Ezt a levelet nekünk írták, ám annyira megérintett, hogy megkértem a szerzőt, hadd hozzam nyilvánosságra. Ő – apró változtatásokkal – megengedte. Köszönöm neki.
Kedves Anikó és Zoli!
Először is ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem írtam nektek. Nem akartam az épp aktuális pillanatnyi hangulat hatása alatt írni, mert egyszerűen nem éreztem volna hitelesnek. Mivel legtöbbször sem a keserű, csalódott pillanatokat sem a hurrá optimista pillanatokat nem éreztem valódinak.
Ez alatt az egy és egynegyed év alatt próbáltunk magunkra koncentrálni, befelé figyelni, hogy elsősorban magunkkal képesek legyünk őszintének lenni. Mindenekelőtt a magunk számára szerettünk volna megfogalmazni az érzéseinket és gondolatainkat mindarról, ami számunkra Izrael, annak érdekében, hogy képesek legyünk megalapozott döntést hozni arról, hogy kell-e ez nekünk vagy sem. És ha igen, akkor meddig.
Leírom nektek, hogy mi történt velünk, hol tartunk most. Aztán írok az érzéseimről, az egésszel kapcsolatban.
Tavaly augusztusban gyakorlatilag mindent felszámoltunk Magyarországon, lakást, kocsit eladtuk, leadtuk a személyi igazolványokat és teljesen kijelentkeztünk (NAV, OEP, Kincstár, stb). Eszter véleménye az volt, hogy lelkileg jobb nekünk, ha lezárjuk Magyarországot, mert úgy könnyebb lesz tovább lépni. Ez utólag nagyon igaznak bizonyult, ma már örülök, hogy elfogadtam az érveit.
Érkezés
Talán tudjátok, hogy három másik családdal együtt jöttünk Kibbutz Afikimba, a Kinneret tó mellé.
Érdekes társadalmi kísérlet négy eltérő szerkezetű és társadalmi helyzetű családot látni elindulni itt. Volt köztünk négy gyerekes, három gyerekes és két gyerekes család. Mi voltunk a legkisebb család: a legfiatalabb szülök a legkisebb gyerekkel. Jordán völgye olyan volt nekünk, budapesti családoknak, mintha Magyarországon valaki a fővárosból elköltözne egy nyírségi faluba, ahol nincs vasút.
A lakásunk minden korábbi várakozást alulmúlt. Utólag nem értjük, hogy vághattunk bele ebbe az útba anélkül, hogy megnéztük volna hova megyünk. Egyetlen mentségem, hogy akkor már bárhová elmentem volna Magyarországról…
Egy hetes telefonálgatás, harc után kaptunk a szomszédos kibbutzban egy sokkal nagyobb, sokkal jobb állapotú lakást. (Kibbutz Bet Zera). A közösség is sokkal befogadóbb volt, jellemző hogy ezt a települést Németországból alijázott (jekkék) alapították, míg az előzőt oroszok. Olyan is volt.
Az első időszakban leginkább a kulturális nyomást volt nehéz elviselni, de amellett semmiféle teher nem volt az emberen. Semmihez sem hasonlítható érzés, hogy betűről-betűre „bogarászod ki” a feliratokat, a formanyomtatványokat és a dokumentumokat… és még így sem értesz semmit belőle.
Az ulpán nekünk tetszett, visszaülni az iskolapadba 35 évesen furcsa és időnként megterhelő, de valójában az életünk elég szervezett volt. Én a magam részéről élveztem a tanulást.
Dani ovijában az oktatás és az óvó nénik magas színvonalon dolgoztak és mindent megtettek Dani beilleszkedése érdekében. Ez nagyon sokat jelentett nekünk az elején, hogy a gyerekünket biztonságba tudhattuk. A kis magyar közösségen belül hamar felszínre kerültek a különbözőségeink, jellemző hogy az ulpán végére, már alig-alig tartottuk a kapcsolatot egymással. Ez a „magyar betegség” úgy látszik, tényleg létezik.
