Van egy furcsa szabálya a zsidó vallásjognak: néhány imát, csak 10 nagykorú (13+), zsidó (férfi) egyidejű jelenlétében lehet elmondani.
(Azért raktam zárójelbe a „férfi” szót, mert liberális helyeken nők is részesei ennek a „tízes”-nek.)

Ez a rabbinikus rendelet már csak azért is érdekes és különleges, mert a zsidóság alapvető tanításai közé tartozik, hogy a judaizmus egy „személyes vallás”, azaz minden emberen egyéni felelősség van, és az Örökkévaló mindenkit egyenként tart számon (hásgáhá prátit).
Akkor miért van mégis különleges szerepe ennek a „közösségi élmény”-nek??

A kérdés feltételéhez és a válasz megértéséhez tudni kell, hogy a zsidó hagyománytörténet (értsd: rabbinikus irodalom), az „imádkozás”-t, „szívben történő Istenszolgálatnak” is nevezi, azaz a központi Istenszolgálat szerepét, így az egykori jeruzsálemi Szentély szerepét és átvettei az individuum, és az az Örökkévalóhoz való személyes kötődés.
Ezt a vallási változást a próféták tanításai alapján is le lehet vezetni. (lásd: pl. Hósea 14:2-3, vagy Jesája 1:16-17)
És ez mind nagyon szép!
Ám a kérdés akkor még érdekesebb, honnan jön ez a csoportban (minjen – מניין)-ben lévő imádkozás szokása?
És ez a csoport miért pont 10 főből áll?

A minjenben való imádkozás szokását vagy törvényét nem találjuk meg a Tórában. Ennek az oka egyszerű: a minjen hagyományát a rabbik rendelték el!

Mi a forrása a közösségi imának?
A válasz szinte magától értetődik!
Bizonyos imákban vagy különleges eseményekkor (pl. esküvő) az imádkozó közösségnek az átlagosnál nagyobb igénye van arra az érzésre, hogy megérezzék az isteni jelenlétet (sehiná-t), és a Tórában találnak ehhez az igényhez forrást. Mózes harmadik könyve – erre utalva – így mondja:
„És megszenteltetem Izrael gyermekeinek közepette” (M3, 22:32)

Mivel a Talmud tanítása szerint a Tóra minden szavának, sőt betűjének üzenete van, hiszen isteni eredetű szövegről van szó, ezért az itt használt többes szám (Izrael gyermekei) is arra utal, hogy a szentség egy bizonyos szintjét csak közösségben lehet elérni.

Miért pont tíz ember ez a közösség?
Erre a választ egy kettős bizonyítás alapján kapjuk meg!
1)
A Talmud utal a zsoltárok könyvére (82:1), ahol ezt olvassuk:
„Elohim nicáv be-ádát Él”,
lefordítva:
„Isten ott van az Istennek szánt gyülekezésben”.
Azaz
Isten bizonyos helyzetekben csak akkor „van ott”, ha van egy „gyülekezet” (héberül: édá), és nem egyedül állunk valahol és úgy imádkozom.

Ám ebből hogyan következik a 10 együtt imádkozó ember kötelezettsége?
2)
Erre is (mint szinte mindenre) a Tóra alapján találunk magyarázatot.
A Szentföld kikémlelésre 12 törzsfő indult el és 40 nap múltán mindannyian visszatértek. Ez a 12 kém mesélt az Ígéret Földje minden csodájáról; a növényekről, a házakról, a gyümölcsökről. Ám csak Jehosuá bin Nun és Káleb ben Jefuné mondták, hogy ezt az országot valóban el is tudja foglalni a zsidó nép, míg a másik 10 kém azt állította, hogy ez lehetetlenség, és mindannyian meg fognak halni a sivatagban.

Ekkor Isten Mózeshez fordult és a 10 kémre utalva megkérdezte:
„ád mátáj láédá háráá házot…”,
azaz,
„meddig fog ez a közösség (édá) még lázadni?”

3)
Innen már csak egy logikai lépés hiányzik, amit most bemutatok:
Ha a kémek történetében az „édá” szó 10 főt jelent, akkor a zsoltárban olvasható „édá” szó is 10 főt jelent, azaz parafrazeálva: „Isten, a 10 fős isteni közösségben lakik.”

Tudom, ez furcsának tűnik így elsőre olvasva, hogy egy, több helyen is előforduló azonos szóból (édá-édá) ilyen erős vallásjogi következtetést vonnak le a bölcsek, ám a zsidóság már csak ilyen…
Valljuk, hogy a Tóra minden szava isteni jelentőséggel bír! Oly annyira, hogy a Talmud 13 ilyen logikai rendszert ír le, amivel a Tóra szövegéből vallásjogi törvényt lehet kikövetkeztetni. Ezt az azonos szavakra alapuló következtetést „gezérá sává”-nak nevezik.

A Talmud ezek után határozottan leszögezi:
„כל דבר שבקדושה, לא יהא פחות מעשרה”
„bizonyos szentségek meglétéhez legalább 10 (nagykorú, zsidó, férfi) fő kell”
(A profik kedvéért néhány ezen szentségek közül: Tóraolvasás, Káddis mondás, az állóima (Ámidá) nyilvános megismétlése, esküvő.)

Akkor most tegyünk fel egy szemtelen kérdést!
Ha „szentségekről” beszélünk akkor magától értetődőnek tűnne, hogy ez a 10 fő (a minjen) mélyen hívő, a vallásjogi parancsolatokat szigorúan megtartó emberből kell, hogy álljon. Ám a gyakorlatban ez teljesen másképpen néz ki, sok helyen az utcáról hívnak be embereket egy imához, hogy a minjen meglegyen, és szinte az is elég ha bent van a szobában.
Miért van ez?
Miért van az, hogy minden zsidó ember 100%-ban kóser egy minjenhez?
Csak mert szükség van rá?
Ez nem képmutatás?

Egy szép magyarázat szerint az imádkozó közösségnek (héberül: cibur) különleges ereje van. (És ez már a harmadik szó a közösségre a cikkben!)
Kiválasztanak maguk közül egy küldöttet, aki vezeti az imát: ő a „sliáh cibur„, az előimádkozó, néha kántor.
Így, ezek az imádkozó egyének közösséggé válnak és maga a közösség létrehozása képes a kimondott szavakat (imákat) átfordítani isteni nyelvre, hogy azokat Ő észrevegye és befogadja.
És ez az erő a 10-es számhoz kötődő szentségből ered. Valami olyasmi, mint amikor 9 ember még nem tudja megtolni a szekeret, de a 10 már igen! És aki odaáll ezt a szekeret tolni vagy húzni, az a segítő közösség részévé válik…

A rabbik leírtak egy „szójátékot”. A héber „cibur” (közösség) szót akrosztichonként kezelve 3 szót kapunk:
– Cádikim – igaz emberek
– Bénoniim – közepes emberek
– Uresáim – és vétkes emberek
Azaz a közösségbe (cibur, minjen, édá) mindenki belefér, mert együtt vannak, akkor és ott, egy célért.

Itt olvashatja a “miért?” sorozat többi részét.

Megosztás