Élet Izraelben magyarként és új bevándorlóként – Egy levél mindenkinek

Ezt a levelet nekünk írták, ám annyira megérintett, hogy megkértem a szerzőt, hadd hozzam nyilvánosságra. Ő – apró változtatásokkal – megengedte. Köszönöm neki.1381704_541915769214310_56216082_n
Kedves Anikó és Zoli!

Először is ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem írtam nektek. Nem akartam az épp aktuális pillanatnyi hangulat hatása alatt írni, mert egyszerűen nem éreztem volna hitelesnek. Mivel legtöbbször sem a keserű, csalódott pillanatokat sem a hurrá optimista pillanatokat nem éreztem valódinak.
Ez alatt az egy és egynegyed év alatt próbáltunk magunkra koncentrálni, befelé figyelni, hogy elsősorban magunkkal képesek legyünk őszintének lenni. Mindenekelőtt a magunk számára szerettünk volna megfogalmazni az érzéseinket és gondolatainkat mindarról, ami számunkra Izrael, annak érdekében, hogy képesek legyünk megalapozott döntést hozni arról, hogy kell-e ez nekünk vagy sem. És ha igen, akkor meddig.

Leírom nektek, hogy mi történt velünk, hol tartunk most. Aztán írok az érzéseimről, az egésszel kapcsolatban.

1380590_545372305535323_55391205_nElutazás

Tavaly augusztusban gyakorlatilag mindent felszámoltunk Magyarországon, lakást, kocsit eladtuk, leadtuk a személyi igazolványokat és teljesen kijelentkeztünk (NAV, OEP, Kincstár, stb). Eszter véleménye az volt, hogy lelkileg jobb nekünk, ha lezárjuk Magyarországot, mert úgy könnyebb lesz tovább lépni. Ez utólag nagyon igaznak bizonyult, ma már örülök, hogy elfogadtam az érveit.

Érkezés

Talán tudjátok, hogy három másik családdal együtt jöttünk Kibbutz Afikimba, a Kinneret tó mellé.
Érdekes társadalmi kísérlet négy eltérő szerkezetű és társadalmi helyzetű családot látni elindulni itt. Volt köztünk négy gyerekes, három gyerekes és két gyerekes család. Mi voltunk a legkisebb család: a legfiatalabb szülök a legkisebb gyerekkel. Jordán völgye olyan volt nekünk, budapesti családoknak, mintha Magyarországon valaki a fővárosból elköltözne egy nyírségi faluba, ahol nincs vasút.

11189_525141374225083_1833424814_nA lakásunk minden korábbi várakozást alulmúlt. Utólag nem értjük, hogy vághattunk bele ebbe az útba anélkül, hogy megnéztük volna hova megyünk. Egyetlen mentségem, hogy akkor már bárhová elmentem volna Magyarországról…
Egy hetes telefonálgatás, harc után kaptunk a szomszédos kibbutzban egy sokkal nagyobb, sokkal jobb állapotú lakást. (Kibbutz Bet Zera). A közösség is sokkal befogadóbb volt, jellemző hogy ezt a települést Németországból alijázott (jekkék) alapították, míg az előzőt oroszok. Olyan is volt.

Az első időszakban leginkább a kulturális nyomást volt nehéz elviselni, de amellett semmiféle teher nem volt az emberen. Semmihez sem hasonlítható érzés, hogy betűről-betűre „bogarászod ki” a feliratokat, a formanyomtatványokat és a dokumentumokat… és még így sem értesz semmit belőle.
Az ulpán nekünk tetszett, visszaülni az iskolapadba 35 évesen furcsa és időnként megterhelő, de valójában az életünk elég szervezett volt. Én a magam részéről élveztem a tanulást.
Dani ovijában az oktatás és az óvó nénik magas színvonalon dolgoztak és mindent megtettek Dani beilleszkedése érdekében. Ez nagyon sokat jelentett nekünk az elején, hogy a gyerekünket biztonságba tudhattuk. A kis magyar közösségen belül hamar felszínre kerültek a különbözőségeink, jellemző hogy az ulpán végére, már alig-alig tartottuk a kapcsolatot egymással. Ez a „magyar betegség” úgy látszik, tényleg létezik.

Ulpán után

644322_534604559945431_530611960_nAz ulpán vége után egy héttel, minden magyar dolgozott, aki velünk együtt érkezett. Egyetlen kivétel volt: én. Néhányunknak sikerült minőségi munkát találni. Értsd.: Eszter és egy másik csaj a Tiberiásban működő és turistákra specializálódott gyémánt és ékszer bemutató termekben kapott munkát. Az egyik apuka pedig, akinek komoly múltja volt a műanyagiparban, az egyik közeli műanyagipari multi magyar felvásárlási projektjén kezdett dolgozni. A többiek gyári munkát kaptak, óvónőként vagy a mosodában dolgoztak. Én folyamatosan ingáztam a központ és Jordán völgye között, merthogy csak a központban voltak olyan munkalehetőségek, amelyek egyáltalán érdekeltek. A munkakeresésemről később bővebben írok.

