Kedves Olvasóim!
Egy nagyon jó barátom (dr. Majsai Tamás) évek óta dolgozik a sokáig elhallgatni próbált 1941-es deportálások történetén.
Már rég óta sejtették, de nem oly rég fel is fedezték, hogy a VIII. kerületi Magdolna utcában, merre is volt az a toloncállomás, ahonnan ezeket az embereket elindították a halálba.
Majsai Tamás kérése:
Ha bárkinek is lenne ezzel kapcsolatos emléke, közelebbi, konkrét információja, az megosztaná-e vele?
Különösen is érdekelné, ha valaki netalán korabeli fényképpel rendelkezne.
Egy kis háttér:
Majsai Tamás nagyon sokat foglalkozott az 1941-es deportálás történetének a kutatásával, amit a jelenlegi politika, illetve a feléledő Horthy kultusz fényében igyekeznek annulálni.
Hogy ez ne történhessen meg, Majsai professzor 2003-ban ill. 2006 óta minden esztendőben (!) konferenciával emlékezik meg erről az eseményről, amit idén megtisztelt dr. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi és Ilan Mor Izrael állam nagykövete is.
Médiaháttér a kutatáshoz
– A KŐRÖSMEZŐ – KAMENYEC – PODOLSZKIJ-i deportálás emléklapja,
(Itt a történet feltárásával foglalkozó és a legutóbbi időkig elérhető majdnem teljes irodalom is megtalálható. Ezt a lapot Majsai Tamás folyamatosan bővíti.)
– A kutatás és a megemlékezés „Facebook”-os emléklapja.
– DEGOB – online gyűjtemény
Az információkat akár itt, akár Majsai Tamás vagy Radnóti Zoltán Facebookos lapján, vagy a mellékelt honlapok bármelyikén is elmondhatják.
Kérjük, aki tudja, ossza meg ezt a felhívást!
Támogatásukat előre is köszönjük:
Majsai Tamás lelkész és Radnóti Zoltán rabbi
"FELHÍVÁS" – VAGYIS EGY BARÁTI KÉRÉS – EGY SZÜLETENDŐ KÖNYVHÖZ
Megosztás
Talán ha szükséges lenne Szolnok- i gettó és a Cukorgyári szőrnyúségeihez vannak
emlékezeteim leírva
köszönjük, továbbítottam @[100002294521395:2048:Majsai Tamás] – nak
Kedves Láng Ferenc, nagyon köszönöm a szíves jelentkezését. Emlékei személyesen érdekelnek ugyan, de közvetlenül az 1941-es történettel kapcsolatos kutatásaimhoz most nyilván nem tudnám őket használni. Javaslom ellenben, hogy keresse meg ezekkel a Zsidó Levéltárat, vagy esetleg volt kedves tanítványomat, Pap Zsoltot, aki a szolnoki gettó történetéről könyvet is írt, továbbá a szolnoki eseményekkel foglalkozó, és azokról szintén gazdag publikációt jegyző barátaimat, Molnár Juditot és Csősz Lászlót. Barátsággal, majsai tamás
Plusz infót a kötethez nem tudok adni, de mint a Minerva Kiadó ügyvezetője, segíthetek a megjelentetésben – persze akkor, ha még nincs kiadója a könyvnek.
Kedves Majsai Tamás,
Félek, nem mondok semmi novumot, amit Ön ne tudna.
Barátnőm, a Párizsban élő Suzanne Horvath könyvét is bizonyára ismeri.
A 2003-ban megjelent kis kötet címe: ILS ONT SEMÉ LE VENT ET RÉCOLTÉ LA TEMPĚTE. Alcíme: Idéologues, génocide et négationnisme: Hongrie 1920-2000
A könyv utolsó része Szirtes Zoltán próbálkozásainak és folytonos elutasításainak pontos dokumentálása.
Suzanne Horvath személyes érintettség miatt is fontosnak találja, hogy a Kamenyec-Podolszkijban történtek ne maradjanak homályban – Miskolcon élő apai nagyszüleit és számos unokatestvérét, köztük egy másfél éves kisleányt, ide hurcolták, és itt ölték meg.