Ulpán után
Az ulpán vége után egy héttel, minden magyar dolgozott, aki velünk együtt érkezett. Egyetlen kivétel volt: én. Néhányunknak sikerült minőségi munkát találni. Értsd.: Eszter és egy másik csaj a Tiberiásban működő és turistákra specializálódott gyémánt és ékszer bemutató termekben kapott munkát. Az egyik apuka pedig, akinek komoly múltja volt a műanyagiparban, az egyik közeli műanyagipari multi magyar felvásárlási projektjén kezdett dolgozni. A többiek gyári munkát kaptak, óvónőként vagy a mosodában dolgoztak. Én folyamatosan ingáztam a központ és Jordán völgye között, merthogy csak a központban voltak olyan munkalehetőségek, amelyek egyáltalán érdekeltek. A munkakeresésemről később bővebben írok.
Az anyagiak:
Alapvetően a befogadási csomag keretében kapott havi támogatás, szűkösen elegendő a megélhetéshez – északon, kibbutzban. Mi kb.: 5.000 sékelt kaptunk, ami a lakásra, ovira, kajára elegendő, ha nem veszel semmi speciális kaját. De természetesen ez a számtan az első fagyinál meg fog dőlni. Szóval mi is kipótoltuk a havi „sal-klitát” (befogadási kosár) további kb. 1-2 ezer sékellel. Később Eszter fizetéséből és a fél év után kapott csökkentett összegű havi támogatásból pedig már tényleg tudtuk finanszírozni a havi kiadásainkat. Még úgy is, hogy vettünk autót, és az azzal járó költségeket is fizetni kellett.
Hamar beláttuk azonban (márciusban el is döntöttük), hogy számunkra az egyetlen élhető hely: a központ. Természetesen főleg a munkalehetőség miatt, de városi emberként, északon, nehezen találja fel magát az ember. Akkor is, ha minden hétvégén kirándul, rendszeresen sportol és közösségbe jár. Egyszerűen számunkra nagyon kevés volt az inger.
Soha nem költöztem volna észak Izraelbe magamtól, ezért utólag örülök, hogy eltöltöttem ott egy kis időt. De nem nekünk való.
Költözés
A költözés több volt számunkra – és szerintem minden olé (bevándorló) számára – mint fizikailag megváltoztatni a lakóhelyedet. Ez az a pont ameddig elhoztak (értsd: a Szochnut) innentől kell neked cselekedned. Szerintem, itt dől el, hogy mennyit vagy hajlandó Te magad tenni Izraelért. Hogy mennyire akarod ezt az egészet. Persze a továbblépést egy rakás más körülmény is befolyásolhatja: források, gyerekek, életkor. Másrészről rémisztő dolog, mert semmit nem tudsz az országról. Akkor sem, ha már sokat jártál itt. Amikor feltettem másoknak kérdéseket a város kiválasztásakor, magamat hallgatva jöttem rá milyen blődnek hangzanak a kérdéseim. Merthogy, teljesen értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy hol érdemes/jobb lakni: Zalaegerszegen, Szombathelyen vagy Érden. Nem értelmezhető a kérdés, annyi a változó ebben az egyenletben. Meg hát, ugye, kinek-hol…
Mindent egybevetve úgy gondoltuk, hogy mindenek előtt meg kell találni azt a helyet ahol el tudjuk képzelni, hogy maradunk és képesek vagyunk jól érezzük magunkat.
Eszter áprilisban felmondott. Én végre kaptam ajánlatokat a közigazgatásból és a piacról is szóval, nekiláttunk lakást keresni. A városi infrastruktúra – angolszász közösség – ár – tengerpart közelsége – lakások minősége mátrixban végül Kfar Saba lett a befutó. Olyan, mint az – általam nagyon vágyott – Raanana csak olcsóbb. Egyébként tökre hasonlít Kaposvárra, 100ezer alatti lakosságszám, gyalog minden bejárható, óriási közpark. 🙂
Május végén költöztünk be a Kfar Saba-i lakásunkba. Ez volt az autó után a második igazi nagy kiadásunk, merthogy bútorozatlan ingatlant vettünk ki. Egy a mi (európai) sztenderdjeink szerint is nagyon szép, négy szobás lakást választottunk egy 10 éves társasházban. Végre élveztük, hogy normális lakásban lakunk, közel a tenger, és kellemes a város ahol élünk. A beköltözés után, mindent elölről kezdtünk. Úgy, mint, Dani beszoktatása az új oviba, hivatalok felkeresése, a lakás infrastruktúra (bútorok, gépesítés, internet), a környék felfedezése. Egy második kis Aliyah.