Az anyagiak:
Alapvetően a befogadási csomag keretében kapott havi támogatás, szűkösen elegendő a megélhetéshez – északon, kibbutzban. Mi kb.: 5.000 sékelt kaptunk, ami a lakásra, ovira, kajára elegendő, ha nem veszel semmi speciális kaját. De természetesen ez a számtan az első fagyinál meg fog dőlni. Szóval mi is kipótoltuk a havi „sal-klitát” (befogadási kosár) további kb. 1-2 ezer sékellel. Később Eszter fizetéséből és a fél év után kapott csökkentett összegű havi támogatásból pedig már tényleg tudtuk finanszírozni a havi kiadásainkat. Még úgy is, hogy vettünk autót, és az azzal járó költségeket is fizetni kellett.

1392836_545372038868683_1462931574_nHamar beláttuk azonban (márciusban el is döntöttük), hogy számunkra az egyetlen élhető hely: a központ. Természetesen főleg a munkalehetőség miatt, de városi emberként, északon, nehezen találja fel magát az ember. Akkor is, ha minden hétvégén kirándul, rendszeresen sportol és közösségbe jár. Egyszerűen számunkra nagyon kevés volt az inger.
Soha nem költöztem volna észak Izraelbe magamtól, ezért utólag örülök, hogy eltöltöttem ott egy kis időt. De nem nekünk való.

Költözés

A költözés több volt számunkra – és szerintem minden olé (bevándorló) számára – mint fizikailag megváltoztatni a lakóhelyedet. Ez az a pont ameddig elhoztak (értsd: a Szochnut) innentől kell neked cselekedned. Szerintem, itt dől el, hogy mennyit vagy hajlandó Te magad tenni Izraelért. Hogy mennyire akarod ezt az egészet. Persze a továbblépést egy rakás más körülmény is befolyásolhatja: források, gyerekek, életkor. Másrészről rémisztő dolog, mert semmit nem tudsz az országról. Akkor sem, ha már sokat jártál itt. Amikor feltettem másoknak kérdéseket a város kiválasztásakor, magamat hallgatva jöttem rá milyen blődnek hangzanak a kérdéseim. Merthogy, teljesen értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy hol érdemes/jobb lakni: Zalaegerszegen, Szombathelyen vagy Érden. Nem értelmezhető a kérdés, annyi a változó ebben az egyenletben. Meg hát, ugye, kinek-hol…
Mindent egybevetve úgy gondoltuk, hogy mindenek előtt  meg kell találni azt a helyet ahol el tudjuk képzelni, hogy maradunk és képesek vagyunk jól érezzük magunkat.

1511450_596045020468051_1570971059_nKfar Saba

Eszter áprilisban felmondott. Én végre kaptam ajánlatokat a közigazgatásból és a piacról is szóval, nekiláttunk lakást keresni. A városi infrastruktúra – angolszász közösség – ár – tengerpart közelsége – lakások minősége mátrixban végül Kfar Saba lett a befutó. Olyan, mint az – általam nagyon vágyott – Raanana csak olcsóbb. Egyébként tökre hasonlít Kaposvárra, 100ezer alatti lakosságszám, gyalog minden bejárható, óriási közpark. 🙂

1239772_525141514225069_1772687424_nMájus végén költöztünk be a Kfar Saba-i lakásunkba. Ez volt az autó után a második igazi nagy kiadásunk, merthogy bútorozatlan ingatlant vettünk ki. Egy a mi (európai) sztenderdjeink szerint is nagyon szép, négy szobás lakást választottunk egy 10 éves társasházban. Végre élveztük, hogy normális lakásban lakunk, közel a tenger, és kellemes a város ahol élünk. A beköltözés után, mindent elölről kezdtünk. Úgy, mint, Dani beszoktatása az új oviba, hivatalok felkeresése, a lakás infrastruktúra (bútorok, gépesítés, internet), a környék felfedezése. Egy második kis Aliyah.

