon valamit, amire a férfiak válaszolnak.
Az ő javaslata, hogy egy gyáaszoló leány menjen a zsinagógába rendszeresen és mondjon Ámen-t megfelelő lelki odaadással (kávánával), és azt I-ten olybá fogja venni, minta ő maga mondta volna el a kádist.

– Abraham Binyamin Zilberberg rabbi is megtiltja ezt a gyakorlatot. Ő négy indok alapján:
1) Nehogy az emberek úgy gondolják, hogy a nő beszámít a minjenbe a kádisnál és a „bárhú” – nál.
2) Sosem hallott még ilyen szokásról Lengyelországban.
3) Az ezt megelőző törvényhozók, egyetértenek abban, hogy ez a gyakorlat tilos.
4) Világos, hogy rabbi Akiva legendájából és más talmudi forrásokból, csak a fiú szerezhet érdemet az elhunyt apjának.

Ha a 21. századi szemünkkel végigolvassuk ezeket az indoklásokat, rájöhetünk, hogy néhányuk talán egy picit erőltetett és valójában egyik sem egy olyan megingathatatlan háláhikus érv, amelyik megállja a helyét egy alapos vizsgálat után.
1)
Európában, Amerikában és Izraelben, az emancipáció megjelenése után a „kvod cibbur” azon elve totálisan idejétmúlt, miszerint kellemetlen lehet a férfiak számára egy náluk sokkal felkészültebb Tóratudós nő. (Jelen világban a kvod hácibur tucatnyi más értelme van érvényben)
És ne feledjük, nemhogy Tórát olvasó nők vannak a világon ezerszámra, hanem „rabbinők” százai szolgálják a közösségeiket, azaz az imádkozó és tudós nő ma már inkább evidencia, mintsem furcsaság.
Sőt tovább mehetünk, még ortodox helyeken is magyarázzák nők a Tórát, és publikálnak vallásjogi döntvényeket, gondoljunk csak a nem oly rég elhunyt Nechama Leibowitz-ra.
2)
Bátran valljuk be magunknak, a nők kádismondása még nem fog ahhoz vezetni, hogy őket is beleszámolják a minjenbe, (ahogy azt Bachrach rabbi leírta), mert
a) van ahol alanyi jogon számítják őket be a közösségbe,
b) a nem egalitáriánus közösségekben meg nem kell attól félni, hogy valami miatt férfinak nézik a káddist mondó lányokat.
3)
Az egyik legnehezebb kérdés a szokásjog kérdése (minhág hámákom). Vajon azon tény említése, hogy ez vagy az a szokás nem létezett itt vagy ott (pl. Lengyelországban) elégséges ok arra, hogy bármit visszautasítsunk?
Ez azért is fontos, mert a legutóbbi törvényhozók előszeretettel idézik Bachrach responzumát anélkül, hogy külön megvizsgálnák a központi kérdés naprakészségét.
Még ha látjuk is, hogy a szokás ellenzői különböző szociális és kulturális okokra támaszkodva megtiltják ezt a gyakorlatot, ezzel párhuzamosan azt ismerik el, hogy halachikusan megengedett, hiszen az indok nem háláchikus volt.

A képen a talmudtudós, Rachel Fraenkel látható, amikor káddist mond meggyilkolt fia, Naftali temetésén. 2014 júliusában, több ezer ember előtt lezajlott szertartáson, senki sem háborodott fel az édesanya döntésén. Maga az országos főrabbi is, aki jelen volt, „ámen”-nel válaszolt rá.

2015-ben, a Jerusalem Post, Rachel Fraenkel-t beválasztotta Izrael 50 legbefolyásosabb embere közé. „Israel’s voice of unity”. Izrael egységének hangja, írta róla az egyik legfontosabb izraeli újság.

És itt térnék rá azon törvényhozók körére, akik – bizonyos körülmények között – megengedik a nőknek (vagy a lányoknak), hogy káddist mondjanak.

1)
Yakov Reisher megengedte egy négy éves leánygyermeknek, hogy otthonában, minjenben kádist mondjon az apjáért. Bár a gyászházban jelen volt az elhunyt édesapja is, ám – vallásjogilag – „erősebb” a gyermek gyásza a szülők után, mint egy szülő gyásza a gyermeke után. És ez esetben mindkét gyászoló jelen volt, és a rabbi erősebbnek tartotta a 4 éves lánygyermek gyászát, a már felnőtt apa gyászánál.
Ám minden magyarázat nélkül megtiltja ugyanennek a lánynak, hogy kádist mondjon a zsinagógában.

Az indokot könnyen kitalálhatjuk, miszerint egy lány számára nem volt illendő, hogy kádist mondjon a férfiak részlegében.
Ám a rabbi kihangsúlyozza, hogy egy lány is tud békét és engesztelést hozni egy apa lelkére, aképpen, mint egy fiúgyermek.
Avram Jichak Glick rabbi és Hayim David Halevi rabbi szintén egyetértenek ezzel a véleménnyel.
Itt meg kell jegyezni, hogy egy kiskorú fiú és egy kiskorú lány között nincs különbség a vallásjog szerint.
A következő videón a 9 esztendős Matan Henkin mond káddist a meggyilkolt szülei, Náámá és Eitan után.

És még egy videó erről a temetésről.

2)
Elazar Flekeles rabbi idéz egy ősi prágai szokást, miszerint a lányok öt -hatévesen beléptek a zsinagóga előcsarnokába, hogy elmondják a kádist a Zsoltárok könyve után. Véleménye szerint ez megengedett, ám az már tiltott, hogy nők, illetve lányok magában a zsinagógában – a férfiak részlegében – kádist mondjanak.
Ő maga a Zohár-t idézi, miszerint „Egy asszony az Isten házában olyan, mintha oda bálványt helyeznénk.”
Ennélfogva ő nem lát semmiféle rosszat azzal kapcsolatosan, hogy a nők mondjanak kádist, ám ellenzi, hogy ezt a zsinagógában, a férfiak részlegében tegyék.

Azaz láthatjuk, hogy ez a csoport megengedő a kiskorú lányok kádisát illetően, ám ellenzi a 12 évesnél idősebb lány általi kádis mondást.
Ezen responzumok fő üzenete, hogy elismerik, alapvetően semmi rossz nincs abban, hogy a lánygyerekek mondjanak a kádist, de némelyikük megtiltja nekik, hogy ezt a zsinagógában tegyék.

Három ismertebb responzum megengedi a lányoknak és nőknek, hogy mondjaak imát:
Eliezer Zalman Grayevsky rabbi (1843-1899), Kaddish LeAlam c. könyvében
az ortodox Joseph Eliyahu Henkin rabbi,
és a magyar származású konzervatív rabbi: Isaac Klein.
Ahelyett, hogy felsorolnánk egyesével az érveiket, összegezzük inkább, hogy milyen okokra hivatkozva engedélyezik a nőknek, hogy elmondják a gyászolók kádisát.

1)
A kádis elmondásának célja, hogy nyilvánosan megszenteljük Isten nevét (kidus Hásem). Mivel a nőkre nézve kötelező (a Tóra által), hogy gyakorolják ezt a parancsolatot, hogyan is tilthatná meg bárki is, hogy elmondhassák ezt az imát?
2)
Egy gyermek azzal, hogy elmondja a kádist, szülei tiszteletének parancsolatát teljesíti, és megmutatja, hogy hisz abban, hogy szülei bűnei meg lesznek bocsájtva. A szülői tisztelet vonatkozik mind a fiú, mind a lánygyermekre.
3)
A gyászolók kádisa nem egy magában álló ima. Ez szimbolizálja a gyermek számára az összes többi parancsolat véghezvitelét. A káddisban nincs benne Isten neve, ám mégis magában foglalja mindazt, amit Istenről tudunk és érzünk, és éppen ezért ahogyan egy fiú kifejezi hűségét a parancsolatok iránt azzal, hogy kádist mond, úgy fejezi ki a leány is ugyanezt.
4)
Rabbi Akiva és az árva legendáját nem szó szerint kell értelmezi. A történet egy halott ember fiával foglalkozik, de ez nem zárja, ki, hogy a leány nem lehetne hasonló szerepben.
Éppen ellenkezőleg! Egy leánygyerek is az elhunyt leszármazottjának van nevezve, és a leány is megbékélteti a szüleit lelkét azáltal, hogy kádist mond.
5)
Sok ortodox rabbi azt tanácsolja, hogy olyan esetben, amikor az elhunytnak nincsen fiúgyermeke, kérjenek meg valakit, hogy ő mondjon káddist, az elhunytra gondolva.
Ha megengedhető, hogy felbéreljünk egy idegent, (aki nem ismerte a halottat), hogy ő kádist mondjon érte, akkor hogyan is akadályozhatnánk meg egy lánygyermeket, hogy megszentelje Isten nevét az anyja vagy apja tiszteletéért??
6)
Tény, még ha sokan nem is fogadják el, hogy a világ zsinagógáinak elég nagy részében (konzervatív és reform) nők és lányok mondják a gyászolók kádisát.
Ha ezekben az esetekben a talmudi elveket követjük, melyek szerint
– „a tett többet ér a szónál”, illetve
– „menj ki és nézd meg mit csinál a nép!”.
Hozzákapcsolva a fent említett indokokhoz, tisztán megmutatja, hogy a nők is mondhatják a gyászolók kádisát.

Ezt a rövid vallásjogi összefoglalást szeretnénk Henrietta Szold híres levelének néhány szavával zárni.
Szold volt a Hadassah megalapítója és a Youth Aliyah első igazgatója. Nyolcan voltak testvérek. Nyolc lány. Ő volt a legidősebb.
1916-ban meghalt az édesanyja és egy barát, akit Hayim Perez-nek hívtak felajánlotta, hogy elmondja a gyászolók kádisát az anyja temetésén.
Az ekkor már 56 esztendős „gyermek” ezt egy udvarias levélben visszautasította, amiben többek között ezt írta:
„Jól tudom, és helyén való az, amit mondasz a zsidó szokásokkal kapcsolatban, és a zsidó hagyomány nagyon kedves és szent számomra, ám mégsem tudlak megkérni arra, hogy mondj kádist az anyám után.
A kádis jelenti nekem, hogy a túlélő nyilvánosan és feltűnően kifejezi kívánságát és szándékát, hogy magára vállalja az összeköttetést és kapcsolatát a zsidó közösséggel, amelyben a szülei is benne voltak, így a tradícióláncolat generációról generációra töretlen, mindenki által hozzáadva a saját kötődését. Ezt te is megteheted a te családod generációiért, és nekem is meg kell tennem az én családok generációiért.”

És Henrirtta Szold elmondta a kádist.
Ez 100 esztendeje történt… Azóta felgyorsult az idő, és az utóbbi években egyre több ortodox nő tesz rabbivizsgát.
Néhány tudós:

Dr. Jennie Rosenfeld, izraeli Efrát településének ortodox rabbija

Dina Brawer, Anglia első ortodox rabbinője

Rachel Kohl Finegold ortodox rabbi, Kanada (wiki)

Lila Kagedan ortodox rabbi (wiki)
Ha valaki szeretné még több aspektusból megvizsgálni ezt a kérdést, számára ajánlom ezt a cikket.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Schwarcz Péter Szegeden szolgáló rabbihelyettes úrnak, a források összegyűjtésében nyújtott segítségéért.