Munka
Én belevetettem magam az álláskeresésbe. Rengeteg csatornán kerestem állást főleg az internet segítségével. Mellette a Tel Aviv University Alumni szervezetének karrier programjába is felvettek, így egy idő után ők is rengeteget segítettek. Ami talán a legfontosabb volt, hogy Eszter is, és én is rengeteget barátkoztunk. Ez sokat segített. Rengeteg interjú, sok száz pályázat, számtalan kávézás során még mindig csak értékesítői állásokat ajánlottak, amilyet nem akartam elvállalni.
Az Aliyah előtt egy magyarországi céges partneremmel részt vettem néhány külkereskedelmi piacnyitással kapcsolatos EU-s projekt előkészítésében. Ezekben megjelöltük célországként Izraelt is. Én gyakorlatilag – a megérkezésünk óta- piackutatásokat készítettem az izraeli piac néhány szegmenséről folyamatosan – az álláskeresés mellett. De nyilván – a magyarországi megbízási díjakból hosszú távon nem lehet egy életet finanszírozni itt. Idén augusztusra az utolsó piacnyitási projekt is „kipörgött”, szóval mielőbb kvalifikált munkát szerettem volna találni. Eszter végül kapott munkát a H.Stern ékszer láncnál, az egyik BenGurion reptéren lévő boltban. Augusztusban el is kezdett dolgozni, én pedig elfogadtam a MEMO Global nevű Raanana-i cég ajánlatát, egy sales pozícióra. Bevándorlási jogosultsági teszteket végeztünk magánszemélyeknek és bevándorlási csomagokat állítottunk össze számukra. Röviden nem szerettem, de interjúk helyett végre már dolgozni szerettem volna.
Az, hogy mindketten dolgozni kezdtünk, azt jelentette, hogy anyagilag ismét biztonságba kerültünk. Az „upgrade-elt” életnívónkat immár sikerült a keresetünkből finanszírozni Kfar Saba-n. Igaz centiméterekkel, de megvoltunk. Én továbbra is folyamatosan pályáztam és „szökdöstem el” interjúkra a munkahelyemről. Ez iszonyú megterhelő volt.
Végül a MEMO Globalnál mindössze 2,5 hónapot dolgoztam. November közepén mondtam fel. A múlt héten, végre – több mint egy év után – sikerült olyan állást kapnom, ami már megfelel számomra, mind a feladat, mind kompenzációs csomag alapján. A cég egy amerikai-izraeli on-line fizetési felületeket fejlesztő és kereskedelmi banki szolgáltatásokat nyújtó társaság. Bostoni székhely mellett három másik telephelyen is működik (Herzliya – Tokyo – Malta). Elég dinamikusan fejlődnek, és ez az egész on-line payment üzletág forradalom előtt áll, ha együtt tudok nőni a céggel akkor, talán tudok újabb és újabb pozíciókba kerülni. Szóval most bizakodó vagyok, úgy érzem ez lehet az a pozíció – új karrier irány, amiért ide jöttem.
A háború
Az elején azt hittem, ezt meg lehet szokni. Mármint a bombázást, meg a fenyegetettség érzést. De nekem nem sikerült. Ahogy láttam Eszternek és Daninak sem. Az idő előre haladtával cseppet sem múlt el a gyomor közeli émelygésem. A mi izraeli barátaink ugyanerről számoltak be. Könnyedén általában azok beszéltek erről – az én tapasztalataim szerint – akiknek nincs vesztenivalójuk. Idősek, vagy fiatalok és még nincs gyerekük. Merthogy, ugye senki sem a saját tyúkszaros életét félti, hanem a gyerekét. Azért az első alkalommal összeszorul az ember gyomra, amikor megszólalnak a szirénák és a gyereked nincs melletted, mert például óvodában van. Nincs lehetőséged neked megnyugtatni őt. Ebben a tekintetben – az én tapasztalataim szerint – mindegy hogy valaki itt született vagy nem, ugyan azt érzi.
