Amiért írok: zsidónak lenni
Írta: Rubin Eszter
Válasz Bodansky György Miért nem bírok zsidó lenni című cikkére, mely az Élet és Irodalom 2013. április 5-i számában jelent meg.
Anyám, apám zsidó. Budapesten születtek mindketten. Anyám a háború után pár évvel, apám negyvennégy tavaszán született. A családunkból senkit sem hurcoltak koncentrációs táborba, apai nagyapám Borban volt munkaszolgálatos, míg nagyanyám első gyermekét várta Pesten. Szülés közben magára hagyták a szülőszobán, orvosok, nővérek, bábák lerohantak az óvóhelyre. Egyedül maradt, lemászott a szülőágy alá. Megoldotta. Ilyenek a zsidó nők. Csecsemővel a karján nem fogadták be a rokonok, veszélyes volt. A csillagos házban egyik este szólt a házparancsnok, menjen fel a gyerekkel a padlásra, holnap elvisznek mindenkit. Később a villamoson szedték össze a zsidókat, a sorból állította ki egy csendőr a fiatal anyukát, menjen a kisbabával, gyorsan.
Anyai nagyszüleim házilag készült hamis papírokkal bujkáltak. Persze csak azután, hogy nagyapám nem tért vissza szabadságról, Esztergom-tábornál állomásozó munkaszolgálatos századához.
Mindkét család úgy döntött, hogy zsidóságukat többé nem viselik nyilvánosan, szakítanak a fájdalmas múlttal. Gyakori, tipikusnak mondható megoldás volt ez akkoriban. Szerettek volna békében élni, amíg lehet. A zsidósághoz semmi nem kötötte őket, rég eltávolodtak a vallástól.
Aztán nyolc éves koromban egy nap ezzel a mondókával mentem haza:
– Száz zsidó egy sorba’. Mennek a templomba.
Még volt valami, hogy jól megpaprikázza, már nem emlékszem.
Elsötétültek az arcok – Kitől tanultad ezt??
– Egyik osztálytársamtól – feleltem ijedten.
Azonnali válságstáb ült össze a konyhában – nicht vor dem Kind. Valahogy lelkem mélyén sejtettem, otthon nem lesznek erre vevők. De nem gondoltam, hogy végérvényesen megváltozik az életem. Mert a konyhából megtört arccal kilépő felnőttek érthetetlen, baljós szavakat mondanak
– Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett, és akkor a németek elvittek mindenkit. De nagyapa megszökött a munkaszolgálatból, nagyanyám meg a pincében hamis papírokat gyártott az írógépén, és a dédivel bujkáltak.
Könnyed Robin Hood-i story, nem kell vele foglalkozni, már elmúlt. Azért ne mondjam el senkinek.
Nem is mondtam. De nem lehetett nem foglalkozni a sötét gondolatokkal, amik ezután következtek. Semmihez nem tudtam kötni az új információkat, hiszen nem volt mihez. Nem volt más, csak homályos utalások az üldöztetésről. Minden rendes zsidó gyerek rémálmodik haláltáborról, a harmadik generáció is tudja a dolgát, teljesíti az előírt szorongás adagot. Nem tudtam, vannak-e még zsidók rajtunk kívül, és muszáj szorongani, ha az ember azt hiszi, egyetlen zsidó gyerek a világon. Nem kaptam semmilyen támpontot, a zsidó szó nem telt meg tartalommal, vagy ha mégis, pusztán negatív, félelmetes jelentéssel bírt. Nem tanítottak meg rá, hogyan kell, és hogyan lehet zsidónak lenni.
Szüleim és az én generációmból senkit nem ismerek, aki pozitív zsidó identitásra mintát látott/láthatott volna otthon. Ezt magamnak kellett megszereznem, megtalálni az utat, hogy jól érezzem magam a bőrömben. És ami nagyon fontos, hogy a lányomnak hiteles, pozitív mintát tudjak mutatni. Számomra nem volt opció, hogy tovább örökítsem a félelmet, erre neveljem a gyerekemet. Tizenéves lányom és kortársai számára a zsidóság a mindennapokban megélt, természetes dolog. Ebben a ma is virágzó, és színes budapesti zsidó létben nőttek fel, az identitáshoz elengedhetetlen közösséggel és megfelelő vonatkoztatási csoporttal rendelkeznek.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a választás egyéni döntés kérdése. A zsidóság nem pusztán kulturális kötődés, valaha volt, már elmúlt érdekesség. Hagyományaink felélesztésével ismét tartalommal telnek meg hosszú idő óta üres szavaink, pozitív, magától értetődő jelentése lehet az identitásnak. Barhesz című regényemet azért írtam, hogy a zsidóság ábrázolásában általánosan bevett nosztalgikus, szívszorító móddal szemben, a megszokottól eltérő, új nézőpontoknak is lehessen létjogosultságuk.
