>A MÁSODIK MEGKÍSÉRTÉS< Várkonyi János írása -- "MEMENTO" sorozat, hogy el ne vesszen...

Ezt a rövid visszaemékezést Várkonyi (Weisz) János (1935-2019) írta le.
Mindenkinek.
A történet első felét itt olvashatjuk.

1953. június első napjaiban azt hiszem én voltam a főváros egyik legboldogabb embere. Hiszen az érettségim igen jól sikerült, talán többet produkáltam, vagy a produkciót többre értékelték, mint amennyi bennem volt.
Sajnos senki nem volt a környezetemben aki segített volna a helyzet reális megítélésében.

Én kitaláltam valamit, ami abban az időben divatos volt, hogy gépészmérnök akarok lenni. Ez volt az a pálya amihez az égadta világon semmi tehetségem nem volt.
Ezt a tényt saját bőrömön kellett megtanulni. Ekkor  az, előző életemmel szinte minden kapcsolatomat elveszítettem, az árvaházzal, a sulival, és bekerültem egy számomra idegen világba.

A műegyetemnek ill. annak gépészkarának kétszer futottam neki 1953-ban és 54-ben. Különböző okok miatt a második félévig sosem jutottam el.
Otthon a családi helyzet igen rossz volt.
Anyám 1951-ben újból férjhez ment. Második férjével, akit én „nevelt apámnak” neveztem nem volt jó a kapcsolatunk.
Voltam sütőipari gépszerelők mellett segédmunkás. Kemence- cső összeállító. Adminisztrátor egy szállítási irodában. Raktári segédmunkás. Végül életem ezt az időszakát egy gyógyszerkereskedelmi vállalat expedíciójában fejeztem be, ahol a fuvarok összeállítása volt a dolgom. Itt viszont kellemes emberekkel dolgoztam együtt és volt egy nagyon rendes főnököm.

1955 novemberében elérkezett az idő, amikor eleget kellett tennem hazafias kötelességemnek. November 11-én bevonultattak. A budaörsi Vasvári Pál repülő műszaki tisztképző iskolára kerültem, ahol egy hathetes gyalogsági kiképzés után repülő elektromos szerelőnek okítottak.

Osztályunkból – ismereteim szerint – a három Weisz-et érte az a dicsőség, hogy  a Magyar Néphadseregben szolgálhattak.
A szakmai képzés elméleti része magasszíntü volt  a gyakorlati rész azonban igen gyenge. Így amikor őrvezetőként kikerültem a kiskunlacházi repülő ezredhez a MIG 15-ős vadászgépek rádióberendezéseit még megugatni se tudtam.
Ez 1956 szeptemberében volt.

Ekkor már  igen zaklatott volt az ország belpolitikai élete, a lakosság többsége változásokat akart és várt egy szabadabb, demokratikus irányban.
A lacházi repülőezrednél meglehetősen laza, enyhén kaotikus állapotok fogadtak.

Egy alkalommal, egy szombati napon én voltam a századügyeletes. Mint ilyen megpróbáltam összerakni a létszámot, de akárhogy variáltam 7 pasasom hiányzott. Ekkor tanácsért fordultam a század rangidős sorkatonájához (őrmesteri rendfokozata volt), mi a teendő ilyenkor. A válasz rövid volt, írd be, hogy eltávozáson vannak.

Azután felgyorsultak az események. Én pedig átváltok egy naplószerű leírásba:

1956. október 21. (vasárnap)
Tagja vagyok az ügyeletes alegységnek, ez kb. 12 főből áll, egy tiszt parancsnoksága alatt. Lehetősége van arra is, hogy a szűkebb környékben rendőri feladatokat lásson el.

Délelőtt tízkor riadóztatnak bennünket, állítólag a közeli almáskertekbe amerikai röplapokat dobtak le léggömbökről. Induláskor Sárosi István nevű kispesti bajtársam azt a tanácsot adja, ha megtámadnak bennünket reteszeljek, azaz lőjek a támadókra. Dobtáras géppisztolyomhoz 144 lőszerem volt.
Nem találunk sem léggömböt, sem röplapot. Ugyanis valakik megelőztek bennünket. Almát viszont nagy mennyiségbe viszünk a laktanyába maradóknak.