Nekem úgy tűnik, ez ellen nincs se vele született, se szerzett immunitás. Mi beszéltünk Danival az egész konfliktusról az ő szintjén, mivel az oviban és a rádióban, tv-ben úgyis hall róla. Ugyan az etnikai-vallási jelleget teljesen „lefejtettük” a témáról. Azt mondtuk, hogy vannak rossz emberek, akik nem akarják, hogy létezzen ez a szép Izrael. De a mi katonáink mindentől megvédenek bennünket. A közlekedést hoztuk példának. Aki betartja a szabályokat szigorúan, azt nem üti el az autó. Ha sziréna van, be kell menni a miklatba (óvóhely). Szerencsére a lakásunkban van külön kialakított, megerősített óvóhely szoba (maamad). Szóval, ha kellett bementünk és állandóan „dörmi kártyáztunk”. Egyébként Dani kirajzolta magából a feszültséget. A gyerekpszichológus barátunk (F. Anna) szerint ez nagyon jó. Sok rakétát, robbanást rajzolt.
Úgy érzem hosszú távon ez a körülmény jelentősen befolyásolja majd a komfortérzetünket. Sajnos a dolgok nem haladnak jó irányba. Az zavar leginkább, hogy nincs elegendő tudásom/tapasztalatom, ami alapján meg tudnám ítélni, mi a helyes. Néha egyet értek az erő alkalmazásával, máskor meg hajlok elfogadni a helyi baloldal „mindenáron-békét” érveit.
Ráadásul, amikor megpróbálsz itt felépíteni egy életet, az, ezt az egészet más perspektívába helyezi. Én minden kis katona arcában a saját fiamét láttam.
Ő-való
Elég haragos lett a viszonyunk a sok nehézség miatt.
Én is csak ember vagyok, jobban szeretem, ha simogatnak, mintha ütnek. Amíg Kibbutzban laktunk, még jártam zsinagógába. Rendszeresen. Pénteken. Nem voltak igazán befogadóak. Pedig volt ott minden. Mármint mindenféle ember. A kedvenc zsidó nevemet is ott hallottam, amikor felhívtak egy ázsiai kinézetű gyereket lejnolni (Tórát olvasni). „Krisna ben Avraham.” Na, ilyen a világvallások valódi szintézise. Északon az izraeliek – elmondásuk szerint – már 10-15 éve a mezei munkákat bevándorló fülöp-szigetekiekkel végeztetik. És hát ezek szerint a Tóra őket sem hagyja hidegen. 🙂
A Dani mindkét ovijában nagyon figyeltek a hagyományőrző (vallási) nevelésre. Gyertyagyújtás és chálá (szombati kalács) sütés volt minden gyereknek a program péntek délelőtt. Dani maga gyúrta és sütötte a chálát péntek estére a családnak. Iszonyú büszke mindig. Minden héten másik kisgyerek az „Aba és az Ima sel Sabbat” (szombati anyuka és apuka) az oviban és ilyenkor ők mondják az áldást. Dani mindig nagyon várja. Az összes ünnepről tanulnak és megélik azt igazi ünnepként. Ő maga épített Szukkát az erkélyünkön, rajzolta rá a díszeket. Péntekenként lefekvés előtt szaladgál a lakásban és üvölti az Adon Olám-ot, ami elég vicces.
Itt Kfar Saban egyelőre nem választottunk zsinagógát, de már hiányzik nekünk. Szóval már nézzük a közösségeket. Van néhány konzervatív, angol-szász, de horgolt kippás közösség, ami szimpatikus.
Végül
Azt hiszem, hogy ez alatt a küzdelmes egy év alatt egy kicsit mindenből kaptunk, ami Izrael. Talán még kicsit a múltjából is. Faluban kezdtük, 70-es évekbeli lakásban, a Szír konfliktus közelében. Három hete voltunk itt, amikor elkezdték osztani és megkaptuk a gáz-álarcainkat. Bejártuk az országot élhető helyet keresve. Most pedig itt élünk az izraeli szilikon-völgy szélén és vannak lehetőségeink. Eközben egy csomó illúziót elengedtünk Izraellel kapcsolatban meg persze sokat tanultunk magunkról. Meg kellett tanulnunk, hogy nem Izrael tehet róla, ha nem olyan, mint amilyennek elképzeltük.