Sokáig kerestem az utat, nem ment könnyen. Amikor először léptem át a zsinagóga küszöbét: hazatértem. Első alkalommal föld fölött lebegtem a meghatottságtól. Ám hamar ráébredtem, egyetlen szót sem értek, fogalmam sincs, mit művelnek az istentiszteleten.
Héberül imádkoztak fura, röhejes szertartásokat végeztek. Tiszta Kazohínia, még a homlokra erősített kocka is stimmelt. Csíkos asztalterítőbe burkolózó férfiak, karjukon körbetekert bőrszíjak, három lépés hátra, térd behajlít, meghajol. Ezek megőrültek. Évek teltek el, míg képbe kerültem, mire magaménak éreztem a tradicionális ünnepeket. De a zsinagóga kertjében gyerekek szaladgáltak, és a lányom rögtön otthon érezte magát közöttük.
„Talán van valamijük, valami kapaszkodójuk, ami fenntartja őket a józan ész fölszínén. Valami, ami biztonságot teremt számukra.” – írja Bodansky György.
Igen van valamink, és ez a valami az önazonosság – a zsidó nép tagjának lenni, több ezer éves hagyomány részeseként. Ehhez nem alázat szükséges, hanem büszkeség. Nekem nemcsak a nagyszüleim, anyám, apám voltak zsidók a múltban, nem a származásom az, ami idővel, szép lassan, elmúlik. Én magam zsidó vagyok.
A cikk eredetije a Szombat folyóirat on-line verziójában jelent meg.
Anyám, apám zsidó. Budapesten születtek mindketten. Anyám a háború után pár évvel, apám negyvennégy tavaszán született. A családunkból senkit sem hurcoltak koncentrációs táborba, apai nagyapám Borban volt munkaszolgálatos, míg nagyanyám első gyermekét várta Pesten. Szülés közben magára hagyták a szülőszobán, orvosok, nővérek, bábák lerohantak az óvóhelyre. Egyedül maradt, lemászott a szülőágy alá. Megoldotta. Ilyenek a zsidó nők. Csecsemővel a karján nem fogadták be a rokonok, veszélyes volt. A csillagos házban egyik este szólt a házparancsnok, menjen fel a gyerekkel a padlásra, holnap elvisznek mindenkit. Később a villamoson szedték össze a zsidókat, a sorból állította ki egy csendőr a fiatal anyukát, menjen a kisbabával, gyorsan.
Anyai nagyszüleim házilag készült hamis papírokkal bujkáltak. Persze csak azután, hogy nagyapám nem tért vissza szabadságról, Esztergom-tábornál állomásozó munkaszolgálatos századához.
Mindkét család úgy döntött, hogy zsidóságukat többé nem viselik nyilvánosan, szakítanak a fájdalmas múlttal. Gyakori, tipikusnak mondható megoldás volt ez akkoriban. Szerettek volna békében élni, amíg lehet. A zsidósághoz semmi nem kötötte őket, rég eltávolodtak a vallástól.
Aztán nyolc éves koromban egy nap ezzel a mondókával mentem haza:
– Száz zsidó egy sorba’. Mennek a templomba.
Még volt valami, hogy jól megpaprikázza, már nem emlékszem.
Elsötétültek az arcok – Kitől tanultad ezt??
– Egyik osztálytársamtól – feleltem ijedten.
Azonnali válságstáb ült össze a konyhában – nicht vor dem Kind. Valahogy lelkem mélyén sejtettem, otthon nem lesznek erre vevők. De nem gondoltam, hogy végérvényesen megváltozik az életem. Mert a konyhából megtört arccal kilépő felnőttek érthetetlen, baljós szavakat mondanak– Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett, és akkor a németek elvittek mindenkit. De nagyapa megszökött a munkaszolgálatból, nagyanyám meg a pincében hamis papírokat gyártott az írógépén, és a dédivel bujkáltak.
Könnyed Robin Hood-i story, nem kell vele foglalkozni, már elmúlt. Azért ne mondjam el senkinek.