1956. október 23. (kedd)
Ez a nap ismert az egész világban, számtalan könyv, film stb. taglalja ennek és a következő napoknak az eseményeit.
Mi történt azonban velem?

1956. október. 24-25.
A repülőbázison nyugodt, de aggódó a hangulat. Az aggódás oka, hogy az állomány döntő többsége budapesti, vagy környékbeli, és a forradalom központja a főváros, tehát féltjük családjainkat és hozzátartozóinkat.

1956. október. 26-27.
Az állomány elég tekintélyes része követeli a parancsnokoktól, hogy vigyék fel az ezredet Budapestre, hogy ott részt vehessenek a rend helyreállításában.
A követelésnek senki nem tud eleget tenni, mert  a Néphadsereg vezetése erre az időre már szétesett, így a mi ezredünké is.

1956 október. 28.
A parancsnoki tehetetlenség következtében ezen a napon az ezred mintegy 60%-a dezertál.
Ki gyalog, ki gépkocsin, sokan az üzemanyagszállító gépkocsikon hagyják el a körletet. Néhány hajózó tiszt fegyverrel akarja a szökéseket megakadályozni, de az események már nem fordíthatók vissza az állomány nagy része a kifutópályáknál áttöri a kerítést és elindul Budapest felé.
Én nem tartok velük, Hűséges típus vagyok, bár ez ekkor még nem tudatos, inkább ösztönös cselekvés.

1956.október. 29-30.
A maradók rádión keresztül követik figyelemmel az eseményeket. Szinte naponta változik a fegyvernemi parancsnokok személye, de az eredmény nem sok.

1956. október.31. – november 4,
31-én, három társammal egy százados parancsnoksága alatt kapuőrségbe vezényelnek. Fogalmunk sincs, hogy ez a 24 órás szolgálat meddig fog tartani. A létesítmény bejárata kb.150 méterre van az  országúttól. A forgalom kicsi, néhány élelmiszert-szállító tehergépkocsi. Aki dezertálni akar, nem a felénk vezető utat választja.
Éjjel ketten vagyunk őrségben, nappal 1 fő.
Parancsnokunk idősebb tiszt, talán már a negyvenen is túl van, jó indulatú velünk szemben, hagyja, hogy az őrszobán levő egy ágyon valamelyikünk nappal is pihenjen.
A második nap után kéri leváltásunkat, de a parancsnokság húzza az időt.

A forrongás eseményeit, amennyire lehet rádión követjük.
Közben egy magyar felségjelű repülőgép röplapokat szór, melyben egy Szilágyi nevű tábornok távozásra szólítja fel a szovjet csapatokat, ha nem akkor a magyar légierő bombázni fogja őket.  A tábornok nem volt tisztában a helyzettel, mert gép ugyan volt, de személyzet már nem.

T34 @ Fortepan

November 4-én, hajnalban megismerkedünk a „szovjet szendviccsel”.
Én állok kint az őrhelyen, amikor igen erős motorzúgást hallok, mintha számtalan traktor közeledne. Már enyhén világosodik, kilátok az országútra, a következőket látom egy harckocsi, egy négycsövű légvédelmi ágyú, újból harckocsi, újból ágyú, végelláthatatlan sorban. Majd utána nagy recsegés-ropogás, és azután fájó csend.

Nemsokára kapjuk a hírt a szovjetek teljesen körbe zárták a kifutókon álló 21 vadász és 3 bombázógépet, így onnan még madár is nehezen szálhatott volna fel, nemhogy repülőgép.

November 4-én négy napi őrszolgálat után megjön a váltás. Irány a körlet. Társaimmal úgy döntöttünk, először is kialusszuk magunkat. Négy ágyat bevittünk az emeleten levő könyvtárszobába, majd azt magunkra zártuk.

Hajnalban kb. 5-én 6 óra nagy zajt hallunk és orosz beszédet is. Kopognak a mi ajtónkon is, de belülről néma csend.