Azt hittem jobban meg fog minket változtatni ez az egész, de nem így lett. Nem lettünk és nem is leszünk izraeliek. A szónak a kulturális értelmében. Egy év után azt látom, egyre inkább ragaszkodunk a saját sztenderdjeinkhez és nem igen vesszük át a helyieket. Merthogy nem akarjuk. A helyi angol-szász közegben érezzük leginkább otthon magunkat és közösséget szinte kizárólag velük érzünk.
Ezzel együtt úgy érezzük, megtaláltuk azt a helyet, ahol jól tudjuk érezni magunkat ebben az országban. Jelen pillanatban van feladatunk/munkánk, ami motivál bennünket.
Dani pedig jól van, fejlődik, barátkozik, és egyelőre úgy látjuk, jó helye van. Amíg biztonsági helyzet jelentősen nem változik, és amíg ezek a dolgok adottak, nem akarunk újabb váltást.
Most itt tartunk.
Megyünk haza december végén és január 7-ig otthon leszünk, szóval valamikor örülnénk, ha látnánk benneteket.(A blogban található fényképeket a levél írója készítette)
Na, nekem letelt az öt évem. (Alija óta csak három.) Az emberek padlót fognak, ha megtudják, csak ennyi. Ugyanakkor én sokszor kapom magam azon (ha olyanról beszélek, ami nem tetszik), hogy azt mondom, ti, izraeliek… Viszont az egyik diákom apja, pont a magyarságomtól (európaiságomtól?) várja, hogy a gyerekek rendet tanuljanak az osztályban. Nem kell izraelibbé válni ezek szerint, mint amennyire ez magától is jön.
Az Elso ev a legnehezebb amikor az ember elhagyja az otthonat , nyelv munka baratok stb .Ezek utan csak jobb johet .Kozben azert erezzetek hogy a szent foldon laktok es az nagy aldas ! Ne feledjetek!
Az utolso Idokben osszegyujtom a vilag minden tajarol az enyeimet.
Ezt mondja az Ur.
Egyebkent az Uj Szovetsegben van leirva Jezus szavai es minden profecia,ezek nyujtjak a remenyt ezek eletet adnak,
Az ember csontjaiba.
JEZUS A KOSZIKLA
A fejleménybeszámolót olvasva, hatalmas lépéseket tettek a lehető legjobb irányban, termlészetesen nemcsak fizikai értelemben. Az ” Izraelivé válás ” befog következni, a jövöben mint mindenkinél. Nem menydörgés szerűen, hanem csendes szinte láthatatlan folyamatként, amelynek jelenlétére egyszer meglepve jönnek rá. A leírásból kitűnik, hogy az elért eredmények sem megvetendők, amelynek ténye a bevándorolt személytől és az ország lehetőségeitől függően szinte csoda számba megy nap-mint nap, évente több ezres nagyságrendben. Jó érzés olvasni azokról akik végre hazataláltak. Hatzlacha Rabah a további évekhez. !!!
Nagyon érdekes, megható irás. Tetszik az öszinte, gyakorlatias leírás amely sejtetni engedi a mögötte dúló érzelmi viharokat. Hazát váltani nagyon összetett folyamat gyermekkorban is, felnöttkorban még inkább -tapasztalatból írom. Minden jót a jövöben!
Nagyon jo es en is koszonom,hogy aldott velrmenyed van,Erzsebet Soltesz.Ha ugy gondolkozik a Marci es aranyos csaladja mindjar konnyebb az elet.
Nagyon jo volt olvasni,éltem 8 évig Israelben es sok hasonló történt velem, at éreztem a storyt elejétől a végéig, es orulok hogy része lehettem.
Mit nagyon szepen leir, KB minden alijazo sorsa, Az utolso monadot nem tudom megerteni, lehat hogy azert, mert gattoba voltam gyerek, kakastollas magyar csendorok vittek a Kisok palyara, es sokszor belemrugtak a magyarok mint zsido , Nekem OTTHON az Israel es nem a galut.