Munka

Én belevetettem magam az álláskeresésbe. Rengeteg csatornán kerestem állást főleg az internet segítségével. Mellette a Tel Aviv University Alumni szervezetének karrier programjába is felvettek, így egy idő után ők is rengeteget segítettek. Ami talán a legfontosabb volt, hogy Eszter is, és én is rengeteget barátkoztunk. Ez sokat segített. Rengeteg interjú, sok száz pályázat, számtalan kávézás során még mindig csak értékesítői állásokat ajánlottak, amilyet nem akartam elvállalni.
Az Aliyah előtt egy magyarországi céges partneremmel részt vettem néhány külkereskedelmi piacnyitással kapcsolatos EU-s projekt előkészítésében. Ezekben megjelöltük célországként Izraelt is. Én gyakorlatilag – a megérkezésünk óta- piackutatásokat készítettem az izraeli piac néhány szegmenséről folyamatosan – az álláskeresés mellett. De nyilván – a magyarországi megbízási díjakból hosszú távon nem lehet egy életet finanszírozni itt. Idén augusztusra az utolsó piacnyitási projekt is „kipörgött”, szóval mielőbb kvalifikált munkát szerettem volna találni. Eszter végül kapott munkát a H.Stern ékszer láncnál, az egyik BenGurion reptéren lévő boltban. Augusztusban el is kezdett dolgozni, én pedig elfogadtam a MEMO Global nevű Raanana-i cég ajánlatát, egy sales pozícióra. Bevándorlási jogosultsági teszteket végeztünk magánszemélyeknek és bevándorlási csomagokat állítottunk össze számukra. Röviden nem szerettem, de interjúk helyett végre már dolgozni szerettem volna.

1234861_525141277558426_965555053_nAz, hogy mindketten dolgozni kezdtünk, azt jelentette, hogy anyagilag ismét biztonságba kerültünk. Az „upgrade-elt” életnívónkat immár sikerült a keresetünkből finanszírozni Kfar Saba-n. Igaz centiméterekkel, de megvoltunk. Én továbbra is folyamatosan pályáztam és „szökdöstem el” interjúkra a munkahelyemről. Ez iszonyú megterhelő volt.

Végül a MEMO Globalnál mindössze 2,5 hónapot dolgoztam. November közepén mondtam fel. A múlt héten, végre – több mint egy év után – sikerült olyan állást kapnom, ami már megfelel számomra, mind a feladat, mind kompenzációs csomag alapján. A cég egy amerikai-izraeli on-line fizetési felületeket fejlesztő és kereskedelmi banki szolgáltatásokat nyújtó társaság. Bostoni székhely mellett három másik telephelyen is működik (Herzliya – Tokyo – Malta). Elég dinamikusan fejlődnek, és ez az egész on-line payment üzletág forradalom előtt áll, ha együtt tudok nőni a céggel akkor, talán  tudok újabb és újabb pozíciókba kerülni. Szóval most bizakodó vagyok, úgy érzem ez lehet az a pozíció – új karrier irány, amiért ide jöttem.

A háború

1396046_545372482201972_661721232_nAz elején azt hittem, ezt meg lehet szokni. Mármint a bombázást, meg a fenyegetettség érzést. De nekem nem sikerült. Ahogy láttam Eszternek és Daninak sem. Az idő előre haladtával cseppet sem múlt el a gyomor közeli émelygésem. A mi izraeli barátaink ugyanerről számoltak be. Könnyedén általában azok beszéltek erről – az én tapasztalataim szerint – akiknek nincs vesztenivalójuk. Idősek, vagy fiatalok és még nincs gyerekük. Merthogy, ugye senki sem a saját tyúkszaros életét félti, hanem a gyerekét. Azért az első alkalommal összeszorul az ember gyomra, amikor megszólalnak a szirénák és a gyereked nincs melletted, mert például óvodában van. Nincs lehetőséged neked megnyugtatni őt. Ebben a tekintetben – az én tapasztalataim szerint – mindegy hogy valaki itt született vagy nem, ugyan azt érzi.
Nekem úgy tűnik, ez ellen nincs se vele született, se szerzett immunitás. Mi beszéltünk Danival az egész konfliktusról az ő szintjén, mivel az oviban és a rádióban, tv-ben úgyis hall róla. Ugyan az etnikai-vallási jelleget teljesen „lefejtettük” a témáról. Azt mondtuk, hogy vannak rossz emberek, akik nem akarják, hogy létezzen ez a szép Izrael. De a mi katonáink mindentől megvédenek bennünket. A közlekedést hoztuk példának. Aki betartja a szabályokat szigorúan, azt nem üti el az autó.  Ha sziréna van, be kell menni a miklatba (óvóhely). Szerencsére a lakásunkban van külön kialakított, megerősített óvóhely szoba (maamad). Szóval, ha kellett bementünk és állandóan „dörmi kártyáztunk”. Egyébként Dani kirajzolta magából a feszültséget. A gyerekpszichológus barátunk (F. Anna) szerint ez nagyon jó. Sok rakétát, robbanást rajzolt.