Valaki óvatosan kiles a könyvtárszoba ajtajának kiadó-ablakán. A látvány és a helyzet a következő, a szovjetek foglyul ejtik a magyar katonákat és átkísérik egy másik épületbe. Mikor a körlet üres lesz úgy döntünk, hogy fegyvereinket bedugjuk a hálóterem matracai alá, mi pedig csatlakozunk elfogott társainkhoz.

A helység ahova átkísértek egy hatalmas üres hálóterem a végében egy lakattal lezárt kisebb helységgel. A helyzet fura és kényelmetlen is. Néhány embernek eszébe jut, be kellene nézni a lezárt terembe. Az ajtót könnyen feltörik és egy ruhákkal és felszerelésekkel teli úgynevezett „M”, azaz mozgósítási raktárt látnak. Sokan nekiállnak ruhát cserélni, felszerelik magukat térképtáskával, látcsővel és sok más katonai csecsebecsével.

Időközben a még meglévő parancsnoki kar tárgyal az elfogó szovjetekkel. A megállapodás a következő, legalábbis ennyit közölnek velünk: Az „M” raktár eredeti állapotát vissza kell állítani. Újabb öltözködés egyeseknél.
A társaságot átkísérik egy ágyakkal berendezett körletbe, gondoskodnak élelmezésünkről. A körletet elhagyni tilos, a továbbiakról, majd a magyar parancsnokok tájékoztatnak.

1956. november 6.
A 80 – 100 főnyi elfogott magyar katonát, egy a bejáratnál levő T-34-es harckocsi és annak négy főnyi legénysége őrzi.
Megkezdődik a barátkozás az őrzők és az őrizettek közt. Ez elsősorban árucserében nyilvánul meg.

1956. november 7.
Egyesek úgy döntenek, hogy az őrizetlen oldalon keresztül megszöknek. Két társammal Benke István (Soroksár), és Tubákos Karcsi (Nyírmeggyes) szintén ezt az utat választjuk, de csak ebéd után, kb. délután 2 órakor indulunk el.
Sötétedéskor érünk Dunavarsányba, szállást és kaját a Tanácsházán kapunk. Én egy íróasztalon alszom.

1956. november 8.
Reggel továbbindulunk, Délegyházáig jutunk. Az ellátás és a szálás hasonló, mint  Varsányban, az alvásom ezúttal néhány széken oldódik meg.
Megállapítjuk, hogy ezekben a Budapest közeli falvakban meglehetősen nagy a nyugalom.

1956. november 9.
A célállomás Soroksár, az út itt már izgalmasabb, többször hallunk lövöldözést, egy szovjet jelű, valószínűleg utasszállító gép alacsonyan repül, nagyon gyorsan lelővik.

Benke egy családnál szerez szállást T. Karcsinak és nekem, majd hazamegy a szüleihez. Vendéglátóink nagyon szívélyesek, először is jól megetetnek, elénk tesznek egy fazék nagyon finom babgulyást marhahússal, csipetkével, majd egy nagy tál szilvás gombócot, sajnálkozva mondják, hogy csak egy ágyat tudnak nekünk adni, de mivel nem vagyunk súlyos egyéniségek biztosan elférünk rajta.
Életemben ekkor alszom először és utoljára egy ágyban férfival.

1956. november 10.
Soroksári vendéglátóink egy Budapest térképet is adtak.
Ezt, és a körülményeket áttekintve úgy gondoltuk, hogy Ferihegy és Rákospalota megkerülésével valahogy eljutunk Karcsi bácsikájához, aki Zugló alsó részében a MÁV- kolónián lakik.
A ferihegyi út felét már megtettük, amikor mellénk ért egy katonai jeep. A vezetője egy elég vegyes ruházatú  30 körüli férfi volt, feltehetően katonatiszt.
Azt kérdezte „srácok merre mentek”. Mi elmondtuk neki úti célunkat. Azt mondta, hogy maga is annak közelébe megy, de csak akkor hajlandó bennünket felvenni, ha nincsen nálunk semmiféle lőfegyver, ugyanis az út keresztül visz egy Nádas tó nevű részen ahol a szovjet tüzérség  be van ásva.