Nem is mondtam. De nem lehetett nem foglalkozni a sötét gondolatokkal, amik ezután következtek. Semmihez nem tudtam kötni az új információkat, hiszen nem volt mihez. Nem volt más, csak homályos utalások az üldöztetésről. Minden rendes zsidó gyerek rémálmodik haláltáborról, a harmadik generáció is tudja a dolgát, teljesíti az előírt szorongás adagot. Nem tudtam, vannak-e még zsidók rajtunk kívül, és muszáj szorongani, ha az ember azt hiszi, egyetlen zsidó gyerek a világon. Nem kaptam semmilyen támpontot, a zsidó szó nem telt meg tartalommal, vagy ha mégis, pusztán negatív, félelmetes jelentéssel bírt. Nem tanítottak meg rá, hogyan kell, és hogyan lehet zsidónak lenni.
Szüleim és az én generációmból senkit nem ismerek, aki pozitív zsidó identitásra mintát látott/láthatott volna otthon. Ezt magamnak kellett megszereznem, megtalálni az utat, hogy jól érezzem magam a bőrömben. És ami nagyon fontos, hogy a lányomnak hiteles, pozitív mintát tudjak mutatni. Számomra nem volt opció, hogy tovább örökítsem a félelmet, erre neveljem a gyerekemet. Tizenéves lányom és kortársai számára a zsidóság a mindennapokban megélt, természetes dolog. Ebben a ma is virágzó, és színes budapesti zsidó létben nőttek fel, az identitáshoz elengedhetetlen közösséggel és megfelelő vonatkoztatási csoporttal rendelkeznek.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a választás egyéni döntés kérdése. A zsidóság nem pusztán kulturális kötődés, valaha volt, már elmúlt érdekesség. Hagyományaink felélesztésével ismét tartalommal telnek meg hosszú idő óta üres szavaink, pozitív, magától értetődő jelentése lehet az identitásnak. Barhesz című regényemet azért írtam, hogy a zsidóság ábrázolásában általánosan bevett nosztalgikus, szívszorító móddal szemben, a megszokottól eltérő, új nézőpontoknak is lehessen létjogosultságuk.
Sokáig kerestem az utat, nem ment könnyen. Amikor először léptem át a zsinagóga küszöbét: hazatértem. Első alkalommal föld fölött lebegtem a meghatottságtól. Ám hamar ráébredtem, egyetlen szót sem értek, fogalmam sincs, mit művelnek az istentiszteleten.
Héberül imádkoztak fura, röhejes szertartásokat végeztek. Tiszta Kazohínia, még a homlokra erősített kocka is stimmelt. Csíkos asztalterítőbe burkolózó férfiak, karjukon körbetekert bőrszíjak, három lépés hátra, térd behajlít, meghajol. Ezek megőrültek. Évek teltek el, míg képbe kerültem, mire magaménak éreztem a tradicionális ünnepeket. De a zsinagóga kertjében gyerekek szaladgáltak, és a lányom rögtön otthon érezte magát közöttük.
„Talán van valamijük, valami kapaszkodójuk, ami fenntartja őket a józan ész fölszínén. Valami, ami biztonságot teremt számukra.” – írja Bodansky György.
Igen van valamink, és ez a valami az önazonosság – a zsidó nép tagjának lenni, több ezer éves hagyomány részeseként. Ehhez nem alázat szükséges, hanem büszkeség. Nekem nemcsak a nagyszüleim, anyám, apám voltak zsidók a múltban, nem a származásom az, ami idővel, szép lassan, elmúlik. Én magam zsidó vagyok.
A cikk eredetije a Szombat folyóirat on-line verziójában jelent meg.
Megosztás
pont igy:) koszonom.
Nagyon jó írás , ” Sokáig kerestem az utat, nem ment könnyen. Amikor először léptem át a zsinagóga küszöbét: hazatértem. ” Érdekes , hogy gondolatok ismeretlenül is találkoznak .
Így van.A zsidóság nem vállalás, hanem tény kérdése.És minden zsidó büszke lehet rá.Aki fél, negyed, vagy nyolcad zsidónak született, de zsidónak tartja magát, az ugyanolyan teljes értékű zsidó, mint akinek minden felmenője zsidó.
Csak annyi:köszönöm!!!