Rómában élj úgy, mint a rómaiak – szól a régi mondás. Örökigazság! Izraelben ez duplán igaz. Ameddig az ember az angolszász közeget keresi, ameddig a magávalhozott beidegződések irányítják a beilleszkedési igényeket addig mindig idegen marad Izrael. Nem 3-5 év, hanem harminc év után is. Nem ok nélküli, hogy a legkisebbek, az itt született generáció képes csak sabreként megélni az itteni életet. Hetedik éve, és a hetvenes éveimet taposva élem az itteni életet. Másak a motívációk. A szemlélődőnek is mondott életkor más tapasztalatokat hozott számomra. Egy kicsit pozitívabbat. Vigasztaljon benneteket az a tudat, hogy Dani már most másként látja, és a jövőben még inkább másként fogja látni az izraeli valóságot – és gondolom ez a legfontosabb.
Véleményem szerint : nem feltétlen elvárás az ország részéről hogy „izraelivé válj”Ne is akarj!!!.Nem is fogsz!!!.Ezt nyugodtan mondhatom 13 itt leélt- és ledolgozott év után a 60 -as éveimet taposva. Ha megfigyeled a többi nációt akik az országban élnek Ők sem váltak azzá,még akkor sem ha mi úgy látjuk. Mindenki valamilyen szinten próbálja megőrizni a saját szülőföldjének kultúráját és ez így van jól. Ettől sokszín, változatos egy nemzet. A „Haza” az az a hely, ahol születtél. Az „Otthonod” pedig mindíg ott van, ahol élsz. Az életed része pedig az a kultúra amiben nevelkedtél. Dani fiatoknak már más lesz a benyomása, hiszen otthon az európai normák szerinti életet élitek, tehát Ő ezt a nevelést kapja, a közösségben pedig már az itteni kultúrának megfelelőt.Ha szerenvcsétek van akkor Ő majd fogja tudni alkalmazni adott szituációkban mindkettőt. A legkisebb fiunknál tapasztaltam ezt. Ő 11 éves volt amikor aliáztunk. Mindent összevetve : én úgy gondolom,hogy ha valaki arra adja a fejét,hogy bármely oknál fogva országot cseréljen életvitel szerüen, az mindenképp maradjon meg annak aki és próbáljon beilleszkedni az adott környezetébe. Attól,hogy országot váltasz, nem tudsz jellemet, identitást váltani! Nekem nem ment,igaz soha nem is akartam.
Ha bármiben tudok segíteni, keress meg hiszen a szomszédod vagyok!!
Itt lakom Hod-Hasharonban. 🙂
További sikereket és örömöt kívánok Nektek itt Israelben!! Üdv.
Magánba jött kommentár:
Duplalájk a majdnem könnyekig hatódásért, óje! 🙂
Szívesen kontaktálok velük, ha akarod, hozz össze minket, hátha tudok okosat mondani az én már jó öt és fél éves tapasztalatommal még úgy is, hogy persze elég más helyzetben vagyunk (mármint helyben, korban, élethelyzetben, stb.), de azért hátha mégis tudok hasznosat mondani, ahogy engem megérintett ez az írás, hátha én is meg tudom esetleg érinteni őket…
Engem durván megcsapott a cionizmus szele itt, Izraelben, itt értettem meg, mit is jelent az igazából: az izraeli hazaszeretetet, és azt, hogy az „itt élned-halnod kell” érzésnek minden zsidónak Izraelről kell szólnia. De persze ez csak az én véleményem… 🙂 Vagy talán nem csak az enyém… 😉
És szenvedtem én is bőven eleget, sőt, most is vannak nehézségeim, naná, kinek nincsenek, de azt vallom, hogy mindig minden pohár félig van vízzel, az meg csak rajtunk múlik, hogy melyik felét látjuk, melyik felére koncentrálunk, a telire vagy az üresre…
És kb. még az előtt elkezdtem kutatni a sikeres alia titkát, hogy én magam kijöttem volna, és megvannak erről az elméleteim – az egyik pontosan az a tájékozódás, tájékozottság, amelyről ő is ír…
És mint már említett őszinte cionistaként :), én tényleg a szívemen viselem minden aliázó sorsát, még ha nem is mindig tudok gyakorlatban mit tenni, de borzasztóan fáj minden még nem aliázott zsidó választása, és talán még ennél is jobban az aliázás után csalódott visszaköltözőké – mint késszúrás… (oké, tudom: giccses, költői, hatásvadász, de hát mit csináljak, ez van…)