1233458_525141207558433_1979287207_nÚgy érzem hosszú távon ez a körülmény jelentősen befolyásolja majd a komfortérzetünket. Sajnos a dolgok nem haladnak jó irányba. Az zavar leginkább, hogy nincs elegendő tudásom/tapasztalatom, ami alapján meg tudnám ítélni, mi a helyes. Néha egyet értek az erő alkalmazásával, máskor meg hajlok elfogadni a helyi baloldal „mindenáron-békét” érveit.

Ráadásul, amikor megpróbálsz itt felépíteni egy életet, az, ezt az egészet más perspektívába helyezi. Én minden kis katona arcában a saját fiamét láttam.

Ő-való

Elég haragos lett a viszonyunk a sok nehézség miatt.
Én is csak ember vagyok, jobban szeretem, ha simogatnak, mintha ütnek. Amíg Kibbutzban laktunk, még jártam zsinagógába. Rendszeresen. Pénteken. Nem voltak igazán befogadóak. Pedig volt ott minden. Mármint mindenféle ember. A kedvenc zsidó nevemet is ott hallottam, amikor felhívtak egy ázsiai kinézetű gyereket lejnolni (Tórát olvasni). „Krisna ben Avraham.” Na, ilyen a világvallások valódi szintézise. Északon az izraeliek – elmondásuk szerint – már 10-15 éve a mezei munkákat bevándorló fülöp-szigetekiekkel végeztetik. És hát ezek szerint a Tóra őket sem hagyja hidegen. 🙂

523519_537495916322962_956676103_nA Dani mindkét ovijában nagyon figyeltek a hagyományőrző (vallási) nevelésre. Gyertyagyújtás és chálá (szombati kalács) sütés volt minden gyereknek a program péntek délelőtt. Dani maga gyúrta és sütötte a chálát péntek estére a családnak. Iszonyú büszke mindig. Minden héten másik kisgyerek az „Aba és az Ima sel Sabbat” (szombati anyuka és apuka) az oviban és ilyenkor ők mondják az áldást. Dani mindig nagyon várja. Az összes ünnepről tanulnak és megélik azt igazi ünnepként. Ő maga épített Szukkát az erkélyünkön, rajzolta rá a díszeket. Péntekenként lefekvés előtt szaladgál a lakásban és üvölti az Adon Olám-ot, ami elég vicces.
Itt Kfar Saban egyelőre nem választottunk zsinagógát, de már hiányzik nekünk. Szóval már nézzük a közösségeket. Van néhány konzervatív, angol-szász, de horgolt kippás közösség, ami szimpatikus.

Végül

Azt hiszem, hogy ez alatt a küzdelmes egy év alatt egy kicsit mindenből kaptunk, ami Izrael. Talán még kicsit a múltjából is. Faluban kezdtük, 70-es évekbeli lakásban, a Szír konfliktus közelében. Három hete voltunk itt, amikor elkezdték osztani és megkaptuk a gáz-álarcainkat. Bejártuk az országot élhető helyet keresve. Most pedig itt élünk az izraeli szilikon-völgy szélén és vannak lehetőségeink. Eközben egy csomó illúziót elengedtünk Izraellel kapcsolatban meg persze sokat tanultunk magunkról. Meg kellett tanulnunk, hogy nem Izrael tehet róla, ha nem olyan, mint amilyennek elképzeltük.

536985_534604643278756_1518171933_nAzt hittem jobban meg fog minket változtatni ez az egész, de nem így lett. Nem lettünk és nem is leszünk izraeliek. A szónak a kulturális értelmében. Egy év után azt látom, egyre inkább ragaszkodunk a saját sztenderdjeinkhez és nem igen vesszük át a helyieket. Merthogy nem akarjuk. A helyi angol-szász közegben érezzük leginkább otthon magunkat és közösséget szinte kizárólag velük érzünk.

Ezzel együtt úgy érezzük, megtaláltuk azt a helyet, ahol jól tudjuk érezni magunkat ebben az országban. Jelen pillanatban van feladatunk/munkánk, ami motivál bennünket.
Dani pedig jól van, fejlődik, barátkozik, és egyelőre úgy látjuk, jó helye van. Amíg biztonsági helyzet jelentősen nem változik, és amíg ezek a dolgok adottak, nem akarunk újabb váltást.

Most itt tartunk.
Megyünk haza december végén és január 7-ig otthon leszünk, szóval valamikor örülnénk, ha látnánk benneteket.10846260_766269643445587_1241301108860727890_n(A blogban található fényképeket a levél írója készítette)

Megosztás

32 thoughts on “Élet Izraelben magyarként és új bevándorlóként – Egy levél mindenkinek

  1. Kedves Zolirabbi! Hol találok még hasonló posztokat? Nagyon szívesen olvasgatnék hasonló történeteket. Főleg, hogy én is előtte állok. 🙂

Hozzászólás a(z) Agnes Soltesz bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük