Ebben a sorozatban megtörtént eseteket szeretnék leírni, amelyekkel megkerestek engem és megpróbáltam válaszolni a felmerült kérdésekre.
Bízom abban, hogy a válaszaimmal tudok irányt mutatni, hogy az érdeklődők kiigazodjanak a vallásjog sokszor nagyon nehéz területein.

(Szeretném hangsúlyozni, egy háláchikus döntéssel nem mindig kell egyetérteni. Ezek a cikkek kizárólag az én véleményemet tükrözik, és egyik testületnek sem hivatalos véleménye. Szívesen veszem azok a véleményét, akik érdemben szeretnének reagálni a cikkekre.)

Ennek a kis munkának az is apropót adott, hogy a magyarországi zsidó közéletben egyre inkább előkerülnek azok a kérdések és viták, amiken a nyugati zsidó közösségek és az amerikai zsidó társadalom már évtizedekkel ezelőtt túllépett, – és a maga módján – de már feloldotta a problémákat.

Ábrahám szövetsége pro és kontra

Jom Kippur szent napján, amikor még azok a zsidók is, akik egész évben a közösségek felé sem néznek, eljönnek templomainkba.

Mi, rabbik nagyon örülünk nekik, mert hátha megérinti őket a nap szellemisége és fensége, igyekeszünk őket a zsidósághoz és a hagyományhoz a szó szoros, illetve átvitt értelmében is közelíteni.
Ennek a legelementárisabb példája, hogy felhívjuk őket e Tórához. Többször ők maguk jelentkeznek, hogy szeretnének a Tórához feljönni, áldást kérni a családjukra vagy adományozni a közösségnek. Ilyenkor a bevett gyakorlat szerint megkérdezzük, mi a héber neve, majd miután megmondta, mi felhívjuk a „Szent Könyvhöz”.
A rabbi eközben nagyon jól tudja, hogy a Jom Kippur törvényei között található a Tóra talán legszigorúbb büntetése az ünnepet megszegőkre: „elveszejtem azt a lelket a népéből” (M. III. 23/30).

Ámbátor gondolataink mélyén sejtjük az igazságot, hogy ez a zsidó ember nagy valószínűséggel kocsival vagy tömegközlekedési eszközzel jött a zsinagógába. Sőt azt sem tudjuk biztosan, hogy böjtöl-e, vagy sem.

Meg lehet-e vonni a Tórát és az áldást egy zsidó embertől, ki sokszor annyi mindenen ment keresztül éppen a zsidósága miatt???

Az utóbbi években feltűntek a zsinagógáinkban azok a fiatalok, akik a 70-es, 80-as, 90-es években születtek, olyan szülőktől, akik féltették gyermekeiket, vagy a vallástól eltávolodtak, vagy csak egyszerűen vegyesházasságban élnek a szülei (az anyuka zsidó!), így a gyermek egy olyan családba született bele, ahol a körülmetélés micvéje elmaradt.

Napjainkban egyre több fiúgyerek/férfi közeledik közülük az előlük eddig elrejtett valláshoz. Sokszor kósert esznek, sőt szombatot tartanak, ám nincsenek körülmetélve. Ennek az oka persze sok minden lehet. A félelem a műtéttől, a szülői beleegyezés hiánya, vagy sokszor a fiú nem akar konfrontálódni a szüleivel. És akkor még nem beszéltünk az 50-es és 60-as években születettekről, akiket szüleik, a borzasztó emlékek miatt nem akartak „megjelölni”.

Örömmel látjuk, hogy ez a gyermek, vagy fiatalember – sok esetben – ott van egész ünnepnap (Jom Kipur) a zsinagógában. Imádkozik és böjtöl. Ott van szombatonként és hétköznaponként. Mit tehet ilyenkor egy rabbi?? A magyarországi ortodox és neológ hagyományt ismerjük: aki nincs felvéve Ábrahám szövetségébe, nem lehet a Tórához felhívni!!

A rabbinak majd’ megszakad a szíve, hiszen tudja, hogy a Tórához való felhívás tiltása akár el is taszíthatja őt a vallástól és a közösségtől?
Mit tehetünk??