Miután feltételeinek megfeleltünk beültünk a jeepbe és elindultunk. A tónál a szovjetek minden további nélkül átengedtek, miután a fegyvert firtató kérdésükre nemleges választ adtunk.
Itt kiderült, hogy tisztünk üzemanyagot vásárol a szovjetektől, de a bartel- üzlet másik felére nem jöttünk rá.
Célunktól kb. egy kilométerre váltunk el egymástól nagyon megköszönve segítségét.

Az utolsó ötszáz méter azonban nem volt izgalommentes.
Már a célutcában haladva egy szovjet tank mellett mentünk el. Egy lövésszerű pukkanást hallottunk ami valószínűleg a szemközti templom toronyból jött. Ekkor harckocsink vagy 300 métert hátratolatott és lelőtte a templomtornyot.

A háznak előkertje és két méter magas betonkerítése volt. A kapu zárva, az épületből nem szűrödőtt ki fény. Karcsi mondta, hogy a rokonok egész biztos, hogy otthon vannak. Bekiabáltunk, de válasz nem jött.
Azt mondtam Karcsinak én bakot tartok, te másszál be a kertbe, én meg jövök utánad. Megkérdezte, hogyan, azt válaszoltam, ahogy Köves alezredes elvtárs tanította, és máris bakot tartottam.

Köves alezredes a műszaki tiszti iskola legmagasabb rendfokozatú tisztje volt, alacsony termetű sportos pasas. Beosztása mondjuk közepes, harcászatot és testnevelést tanított. Egyébként jó volt nálam még akkor sem haragudtam rá amikor vagy tízszer végigzavart a rohampályán.
Kb. 1956 június közepén volt ez a tízszeres nap. Harcászati óra volt, a pálya vége felé egy két méter magas palánk van, azon kellett átmennem egy olyan 50 %-os  felszereltséggel. Én kiszúrtam, hogy közép tályon a palánk egyik léce meg van vetemedve. Tehát amikor odaértem felléptem erre a lécre és kényelmesen átblattyogtam a palánkon, Köves ezt kiszúrta és tízszer végigzavart a pályán, ügyelve arra, hogy a palánkon helyesen jussak át.)

Az idomítás most viszont bejött, tettem néhány lépést hátra, nekifutottam, honom alá csaptam a kerítést ballábbal átborultam és már landoltam is a kert gyepén.
A ház kapuja persze zárva volt.
Kopogásunkra a kapun levő ablakon kinézett egy férfi. Megismerte Karcsit és beengedtek bennünket.
Néhány perc múlva Karcsi nagybátyjának lakásában ültünk.
Nagyjából 50 évesnek gondoltam, tűzoltó tiszt volt. Ismertette a pesti helyzetet, majd megismertetett bennünket a házban lakó családokkal. Zömük vasutas, tűzoltó vagy alacsony beosztású állami tisztviselő volt. Ezekben a napokban a lövöldözések miatt nagyrészt a pincében éltek, de aludni mindenképpen ott aludtak. A pincében levő téli tüzelőanyagokat valahogy kiegalizálták, erre matracokat és pokrócokat helyeztek el és azon aludtak.
Az élelmiszert összedobták, a nők felváltva főztek, a férfiak megpróbáltak utánpótlást szerezni és őrizték a házat. Lefekvéskor nekünk is helyet szorítottak a pincei priccseken, és egyben fáradtságunkra való tekintettel még az őrszolgálat alól is felmentettek.

Én megpróbáltam aludni de nem nagyon sikerült, a két ügyeletes őr végigjárta  a pincét, elsősorban a gyerekek miatt és hallottam amint az egyik mondja a társának, nézd a két srác úgy alszik mint a bunda.

Másnap reggel Karcsi nagybátyja átrendezte a ruházatomat, már csak a csizmám emlékeztetett a katonára, egyébként úgy néztem ki mint egy tűzoltó és kazánfűtő keveréke.
Elbúcsúztam a háziaktól, bajtársamtól Karcsitól, ezt az érettségizett szabolcsi parasztfiút nagyon megszerettem, sajnos az életben többet nem találkoztunk.