Normális és kulturált emberek között nem kérdés, hogy mindenki vállalhatja saját identitását: a zsidó a zsidót, a magyar a magyart és így tovább. Én is vállalom a sajátomat.
ez egy diaszpórában élő zsidó embernél másképpen jelenik meg, hiszen pl. szemben az erdélyi magyar kisebbséggel, az európai anyaországok sokszor a fizikai megsemmisítésükre törtek, éppen ezért – a 20. század második felében a zsidó anyák sokszor sikeresen tagadták el a származásukat a gyermekeik elől.
És ez nem is olyan nehéz, csak nem kell róla beszélni, nem kell megünnepelni az ünnepeket és a papírokat el kell rakni a pincébe.
Ezek persze – ahogy ön is írta – normális emberek között nem lenne kérdés.
Nem volna kérdés vállalni a saját indentitását az embernek!Sőt, mindenki maradjon meg abban a hitben és nemzettben, ahová született! Gyakorolja szabadon! Ez volna a normális! Igen ám, de nekem Erdélyinek is fáj az, hogy ott „hazátlannak neveztek” mert mertem szívem mélyén igaz magyar maradni, és ha kellett meg is vallani! Itt meg Magyarországon azzal kellett szembesülnöm, hogy pont a zsidó miniszter jelenti ki azt,(a múltban, pár évvel ezelőtt) hogy nem nyugszik, amíg nem vásárolja fel Magyarországot!És nem áll bosszult, azokon az országokon, akik deportálták a zsidóságot!Valóban, az amerikai zsidóságon keresztül nagyon sok mindenre rátették már a kezüket itt! Engem sokként ért, hogy látogatást kellett tennünk a zsinagógában egy-két éve, és ott a társaim közül néhány fiatal kiapprobálta a híres orgonát.Elhangzott néhány komoly darab, egyszer a fiatal srác elkezdte játszani a himnuszunkat. Azonnal leállította a helyi orgonista, és úgy viselkedett, mintha szentségtörést vitt volna végbe a fiatalember! Egy világ dőlt össze bennem akkor! Én aki valamennyire ismerem Palesztina történelmét,és mint hitoktató kicsit igyekeztem kissé magaménak is vallani, szeretni, de ők így közelítik meg a mi népünket és himnuszunkat !? Itt Magyarországon? Hogyan várják el tőlünk a tiszteletet? Ezek után? Én megértem a sebeket, a múlt tragédiáját! De gyűlöljék azt és azon álljanak bosszult, akik valóban okozták rajtuk ezt a gyalázatot! A németeken! De gondolom, tőlük tartanak! A múltban Hortit bekényszerítették egy nem kívánatos háborúba, és én azt tudom, hogy amikor eszmélt és rájött próbált kimenekülni, nem tudott! (Fogva tartották a németeknél a pincébe, a családjával együtt) Ő viszont igyekezett védelmezni a zsidóságot és akit tudott, meg is mentett!A zsidóság elfelejti azt is, hogy nekünk is van egy igazságtalan döntés,”Trianon” ami ezer sebből vérzik! Tehát a németekkel kezdjenek valamit a zsidók és ne minket gyűlöljenek! A gyűlölet csak gyűlöletet szül! Amúgy a hölgyet meg is tudom érteni! Az ő részéről normális a ragaszkodás, csak nehogy minket tegyen felelőssé ezért, ami vele történt! Ami engem bántana, ha nem erősíteni igyekeznek Kis Magyarországunkat (a színességükkel) hanem gyengítésünkre törekednek, bármilyen módon! Én Erdélyi vagyok, amit le nem tagadnék, de erősíteni kívánom a Magyar nemzetet, színesebbé tenni! Még akkor is, ha van aki minket is románnak nevez ! Az az ő szégyene! Aki itt él, annak kötelessége szeretni ezt a népet és nemzetet!Kötelessége javát szolgálni! Ha nem tudja érzelmileg, akkor jobban teszi, ha keres egy olyan hazát, ahol inkább megtudja tenni ezt! Itt elsősorban magyar akarjon lenni bárki és nem más! Petőfi sem volt tiszta magyar, de ezt a hazát szolgálta! Így akarjunk mások is lenni, hogy elsősorban magyarok vagyunk!