Mindenekelőtt nézzük meg pontosan a kérdéseket, amik felmerülnek szinte mindennap itt Magyarországon (is), és mint korábban írtam, minden közösségben találkoztam vele, ahol szolgáltam.
1. Be lehet-e számítani a minjenbe azt a zsidó fiúgyermeket, aki nincs felvéve Ábrahám szövetségébe?
2. Vonatkoznak-e rá a micvák? Pl. kell-e vagy lehet-e tfilint raknia reggelenként? Áldhat-e, ha kohén?
3. És ami a legégetőbb kérdés, felmehet-e a Tórához?
4. Végül a zsinagógában, (vallásjogi értelemben) teljesen egyenjogú-e a többi ott imádkozó, minden tekintetben kóser férfival?

Ezekre a kérdésekre se, (amiképpen a korábbiakra sem) szabad elhamarkodottan és zsigerből válaszolni! Ismerni kell a háláhá alapjait és a hátterét.

A vallásjogi cizelláltság miatt elmondanám, hogy a bölcsek megkülönböztetik azokat;
(1) akik az egész Tórát tagadják (mumár lekol hátorá kulá);
(2) akik csak egy parancsolatot (micvát) tagadnak meg (mumár ledávár ehád);
(3) azokat, akik a másik zsidó ember (közösség) bosszantásáért szándékosan szegnek meg micvákat (mumár lehákisz),
(4) és azokat, akik kényelemből vagy az önkontroll hiányából szegnek meg egy parancsolatot (mumár letéávon).

Mindenekelőtt le kell szögezni, a körülmetélés micvája (a brit-mila) a judaizmus egyik alappillére, a vallás alapja, Isten és Ábrahám kötött szövetség jele.
Ha a gyermeket a szülők nem veszik fel ebbe a szövetségbe kisgyermekként (8 napos korában), vagy a bét-din nem cselekszi ezt meg (speciális esetekben), akkor a 13. évét betöltött gyermeknek – elvileg – önmagának kell elmennie egy kompetens rabbihoz, és utána a rabbi útmutatása szerint kell cselekednie és a micvát bepótolnia. Ha ezt a fiúgyermek nem teszi meg, a „kárét” (égi büntetés) törvénye vonatkozik rá (Sulchán Áruch, Jore Deá 261/1).

Sőt, ennek a férfinak vallásjogi szempontból nagyon különös a státusza, hiszen élete minden napjának minden pillanatában megszegi a Tóra egy tevőleges parancsolatát.

Ezek nagyon súlyos és komoly szavak!
Ezt az indoklást szokták használni azok a törvényalkalmazók, akik negatíve diszkriminálják azokat a férfiakat, akik nem vétettek fel Ábrahám szövetségébe.

Ám ne feledjük el az alapelvet! Aki zsidó édesanyától származik, az minden tekintetben zsidó, még ha nincs is circumcindálva! Éppen ezért minden, a Tórában leírt micva kötelező ránézve! (így pl. a fentebb említett tfilin-felrakás is.)

Ha ez a zsidó ember kohén, akkor meg kell neki engedni, hogy áldjon (dühenoljon), hiszen a papság (kehuná) szentségét birtokolja, ugyanígy nem mehet temetőbe se, és nem vehet feleségül kohénok számára tilalmas asszonyt. (SA, OH, 128) – bár a „pri hádás” kommentár szerint nem volna szabad neki áldania, mert a Szentélyben sem szolgálhatna, ám a Sulhán Áruch szerint a kettőt nem szabad összehasonlítani.

Ezt a pár gondolatot bevezetőnek szántam a központi kérdés tárgyalása előtt.

Mint láttuk, ezek a férfiak teljes jogú zsidó emberek. Ám a minjenbe való beszámításnál és a Tórához való felhívásnál a törvénymagyarázók általában a tiltás oldalán állnak, mert ezzel kívánják büntetni őket, még akkor is, ha „mumár letéávon”, azaz egyszerűen kényelmi szempontból nem csinálja meg (vagy nem pótolja be) a körülmetélést, és nem hittagadásból.