Elindultam a “Tour de Budapest”-em utolsó néhány kilométerére.
A Városligetig aránylag sima volt az utam. A ligetben igyekeztem a fák fedezékében menni, mert sok gyanús alakot láttam.
Az Erzsébet királyné út és Mexikói út kereszteződésében egy vendéglő előtt aminek akkor Vadászkürt volt a neve friss sírhalom volt, rajta egy tábla Herzfeld Jenő, a születési évszámból nem volt kétséges, hogy egyik árvaházi társam nyugszik ott.

(utánaolvastam, és az elhunyt Herczfeld Béla gépmunkás volt, (lakcím: Bp. VII. Murányi u. 48., an: Léb Lenke született: Bp. VII. 1934. 03. 09.  – halála helye és ideje: Bp. XIV Erzsébet királyné – Mexikói u. sarok – 1956. 11. 04. halál oka: háborús lövés)
Radnóti Zoltán

Végigmentem a Damjanich utcán, majd ráfordultam a Rottenbiller utcára, ahol rengeteg 15-16 év körüli suhanc flangált géppisztollyal.
Igyekeztem kikerülni őket. Majd elérkeztem a Munkás utca sarkára, ebben a házban lakott apám nővére Verebély Mária, a családtagok általában Weisz Mariskának becézték, ekkor már 59 éves volt.
Tudni kell róla, hogy 1919-44 között, az OMIKE titkárságvezetője volt.
(Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület – a szerk.)
Néhány évvel ez előtt a zsidó könyvnapra megjelent egy munka, amely az OMIKE tevékenységével foglalkozott, Máriáról egy szó sem volt benne.

Egyrészt látni akartam őt, öreglány volt, másrészt volt telefonja neki.
Mi 1953 óta a Lujza utca 23- ban laktunk.
Felhívtam egy lakót a Lujza 23-ban és megkértem, mondja meg anyámnak, ha minden sikerül sötétedéskor otthon leszek. Valóban negyed 5 körül hazaértem, az utolsó etap már problémamentes volt.

1956. november 11-22.
Akkor azt mondtuk: “kivettem a szabadságom”.
Anyámmal Lacházára való lekerülésem után elég gyér volt a kapcsolatom, érdekes módon ennek okaira ma már nem emlékszem. Hazaérkezésem után tudtam meg, hogy anyám és második férje külön vannak.
Ez 55-ben és 56-ban többször előfordult. Így otthonlétem alatt meglátogattam rokonaim, akkori nagy szerelmemet Spitzer Verát, aki a Lujza utcai kóser mészáros kisebbik lánya volt.
(Lujza utca 13. a BIH mészárszéke – a szerk)

Lujza utca 1970 körül @ Fortepan

Volt valamennyi megtakarított pénzem még a bevonulás előtti időkből azzal konszolidálni tudtam az otthoni pénzügyi helyzetet. S persze sok időt fordítottam élelmiszer beszerzésre, azaz a boltok előtti sorban állásra.

Óktóber közepén megjelent dr. Münnich Ferenc felhívása, hogy a szétszéledt hadsereg katonái jelenjenek meg a megjelölt gyűjtőhelyeken és álljanak újból szolgálatba. Münnich akkor a Fegyveres Erők minisztere volt, Kádár után a második ember.

Elgondolkoztam a helyzetemen, még egy darabig szabadságolhattam volna magam, de azzal csak feléltem volna az otthoni relatív anyagi biztonságot. Viszont, ha visszamegyek a seregbe, otthon már nem fogyasztok és így anyám egy darabig még létezni tud a meglevő pénzből.