Kedves Júlia! „pont a zsidó miniszter jelenti ki azt,(a múltban, pár évvel ezelőtt) hogy nem nyugszik, amíg nem vásárolja fel Magyarországot!És nem áll bosszult, azokon az országokon, akik deportálták a zsidóságot!Valóban, az amerikai zsidóságon keresztül nagyon sok mindenre rátették már a kezüket itt! ” MIRŐL BESZÉLSZ? Ki vásárolja fel Magyarországot? Nézz már körül! Nem tudom, mert sajnos már régen jártam Erdélyben, de itt nem zsidó üzlet van minden sarkon, hanem kinai. És egyre több muzulmán épület van. Próbálj már meg egy mecsetben magyar himnuszt énekelni! Nagyon kiváncsi lennék a reakcióra. A zsinagóga egy „sziget” a zsidóság számára, ahol gyakorolhatják a hitüket, ha tetszik, teljesen zsidók lehetnek. Szomorú, hogy Erdély most Romániához tartozik, tényleg, nekem fájt, amikor egy természetfilmben Erdélyt egyszerűen le Romániázták, de azért nektek se esne jól, ha pl. Csikszeredában egy igazi magyar rendezvényen valaki egyszer csak elkezdené játszani a román himnuszt. Esetleg megkérdezném, hogy a „himnuszunkat” nem a székely himnuszt jelenti véletlenül? Mert lehet, hogy Ti nem tudjátok, de azt már kisajátitották az antiszemiták. És sajnos ahol az felhangzik, ott igencsak náci hangulat van manapság. Ugyanúgy mint az árpádsávos zászló, ma már nem magyar, hanem mélymagyar, népnemzeti, nyilas zászló lett. A múltban Hortit bekényszerítették egy nem kívánatos háborúba, és én azt tudom, hogy amikor eszmélt és rájött próbált kimenekülni, nem tudott! (Fogva tartották a németeknél a pincébe, a családjával együtt) Ő viszont igyekezett védelmezni a zsidóságot és akit tudott, meg is mentett! Horty!?, meg ne szakadjon érte a szivem! A zsidóságot, az ő idejében pedig egy Karl Lutz nevű úr mentette a leghatásosabban. Az élete kockáztatásával gyártotta a hamis papirokat a zsidóknak, átverve ezzel a „dicső zsidómentő” Hortyt, aki miután rájött kerestette, hogy Őt is kinyirja. Szerencsére nem sikerült neki.
Tehát a németekkel kezdjenek valamit a zsidók és ne minket gyűlöljenek! A gyűlölet csak gyűlöletet szül! Amúgy a hölgyet meg is tudom érteni! Honnan veszed, hogy a zsidók gyűlölik a magyarokat? Minden háborúban mellettünk harcoltak. A németek pedig már bocsánatot kértek őseik bűne miatt másokkal együtt, mi magyarok miért nem tudunk idáig eljutni? Trianonért talán a zsidók a felelősök? Haragudjubk azokra, akik akkor döntöttek! Részt vettek abban brittek, franciák, olaszok, kinaiak, japcsik, stb, egyszóval a győztes hatalmak és a magyarok, de zsidók sehol.
„ Ami engem bántana, ha nem erősíteni igyekeznek Kis Magyarországunkat (a színességükkel) hanem gyengítésünkre törekednek, bármilyen módon!” Tudod Magyarországot pontosan a szélsőjobb gyengiti! Azok a nemzetek, akik békében tudtak élni a zsidókkal, mindig virágoztak.
Mutass már egy Magyarországon élő zsidót, aki nem vallja magyarnak magát!
A hölgyet tisztelem az indentitásáért, nem vele van bajom!( Csak az övéivel, azokkal…ugye ért, értenek engem!)
nagyon szép írás.
Csak az a rémes, ami alatta van, a kommentek között, Mezei Júliáé. És senki nem felel neki — éppenséggel én sem, mert reménytelennek érzem, annyi a félreértés, a nagyon elterjedt hazugság, össze nem tartozó dolgok összemérése benne. És sokan gondolják úgy, mint ő.
Zsuzsi én ha véletlenül beleakadok egy ilyen vagy ehhez hasonlóba…gyorsan elfelejtem…nem pazarolok rá egy minitet sem!
Válaszoltam neki 🙂 egyébként még ha reménytelennek látod is, muszály válaszolni, főleg egy ilyen csoportban, mert „gyilkosok közt cinkos, aki néma”, vagy kitiltani.
családod története nagyon ismerősnek hangzik……
akár hiszed akár nem mintha az en élettorténetemet irtad volna le
Izrael 6o ev alatt tobbre vitte mint mas orszagok.csak tisztelet a zsido embereknek.
nagyon megfogta lelkemet, Életed története, köszönöm….