A cikk eredetije az akibic.hu honlapon jelent meg. Lehet kattintani és lehet ott is like-olni :)))
(Az eredeti lead:)
„Radnóti Zoltán rabbi, a Mazsihisz rabbitestületének elnökének írása a nők zsinagógai szerepéről, reformokról, a kapcsolódásról a főként nem vallásos zsidósághoz, és arról, hogy a sokszínű neológián belül meg kell férnie egymás mellett a különböző értékrendű közösségeknek.”
Magyarország furcsa ország. Sorsdöntő vitáit képes akár egyetlen topikhoz, egyetlen dühösen ismételt szóhoz fűződő viszonya alapján eldönteni, világmegváltó vagy éppen ellenkezőleg, világot megrengető állításokat tenni egyetlen vágyott vagy félt szóra alapozva.
Dr. Frölich Róbert országos főrabbi lemondásának híre bejárta a magyar sajtót, az okát azonban csak találgatni tudták az újságok. A média állítása szerint több teológiai vita húzódik az ügy hátterében, amelyek egyik emblematikus kérdése – (talán a casus belli-je) a nők közösségi szerepvállalása. Sokan tényként kezelik, hogy ha ebben az ügyben egy milliméternyi “engedményt” is teszünk, a hagyomány építménye elkerülhetetlenül összeomlik.Az egész elmélet arra a feltevésre épül, hogy a magyarországi zsidó életet legjobban megosztó vita a nők hitéletben betöltött szerepéről folyik. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy változhat-e valami, bármi is a neológ zsidóságban és a Mazsihiszben, szabad-e új gondolatokat felvetni, megkísérelni bevonni a magyar zsidóság vallásilag passzív jelentős többségét. (És ha igen, akkor merre és meddig mehetünk el?)
Menjünk vissza az időben mintegy 2 évszázadot!
Azóta feszül egymásnak a vallásos zsidóság két útjának mestere: A konzervatív Hátám Szófer (1762–1839) híres szentírás (régi-új) értelmezése egyfelől:
חדש אסור מן התורה בכל מקום –, azaz a Tóra megtilt bármilyen újítást.
Vele mintegy szemben állva, a modern ortodoxia legismertebb rabbija, Samson Raphael Hirsch (1808–1888) kvázi ars poeticája: טוב תורה עם דרך ארץ a Tóra csak akkor “jó”, ha (a mindig változó) világi műveltséggel és az ebből tanult viselkedés-formákkal is párosul.
Azóta több emberöltő telt el, és ma már nem a szakáll borotválása, a tornyos zsinagóga kérdése, a sírkövek latin betűs felirata vagy az anyanyelvi prédikáció feszegeti a vallásos világ vallásjogi kereteit, hanem leginkább a gyakorló zsidóságtól elfordult zsidókhoz való hozzáállás, vagy a homoszexualitáshoz (illetve az LMBTQ mozgalmakhoz) való emberi és vallási viszony, a női szerepek kérdésköre vagy akár a világ népeihez és a más vallásokhoz való kapcsolódás.
És itt és most el is oszlatok egy óriási tévhitet: sokan úgy gondolják, hogy az amerikai és az izraeli modern ortodoxiát vagy a magyar neológiát pont a nők kérdése állítja a legnagyobb kihívás elé a következő évtizedben. Pedig ha egy nő megpuszilja a Tórát, vagy ha egy nő Tórát tanul vagy tanít
1) az nem a világ (zsidóság) vége
2) az nem a neológ zsidó körökben rettegett, hagyománytagadónak tekintett reform mozgalom.
Szeretnék erről a kérdésről csupán csak egy rövid gondolat-ébresztőt leírni.
A modern ortodoxia egyik szellemóriása, Joseph B. Soloveitchik rabbi közvetlen tanítványa, Shlomo Riskin ortodox rabbi szinte az egész életét annak szentelte, hogy megtanítsa az ortodox zsidó közvéleményt arra, hogy a “női kérdés” és a nők vallási szerepe a 20. században teljesen más, mint a Sulhán Áruh korában, a 16. században vagy a kora középkorban.