Na de komolyan: hátha tudok én is tenni ez ellen… (vagy túl sokat képzelek magamról…? 🙂 )
Keserű szájízzel fejeztem be a levél olvasását. Különösen ezeknek a mondatoknak (mondatrészeknek) köszönhetően: „Új karrier-irány, amiért ide jöttem”, „hogy képesek legyünk megalapozott döntést hozni arról, hogy kell-e nekünk EZ, vagy sem”, „Nem lettünk és nem is leszünk izraeliek”. Szeretném hinni, hogy a bevándorlók többsége azért jön Izraelbe mert úgy érzi, hogy Izrael a zsidók, a testvérei országa ahol nem csak anyagi vagy kényelmi szempontok döntik el, hogy kell-e EZ neki vagy sem. A 19. század végén, az első alijja idején a zsidók elképzelhetetlen körülmények között kezdték újraépíteni az ősi zsidó országot, semmijük nem volt —a hitükön és az akaratukon kívül. Hol van az az idő és azok a körülmények a maihoz képest? A levél írója természetesnek tartja, hogy minden segítséget megkap attól a perctől kezdve, hogy az országba érkezik, az országba, ahol naívan azt hiszik, hogy a bevándorló ‘szerelemből” jön, hovatartozás-érzésből nem pedig hideg „megéri-nem éri meg” alapon. Természetesen senki nem várja el a bevándorlótól, hogy ne legyenek álmai és ne akarjon neki megfelelő munkát találni stb. De ne ez legyen az alap! Dehát ilyenek vagyunk mi Izraeliek. Naívak. Viszont ezt sem bánjuk mert kárpótol minket látni azokat az olékat akiknek könnybelábad a szeme amikor Izrael földjére lép, amikor hallgatja a himnuszt, és éli, érzi azt a csodát, hogy van egy hely a világon ahol igazán otthon lehet, a nagy családja körében ahol bár mint minden családban vannak problémák is, de másképp nem is lenne normális.
Húsz év után sem mondom magamról, hogy izraeli lennék! Ahogy Tomi Lapid felelte egy kérdésre, hogy mi izraeli benne, „a fiam”. Mégis, megszerettem. Megszerettem barátaimon át, a „shunánkon” át, ahol az én közreműködésemmel kaptak számot a kis sikátorok a kertek közt. Megszerettem a város által, Tel Aviv által ahol élek. Részemmé vált, részévé váltam…
Végül kirajzolódik, kik azok, akiknek érdemes kivándorolni. Jó szakmával rendelkező, nyelvet beszélő, jó anyagiakkal bíró FIATAL családoknak, akik képesek alkalmazkodni az új benyomásokhoz.
20+ évvel az alija után a következőket tudom mondani. Nem is annyira a levél szerzőjének, aki izraeli mértékkel mérve szép karriert futott be az alijája óta eltelt rövid időszak alatt. De, talán a kommentelők megétik, hogy nem ugyan az „kivándorolni” egy országba, mint zsidónak HAZAtérni Izraelbe. https://leharblog.wordpress.com/2013/07/01/identitas-es-alija/
3-5 év kell,amíg az ember Izraelinek fogja érezni magát.Addig csak külföldről jött vendégmunkásnak.
Bandikám! Az én sokat emlegetett Imre barátom, mesélte egyszer,hogy festőművész (de inkább piktor) barátja egyszer bejelentette neki vége kivándorol: megértették. Aztán egy hónap múlva itthon volt. Kérdezték tőle : Mi van? Tudjátok odakinn nagyon sok a zsidó!
De oda be kell illeszkedni. Fiataloknak könnyebb. Meg lehet érteni.SZJ
En 25 eve vagyok Izraelben, az elso 5 ev volt nehez. En is tobbszor koltoztem mig megtalaltam a helyem. Nem lettem izraeli teljesen. Megoriztem a Magyar nyelvet, a kulturat a gyerekekkel magyarul es heberul beszelunk. Neha nem lehet magyarul kifejezni azt amit mondani akarunk. De a Karacsonyt is megtartjuk a hannuka gyertyak mellett. Es jom Kipurkol bojtolunk. De peszahkor eszunk kenyeret is. Igy elunk es jol erezzuk magunkat itt. Nem kell teljesen feladni onmagadat, csak alkazmazkodni kell. Az en fiam es lanyom egyszerre voltak katonak. Nem aludtam harom evig. Ezt is el kell fogadni , ilyen kornyezetben elunk. Niden jot Nektek hakol ihije beseder csak turelem.