1956 november 23. – december 4.
Így tehát november 22-én jelentkeztem az Üllői úti tiszti iskolán. Az először jelentkezőkből újjáalakították a budapesti őrezredet. Előléptettek tizedessé és golyószóró irányító lettem, holott még életemben nem láttam közelről ezt a fegyvert. Feladatunk a Honvédelmi Minisztérium és egyéb fontos budapesti katonai objektumok őrzése volt.
A minisztériumban voltunk elszállásolva – átalakított irodákban. Én negyedmagammal kerültem egy szobába, társaim a következők voltak: Babcsán József, egy Gyula környéki parasztfiú, Pénzes Károly egy Tata melletti erőmű technikusa, őt jól ismertem, mert Budaörsön egy században voltunk, Trebits Gyula (Gyuszi) újpesti agronómus.
Egy alkalommal, amikor kettesben voltunk megkérdezte tőlem, nem vagyunk-e “falubeliek”. Azt válaszoltam neki, ha te is zsidó vagy, akkor igen.
Ezt kővetően egy csodálatos barátság alakult ki közöttünk.
Sorsunk hasonló volt, édesapját ő is elvesztette a háborúban. Ő is szert tett egy második apára, azzal a különbséggel, hogy az  szintén „falubeli volt”, de azért nem ettek egymás tenyeréből.
Volt neki két leány féltestvére.
Később, 31 év elteltével rokonságba is keveredtünk, mert az ő unokaöccse a lányomat vette feleségül. Sajnos korán elvesztettük őt a 62 születésnapja után két nappal elhunyt egy nagyon gyors lefolyású bélrákban.

A minisztériumban az élet elviselhető volt.
Minden második nap 24 órás szolgálatot adtunk, annak végeztével kiengedtek a városba, így gyakorlatilag minden második napon lehetőségem volt arra, hogy anyámmal, rokonaimmal vagy baráti körömmel találkozzak.
Ebben az időszakban felmerült bennem a disszídálás vagy emigráció gondolata. Új barátom T. Gyuszi hasonló problémákkal küzdött.
A minisztérium épülete, az abban levő irodahelyiségek eléggé összedobott állapotban voltak, de érdekes módon a telefonkészülékek minden szobában működtek.
Egy ilyen irodai látogatás alkalmával felhívtam apám sógornőjét Lilit, a telefont azonban nem ő, hanem leánya, Éva vette fel, az unokatestvéreim közül apai ágon ő volt egyedül lány. Éva már két éve asszony volt, férje pedig egy nagyon tehetséges építőmérnök. Elmondta, hogy férjével és annak öccsével úgy döntöttek. hogy elmennek az országból és ha velük akarok tartani szívesen látnak, másnap reggel nyolc órakor a ház elől indulnak, ahol laknak, de várni nem tudnak rám.
Ez a beszélgetés  1956. december harmadikán délután 5 óra felé tőrtént.
A döntésre tehát 10-12 óra állt rendelkezésemre.
Ez nem volt túl hosszú idő.

Taglaltam a lehetőségeket:
1) Ha próbálkozom és sikerül, a nagy bizonytalanságba megyek, nulla nyelvtudással.
2) Maradás esetén a bizonytalanság szintén jelen van.

A lehetőségeket megpróbáltam önző módon elemezni, kb. külső szempontokat, például anyám várható helyzete kihagyni belőle.
Átgondoltam a Határőrség várható viselkedését.
Amikor a hadsereg október 23-a után széteset, a határőrség viszonylag intakt maradt. Az első napokban nem zárták a határt, ezt lényegében a szovjet csapatokra bízták.
Kádár hatalomra kerülése után ezt már nem tehették. Viszont az utasítások nem voltak pontosan kidolgozva, így a határon elfogottakkal való bánásmód teljes mértékben az úgynevezett őrsparancsnokoktól függőtt.
Nekem személyi igazolványom nem volt, a civil ruha beszerzése nem jelentett volna gondot. Lebukás esetén viszont rögtön kiderült volna, hogy katona vagyok, vagyis katonaszökevényként kezeltek volna.

December elején azt tudtam, hogy a lebukás esélye magasabb mint a kijutásé. Így azt nem mertem vállalni.
A találkozóra nem mentem el és december 4-én reggel 9 órakor már tudtam, hogy életem további éveit, nagy valószínűséggel Magyarországon fogom, vagy kell leélnem.

Itt véget ér a Második megkísértés című kis történet, több ezekhez hasonló jellegű esélyt nem kaptam az élettől.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük