A Szombat folyóirat megpróbál(t) indítani egy érdekes sorozatot, amiben rabbik válaszolnak egymás kérdéseire.
Eredeti terveik szerint minden irányzat szerepelt volna a rabbinikus hagyomány responzumait idéző „kérdezz-felelek”-ben, de az ortodox hitközség és az EMIH képviselői nem kívántak élni a párbeszéd lehetőségével, arra hivatkozva, hogy az
– „értelmetlen hitvitához”, illetve
– „vetélkedéshez és személyeskedéshez vezethet”.
Mindenesetre az első kérdést Raj Ferenc rabbi tette fel, és én megválaszoltam:
Kérdés:
Szabad-e rizst, borsót és más hüvelyest enni peszachkor?
Ez a háláchikus, a zsidó jog és cselekvésmóddal kapcsolatos kérdés a kevésbé tájékozódott olvasó számára triviálisnak, jelentéktelennek tűnik. A 13. századtól kezdve áskenázi zsidók között elterjedt a szokás, hogy a hüvelyesek peszachi használata nem megengedhető, annak ellenére, hogy több eminens rabbi ezt a gyakorlatot hibás, illetve egyenesen buta szokásnak (minhág s’tut) nevezte.
Rabbi David Golinkin az izraeli maszorti/konzervatív irányzat jeles képviselőjének ez ügyben kiadott írásából arra is lehet következtetni, hogy a hüvelyesek fogyasztása peszachkor nem csak megengedett, de talán szükséges is, hiszen, ahogy én egy progresszív rabbi látom, ezzel is demonstráljuk a triviálisnak tűnő tanítás lényegét, hogy nem szabad hibás illetve buta szokásokat követni.
Mi a véleményed?
Válaszom:
Eme kérdés megválaszolása nagyon pontosan érinti a neológia szellemtörténetét, a tórai törvények (micva) és az évszázadok hagyományainak (minhág) együttélését és ennek neológ értelmezését, a háláhát, az utat, amin járni kell.
A neológia – a pozitivista-történeti zsidóság örököseként – fontosnak tartja kiemelni, hogy a háláhának nem kell mindenről kötelező útmutatást adni, hanem bátran ki kell mondani, hogy a háláhá bizonyos helyeken nem fekete vagy fehér, hanem szürke. A minhágok megőrzése érték, ám a betartásuk nem abszolút kötelező.
A döntvényhozók célja csak egy lehet: a vallásjog maximális tiszteletben tartása mellett a zsidó közösség fejlődése, ám mindezt nyitott ablakok mellett – kitekintve kell megtennie és nem csak a könyvek fölé hajolva.
Miért írom ezt? Mert el kell tudnunk fogadni a tényt: Magyarországon óriási különbség van a zsinagógai és az otthoni háláhikus gyakorlat jellegében. Az elmúlt évtizedek rögvalósága, hogy a háláhikus aktivitás a zsinagógára koncentrálódik. A magyar zsidó emberek túlnyomó többsége zsinagógában imádkozik, ott eszik kósert, ott rak tfilint, és még sorolhatnánk.
Ám ebből a kétpólusú vallási életből kilóg peszáh ünnepe. A zsidó családok a széder-estéket (így-úgy) megünnepelik az otthonaikban is, ám ennek ellenére – általában – a második estét követően hittestvéreink többsége – érzelmi szempontból biztosan – befejezettnek tekinti az ünnepet. Bár sokan az étkezési előírások megtartására (így-úgy) ügyelnek, de se a félünnep napjai, sem pedig az utolsó két nap nem kap és nem ad érdemi emocionális többletet. Aki tartja az előírásokat leginkább a túlélésre játszik és a végén már csak az órát nézi.
Egy ilyen esetben mit tehetünk egy olyan szokással (kitniot, azaz a hüvelyes növények tilalma), ami még tovább szigorítja az ünnepet, és ezzel természetesen nehezebbé és – bátran mondjuk ki – még élvezhetetlenebbé teszi azt?
Mint korábban is írtam, a neológia fontos értéket tulajdonít az évszázados-évezredes hagyományoknak, szokásoknak. Tényként kezeljük, hogy a zsidó vallásgyakorlat több, mint a Tórából levezethető háláhá, és több, mint a rabbik Tóra köré font kerítései. Sőt még a háláhikus kódexekbe beszivárgó minhágoknál is jóval több.
A neológia értéket tulajdonít a folklórtól a vallásjogig terjedő teljes spektrumnak, amely az elmúlt évezredek fejlődése eredményeképp létrejött. Így a kitniot, azaz a hüvelyes növények pészáhi fogyasztásának a tilalmát – azt a maga helyén, minhágként kezelve, tehát elválasztva a szigorú pészáhi háláháktól – szintén értékes szokásnak tekinti.
A neológ vallásfilozófia vallja, hogy egy szokás akkor is értékes, ha nincs rá racionális magyarázat. Sőt, a racionális ész számára nehezen felfogható törvények (legyen szó háláháról vagy minhágról) jelentős szerepet játszanak az általunk nem racionális filozófiaként vagy teológiaként, hanem megélt identitásformaként kezelt vallásban.
A kérdező rabbi a „buta szokás” (minhág stut) kérdését is említette.
A „buta szokás”-okat természetesen a neológia sem fogadja el, sőt, ezek ellen fellép. Azonban a „minhág stut” kategória – a mi értelmezésünk szerint – a tanulatlan, a rabbinikus tudományokban járatlan közösségekben kialakult hagyományra, babonára, közösségre káros szokásokra vonatkozik.
Ki kell jelenteni, hogy a legnagyobb askenázi rabbik által is jóváhagyott kitniot-tilalom semmiképpen sem ez az eset!
Mindez annak ellenére kijelenthető, hogy korai askenáz döntéshozók közül többen is kimondták, hogy ez a minhág tévedés és többen nem értettek vele egyet, ám napjainkban olyan elterjedt, több évszázados hagyomány a kitniot tilalma, amelyet eltörölni csak úgy nem lehet. Éppen ezért – jelen esetben, különösen magyarországi viszonylatban -, nem látunk okot arra, hogy a kitniot szokásán változtassunk.
A hagyomány folytonossága is a tilalom megőrzése mellett szól. Gyakorlatra lefordítva, ha a híveik megkérdezik a neológ rabbit, hogy fogyaszthatnak-e kitniotot pészáhkor, akkor elmondjuk a híveknek, hogy bár a tórai, pészáhi törvények megengednék, nálunk az a szokás, hogy kerüljük ezen ételek fogyasztását.
A neológ rabbik tisztában vannak azzal, amit az elmúlt másfél évszázad háláha történeti kutatásai kimutatnak, miszerint a vallásgyakorlat változásának a motorja csak az esetek egy részében a rabbi, ám leginkább a környezet és a történelem.
Így például könnyen lehet, hogy a következő évtizedekben, évszázadban, az askenázi közösségekben is egyre elterjedtebbé válik a kitniot fogyasztása pészáhkor.
A neológ rabbi felkészült ezekre a társadalmi folyamatokra, és mivel a kitniot fogyasztásának a tilalma csupán szokás, és nem ütközik igazán fajsúlyos háláhikus tilalomba, ezért a neológ rabbi tudomásul fogja venni, ha idővel megváltozik ez a szokás is… oly sok más régi szokáshoz hasonlóan.
Amikor a témáról elbeszélgettem Darvas István rabbitársammal, ő egy gondolatmenetet osztott meg velem. Véleménye szerint a zsinagógákban a minhág tisztelete okán – a nyolc nap alatt – végig legyen tilos a kitniot fogyasztása. Részint a hagyomány, részint pedig a Széder-esték megtartott és megtartó ereje miatt. Legyen ugyanez a döntés/javaslat pészáh első két napjára az otthoni gyakorlat vonatkozásában is. Ugyanakkor Darvas rabbi a hat utolsó napra engedélyezné a kitniot otthoni fogyasztását, hogy elviselhetőbbé (értsd: kellemesebbé) tehessük ezeket a napokat is. Ezzel egyszerre adnánk tiszteletet a valóságnak, a közösségi igényeknek, a hagyománynak és a háláhának is.
Láthatjuk, hogy ezen „apró” kérdés vizsgálata folyamán is mennyi alapvetésbe ütköztünk, amelynek minden szegmense a neológ mozgalom vallási felfogásáról beszél.
rabbiavatás 1935