A múlt század egyik legnagyobb törvénytudósa Mose Feinstein rabbi (OH – 2. fej. 33/3), érdekes döntést hozott: Az ilyen esetekben az apának, aki a micvát eredetileg nem csinálta meg a fiának, nagyobb a bűne, mint magának a fiúnak, ezért elsősorban őt kell büntetni, hiszen miatta ez a nagyon fontos és örömteli parancsolat nem lett végrehajtva, így ezáltal önhatalmúlag kivonta gyermekét Izrael közösségéből.

(Emlékeztetném a tisztelt olvasókat, hogy a középkori kényszerkitérések (maranusok) korában még a „titkos-zsidók” is megtették a körülmetélés micváját, méghozzá nagy örömmel, és még azok is ragaszkodtak ehhez az igen fontos parancsolathoz, akik a szombatot megszegték.)

Éppen ezért Feinstein rabbi szerint az apát nem szabad felengedni még a Tórához sem és egyéb megtisztelő feladatot sem szabad adni számára. Majd a rabbi véleménye szerint a gyermeknek is, aki önmaga nem pótolta be ezt a micvát, hasonló büntetésben kell részesülnie, amennyiben tisztában van magával, a parancsolat lényegével.

Igen, ezek voltak azok az általános elvek, amiket a törvénytudósok leírtak a közép-, és újkorban itt Európában, vagy a 20. században az Egyesült Államokban. Értelemszerűen védték a törvényeket és a hagyományt.

Ám mindannyian tudjuk, hogy a múlt század második harmadától Közép- és Kelet-Európában teljesen megváltoztak a viszonyok. Emberek milliói haltak meg a zsidóságuk miatt. A Holokauszt után, a mindennapi életben, a történelem és a politika hatására sok ember teljesen elhanyagolta, majd egy generációval rá már el is feledte a parancsolatokat.
Közöttük az egyik legkörülményesebbet a körülmetélés micváját is, aminek végrehajtását külön nehezítette, hogy az embereknek nem volt lehetőségük sokszor megtenni sem. Ismert tény, hogy nem oly régen (sőt néha még ma is) a mohél innen Magyarországról utazott a környező országokba, hogy ott is be tudják tartani ezt a micvát.

Éppen ezért nekünk, rabbiknak itt, a közösségeinkben ezeket az embereket szelíden és szeretettel kell ráébresztenünk arra, hogy átérezzék és megtegyék ezt a micvát, amihez a történelem során a zsidó nép akár az élete árán is ragaszkodott. Ha egyértelműen a szigorú tiltás és a büntetés pártján állunk az útjukat kereső emberekkel, akkor könnyen elveszíthetjük őket.

A magyarországi neológ zsidó közösségnek ezeket a vallásukhoz közeledő embereket meg kell szólítani, mert mások is várják őket…

Éppen ezért – véleményem szerint – nem szabad tiltásokkal feléjük fordulni, hanem pont ellenkezőleg!
Rá kell őket venni arra, hogy legyenek minden tekintetben kóser zsidók. Mivel már önmaguk dönthetnek a saját sorsukról és már vannak lehetőségek a circumcisio pótlására, ezért csakis akkor szabad őket büntetni, ha deklarálják, hogy soha nem hajlandóak megtenni ezt a tórai parancsot.
(Még ebben az esetben is, ha csupán arra hivatkozik, hogy fél a fájdalomtól, vagy a műtéttől, akkor is foglalkozni kell vele, és reménykedni abban, hogy ha már a zsinagógánkban van, akkor előbb-utóbb a hite és a ragaszkodása erősebb lesz a félelménél, és megcsináltatja önmagának ezt az ősi micvát.)

Összefoglalva a kérdést, a magyarországi és a közép-kelet európai helyzetet ismerve, a büntetés és az erőszak eltántorítja az embereket a hagyománytól. A rabbinak el kell beszélgetnie ezzel a férfival (fiúval) és, ha látja azt (vagy a férfi/fiú akár ki is nyilatkoztatja), hogy záros határidőn (pl. egy esztendő) belül megcsináltatja a brit milát, akkor a középkorban más körülmények között írásba foglalt büntetések alól a rabbi – megfelelő indoklással – felmentheti.

Megosztás