Aki picit is tovább tekint a történelmi fóliánsok elsődleges értelmezéseinél, az rájön, hogy ebben a végletekig asszimilált világban a zsidó vallási műveltség fejlesztése, azaz a  tanházak kapuinak kinyitása elsődlegessé vált.
Már évszázadok óta tudjuk, a tanulás nem férfi princípium. Az interneten sok-sok anyag olvasható a közelmúltban avatott ortodox közösségvezető nőkről,  Jennie Rosenfeldről, Lila Kagedanról, Sara Hurwitzról, Rahel Berkovitsról és Meesh Hammer-Kossoyról (vagy akár az egyik legmegosztóbb személyről, Abby Steinről, aki rabbivá avatása után nővé operáltatta magát). Ezekhez a spirituális vezetőkhöz emberek ezrei fordulnak bizalommal akár vallásjogi ügyekben is. A Yeshivat Maharat nevű ortodox tanház honlapján olvasható mindez az intézmény mission statementjében.
(Itt fontosnak tartom egy másik kollégám, barátom gondolatait is elismételni, mely szerint, ha bekerülünk egy kórházba, ahol éppen egy női orvostól várjuk a gyógyulást, akkor bizony más esetekben is lehetne a nőkről másként gondolkodni.)
Természetesen ez az irány az ortodoxiának csak az egyik oldala, és lehet, hogy kisebbségi is, sőt az sem kizárt, hogy ez a mozgalom végül kiszakad az ortodox judaizmusból. Ám azt mindenki érzi (még a modern ortodoxiában is), hogy a tanult és elkötelezett nők valamiféle zsinagógai szerepet kell, hogy kapjanak.
És itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, ami – szerintem – a magyar zsidóság központi kérdése lesz: az “érték-közösség” kérdése. (És nem az érdek-közösségé.)
Bármi, amiről a honi zsidóság vezetői döntenek: nem lehet megosztó.
És jelen pillanatban a világi Magyarországon, a legmegosztóbb kérdések közé tartoznak a női szerepek, a Politikai korrektség (PC) vagy az idegenek (bevándorlók) kérdése, míg a zsidó közvéleményben.
A magyar zsidóság számára tragédia, ha morzsolódik. És a vezetők felelőssége éppen ezért hatványozott.
Lehetnek vallásjogi viták. Sőt legyenek is, csak közben vigyázzunk a különbözőségek egységére.
Fontos vitát eredményezett kiváló kollégám, Frölich főrabbi úr (akinek lemondását kimondottan fájlalom), nekem írt válaszcikke, amelyben ő ellenezte az én döntésemet, hogy a nők hangosan kaddist mondhassanak a zsinagógában elhalt szeretteik után
Frölich főrabbi úr szerint a neológ álláspontnak ebben az ügyben szigorúbbnak kell lennie a modern ortodoxiánál.
A kérdés visszhangzik azóta is, melyek a magyar zsidók igényei, melyikünk álláspontja áll közelebb a magyar zsidó lélekhez: az, ha nem engedjük meg a nőknek, hogy nyilvános imában gyászolják legközelebbi hozzátartozóikat vagy az, ha megengedjük, miközben pontosan tudjuk, hogy Magyarország zsidó polgárainak igen jelentős része, nos, nem áll közel a (modern) ortodoxia vallásgyakorlatához.
Itt is le kell szögeznünk, kifejezetten káros lenne, ha csak és kizárólag úgy gondolnánk a nőkre, mint akiknek kizárólag a küche, kinder, kirche mezőben lehet mozogniuk.
Mert nem lehet egyszerre kint és bent is lenni. Azaz nem lehet egyfelől – jogos, nem jogos, ezt nem tisztem megmondani – kritikával illetni egyes, a nőket, a tőlünk különböző etnikumúakat érintő belpolitikai lépéseket, másfelől meg szigorúbbnak látszani a kritikánk tárgyát képezőknél.
A rabbiknak nagyon nehéz dolguk van a vallásilag valamelyest aktív magyar zsidó közvéleménnyel, amelyeknek döntő többsége a politikai liberalizmusa mellett igencsak konzervatív értékrendet vall vallási kérdésekben, és ez a vallási világlátás párosul az aggasztóan nagy vallásjogi tudáshiánnyal.