Egyébként Suzanne számos kört futott avégett, hogy könyvecskéjét magyar nyelven megjelentesse.
Egyetlen kiadó sem vállalta.
Már ez a tény önmagában véve is jellemző a mi szomorú közállapotainkra.
szívélyes üdvözlettel
Kiss Marianne Kiss
Küldtem egy üzenetet, de megpróbálom a visszaemlékezésemet ide másolni
Az időszámításunk utáni 1941. év.
(1)Apai nagyanyám húgát, Róza nénit évente egyszer látogattuk meg a Csanádi utcai lakásukban. Ilyenkor kakaót és kalácsot kaptam, de az igazi élményt az jelentette, hogy hallgathattam és csavargathattam Róza néni fiának Schreier Imre bácsinak világvevő, varázsszemes rádióját. Nekünk egyáltalán nem volt rádiónk. Róza néni 1944. január 19.-én halt meg – édesanyám, később, amikor már a zsidóházban voltunk összezsúfolódva megjegyezte – „éppen jókor”. A temetésére sem mehettünk el, mert – mint hírlett – a temetőbe látogatókat a Gestapó összeszedte és elvitte.
(2)A magyar holokauszt 1941.-ben kezdődött, amikor a hírhedt KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) minden olyan (zsidó) személyt begyűjtött, aki a magyar állampolgárságát nem tudta igazolni. Az is előfordult – nem is ritkán –, hogy az állampolgárságuk szempontból kifogás alá nem eső személyeket is kitoloncoltak. A kitoloncolások indoklása az iratok tanúsága szerint általában a következőképpen hangzott:„mivel nevezett külhonos megélhetése részben nincs biztosítva, jelenlétük ezért káros az ország gazdasági életére, továbbá közbiztonsági, közrendészeti és államvédelmi szempontból aggályos a jelenlétük”.
(3) Anyám második férjének sógornőjét – testvéröccsének feleségét, Ilonkát – a KEOKH elfogta és sokszázad magával internálta, minthogy magyar állampolgárságát igazolni nem tudta. Édesanyámmal nyomban felkerestük Schreier Imrét, aki akkor a tanácsjegyzői rangban tisztviselő volt a városházán és állampolgársági ügyekkel foglalkozott. Schreier Imre nyomban kiállította az állampolgársági igazolást (a kitöltetlen, de aláírt és lepecsételt igazolások kötegszámra álltak az asztalán), amivel elvillamosoztunk ahhoz a katonai, vagy rendőri épülethez, ahol fogva tartották a szerencsétlen embereket. Az alacsony épületekkel körülvett nagy udvart magas vaskerítés osztotta két részre. A belső nagyobb részben voltak az elfogottak, férfiak, nők, öregek, gyerekek, a kerítés másik oldalán tolongtak a látogatók, akik a hozzátartozóik nevét ordították. A kerítés közelébe sem lehetett jutni, akkora volt a tömeg. Anyámtól magamhoz vettem (az ingembe dugtam) az iratot és a emberek lába között mászva eljutottam a kerítésig. Felmásztam a kerítés tetejére és onnan ordítottam Ilonka nevét. Szerencsések voltunk. Még mielőtt a rendőr, vagy katona leráncigált, átadtam a papírt. Ilonka megmenekült. A többieket a magyar hatóságok átadták a németeknek, akik Kamenyec-podolszknál előre kiásott tömegsírokba géppuskázták őket. Mondják, hogy a föld mozgott, amikor betemették őket.
(4) Ilonka férje, aki jóképű, tipikus teleki téri vagány volt, Ukrajnában, munkaszolgálatosként halt meg. Abban a büntetőzászlóaljban volt, ahova a politikailag megbízhatatlanokat (többek között például Kossa Istvánt) sorozták be. Amikor elbúcsúztunk tőle ugyanott voltunk, ahol Ilonka volt bezárva.