Kedves Zoltán rabbi! Mi pesten a Bálintban találkoztunk néhányszer.
Meglepett az aliázásod, és a polgári foglalkozásod. Meg a zsinagóga-hiányod. Ha szabad egyáltalán szólnom, és már kezded otthon érezni magad, a mókuskerék közben olvasd ismét a Tanach esedékes próféciájit, és kezdd a napi szinten érteni. Ezért vagy a szent-földön! S mint tanult rabbi kérj a Mindenhatótól üzenetet, feladatot! Ha már ebben otthon vagy elővedd a Brit Hdasát is, és a póféciáit épitsd a Tanachéra! Bámulatos világ fog feltárulni! Lesz ,olthatatlan tűz’ benned, és nem csak létezel, hanem megnyered a valódi önazonosságod, amiért a szent-földre vitt a Mindenható! Hogy felkészült lehess a fogadására, mire betoppan a Masiah! Szeretettel, Salom!
Ez egy nagyon építő levél! Mert sehol nem megy könnyen az ujrakezdés. Legalább háromszor csináltam. Jobb, ha tudod amikor belemèsz. Még akkor is, ha nincs más választásod.
Az Alija mןnt gyerekbetegség.Mindenkinek át kell rajta esni
ברוך הבאה בארצינו
Az én gyermekeim és unokáim is Izraelben élnek 1éve én is kint voltam nekem nagyon bejött , Ök is végig csinálták amit ti de én ugyérzem szeretnek kint élni nekik sem volt könnyü még most sem az de még mindigjobb mint ,,,,,,
Nagyanyám testvéreinek két fia 1946-ban úszva értek partot, mert a brit flotta nem engedte kikötni a hajójukat. Ha élnének kb. 100 évesek lehetnének. Mikor anyám kb. 40 éve meglátogatta őket már kicsi szállodájuk volt Nethanyában, egyikuk fia a Dália kibbucban élt és mérnöknek tanult. Én már nem ismerem a fiút aki 60-70 éves lehet. Nagyanyám testvéreiről utca van elnevezve Nethanyán. Aki idős korban menne ki csak terhet jelentene Israelnek – kivéve ha milliárdos- mert mint nézem a lakások ára kb. háromszorosa mint egy hasonló jobb budai lakás. A megélhetés is sokkal drágább a védelemhez szükséges magas adók miatt. Mo-on egy tucat grippen bérlete okán meditálnak, Israel kb. 400 harcigépet tart hadrendben
kérdezem, ha visszajöttök hova jösz vissza „megint haza ? hol van az otthon.? meg van mindenetek, munka,fizetés,lakás,egészség.ha többet hagytál Mo-on, miért vagy itt ? és csak a több hiányzik ?
mint aki több alkalommal fogott egzisztencia epítésbe együttérztem a szerzővel és elismeréssel tölt el, hogy végül „diadalmaskodtak ” és a kívánt cél felé haladnak. mint nem zsidó természetesen nehezemre esik megérteni, hogy valaki miért vállalja a családjára leselkedő veszélyt, továbbá miért vállalja a bevándorló idegen és egyben a környező népek szemében az elfoglaló szerepét. nekem nem menne..
egyébként a levélből egyértelműen kiderül a recept mindig ugyanaz, mivel a kitartás és szorgalom a legfontosabb hozzávaló. nyilván az összetevőkön is múlik az étel íze..
énis 5 évet laktam izraelben, életem legszeb évejit toltotem ot
Mégis az a anya föld!
Sok sikert, kitartást és boldog életet kívánok!
Daniel konyve Ezsaias konyve ramutat ki is a mesiah
Never, ever give up, Marci!
Őszinte szívből kívánok további sikereket!
sok sikert a beilleszkedéshez és az ott tartozkodáshoz. remélem, hogy sikerülni fog. ithon és otthon.!!!!!!!!!
Kedves Zolirabbi! Hol találok még hasonló posztokat? Nagyon szívesen olvasgatnék hasonló történeteket. Főleg, hogy én is előtte állok. 🙂