Sok helyen hallom, hogy ha csak felvetődik a nők bármilyen szerepe, reformzsidóságot kiáltanak, amelyen parttalan, mindent megengedő vallási liberalizmust és a vallási törvények teljes elvetését értik általában. A reformzsidó a magyar zsidó közvélemény demonizált bűnbakja.
Ez azonban tévedés, ha őszinte aggodalom szülte is.
(A nők szerepével kapcsolatos kérdést nem lehet igennel vagy nemmel megválaszolni és nem szerencsés lezárni a vitát azzal, hogy aki ilyesmit szóba szeretne hozni, reformzsidó és nincs helye köztünk.)
Rettenetes belegondolni abba, hogy a reformzsidó, mint kifejezés olyanná vált, mint egykor maga a zsidó szó volt. Kérem szépen, mindenkinek, aki most “reformzsidózik”, azért jusson eszébe ez is.

Mi a neológia útja?
A neológia mindig is széles pályát bejátszó mozgalom volt, rabbijai között voltak lényegében ortodox felfogású és tulajdonképpen reformzsidó szellemiségű vallási vezetők. Jól is van ez így.
Ugyanakkor bármiféle vallási változást csak előkészítetten, alulról jövő és valódi közösségi kezdeményezésként szabad elindítani és egy hitét gyakorló közösség többségi döntésével és a rabbik egyetértésével lehet meghozni.
(És itt ne feledjük a kórus, majd az orgona megjelenését, illetve az azt megelőző és az azt követő vitákat a 19. századi neológ zsinagógákban)
Összegzésül
Ha beszélünk, beszélgetünk, megpróbálunk figyelni a mai világra, attól még nem követünk el semmiféle bűnt (ajvé, majdnem szentségtörést akartam gépelni), sőt!
Nem lehet hosszú éveken át azzal az egyetlenegy gondolattal takarózni, hogy csak a minjen legyen meg.
Már csak azért sem, mert ha ez marad, akkor nem lesz minjen.
Sehol, semmilyen.
És akkor tényleg nincs értelme az egésznek.
Az értékközösség elve alapján nem kell egyetértenünk semmiben, és minden vitatkozás, ami az előrejutást segíti, a közösség elevenségét bizonyítja. Ám éppen ezért, ne akarjuk elkerülni a vitát a másik megbélyegzésével, hiszen úgy egy mumustól való páni félelmünktől vezetve akadályozzuk meg önmagunkat a közös gondolkodásban.
A magyarországi neológ mozgalom a megalakulásától kezdve a nyitott gondolkodás mozgalma volt, ám mindezek mellett a hagyományos értékrendek határvonalait sohasem lépte át. Ezt tesszük ma is. Jobb kezünk mutatóujját ott tartjuk a magyarországi zsidó közösség ütőerén, érezve és figyelve őket, míg bal kezünk az elmúlt 150 esztendő neológ rabbinikus döntvényeit lapozza fel. A két gondolat találkozása lesz a magyar neológia, a modern vallásos zsidóság jövője.
Ezt bizonyítja, azon törekvésünk, miszerint elsődleges célunk a kirekesztő gondolatok és a vallási rasszizmus helyett a honi zsidó közösségek elfogadottságának növelése, és a nem vallásos zsidó közösség hagyományokhoz való közelítése (héberül: kiruv) lesz. A neológ mozgalom fő célja mostantól: a Tóra és a modern világ útjainak találkozása.
Amíg én vagyok a Rabbitestület elnöke, addig szavatolom, hogy a „sokszínű neológia” továbbra is halahikus mozgalom lesz, azaz különböző közösségei azonos vallásjog és azonos értékközösség alapján állnak, és így őrzik a közös vallási hagyományt, hovatovább, azt életük zsinórmértékének tartják.
Természetesen minden mozgalmon belül vannak eltérések, irányzatok, ez eddig sem volt másképp és ezután sem fog megváltozni, hiszen a 150 esztendős neológia mindig is korszerű volt és alázatosan törvénytisztelő – egyszerre.