(5) Ilonka aztán eltűnt a szemünk elől. Csak a felszabadulás után hallottunk róla. Állítólag hamis papírokat szerzett és ezekkel bejutott a nyilasok közé. Ezért bíróság elé került, internálták. Soha többé nem hallottunk róla.
(6) Schreier Imre a felszabadulás után előlépett, főjegyző lett. „Én már csak aláírok” – mondogatta nem kis büszkeséggel.
(t.gy.)
Továbbíytom a kérést VIII. kerületi ismerőseimnek.
köszönjük!
Egy igazi tiszteletes úr dr.Majsai Tamás, akinek ez már sokadik humánus megnyílvánulása, többször felépett a nyílt és burklt antiszemitizmus ellen.Endre Várkonyi(az alábbiak többsége az én családom)
Kérlek szépen az a ház a Magdolna utca és Dankó utca sarkán állt. Nagyszüleim, akik akkor is és most is kb. 10 perc sétára laktak onnan ma este jól összevesztek, hogy az az épület amúgy rendeltetés szerűen egy héder volt-e, vagy kóser vágoda. A kettő persze nem zárja ki egymást, mármint abban mindketten biztosak, hogy egymás közelében volt egy iskolaféleség zsidó lurkóknak ls egy kóser vágoda is. A „gyűjtő épület” helyében egyetértenek. Tény: nagymamám unokatestvérének az egész családját oda gyűjtötték, és onnan vitték el 1942-ben, lengyelek voltak. Magdolna-Dankó sarok, a mai orvosi rendelő mellett…
1941 természetesen… elütés
Vassrhelyi Maria tortenetet olvastam.rokonairol, akiket elvittek.afb-on, megrazo volt.mar nem tudom pontosan, hol kommentkènt.
összel volt a holocaust múzeumban egy megemlékezés kamenyec podolskról. dr. somlai judit szervezte – szirtes …filmjeiből-gellért ádám jogász volt a müsorvezető.
Addig míg vannak Majsai Tamások ,éltet a remény . Osztom!
Nagyon kétszínű „történelmi” felfogásnak tartom, hogy állandóan azt az oldalát vizsgáljuk a magyar-lengyel kapcsolatnak, hogy az akkor magyar vezetés mennyire segítette a lengyeleket letelepedni. „Idegenrendészeti eljárás” ez éppen olyan okmányokon tanulmányozható, mint a segítségnyújtás.” Idegen” rendészet??? Abban az időben nem voltak igazolványszerű okmányok a személyi adatok igazolására. Gyakran a születési anyakönyvi kivonatot, vagy a keresztlevelet kérték bizonyítékként. Később ehhez hozzájárult az úgynevezett illetőségi bizonyítvány, mely némileg az előbbieket pótolta, vagy egészítették ki, főleg az akkori állami alkalmazottaknál. Arckép nélküli személyi lap/kártya később lett bevezetve. Az is főleg a városi nagykorú lakosságnál…………..Idegen(?), Rendészet(?)….Ha már kutatsz nézd meg a kérdésnek azt az oldalát is. Ugyan egy Lengyelországból menekülttől miből lehetett megállapítani, hogy idegenrendészeti eljárás alá kell vonni, vagy nála mellőzhető?………EZ NEM RÉSZE A TÖRTÉNELEMNEK?
Az előbbi írás tőlem származik, mert 81 évesen még vannak emlékeim. Kiegészítésül még megemlítem,hogy néha elfogadták a lakásbejelentő lapot, de az a születési adatokat nem tartalmazta!……………Van a Facebookon egy Harcsa Ferenc nevű névrokonom, de nem ismerem személyesen. Ő a nevét a magyar szórend szerint használja.
Vásárhelyi Mária az ÉS ez év (2014) elején írt tősgyökrese pesti lakos rokonairól, akik Kamenyec Podolszkba kerültek baráti idegenrendészeti intézkedés következtében. Talán a Szabad polc rovatban még olvasható