A nyárvége mindig szomorú időszak a zsidó hagyományban. A jiddis népnyelvben drájvohennek, azaz „háromhét”-nek nevezik azt az időszakot, ami támuz hónap 17-e és áv hónap 9-e között van. Az időszak klasszikus héber neve: „bén hámecárim”, amely szókapcsolat Jeremiás könyvében fordul elő (1/3): כָּל רוֹדְפֶיהָ הִשִּׂיגוּהָ בֵּין הַמְּצָרִים, azaz „mindenki, aki üldözi őt, utol is éri, szorongatások közepette”.

Miért szomorú ez a három hét?

A próféták leírásai ezekben a nyári napokban, óráról órára erősödött a szorítás és nőtt a fájdalom az ostromlott Izraelben, ám legfőképpen a szent városban. Támuz és áv hónapban törtek be Jeruzsálembe a zsidó népre támadó ellenséges seregek, azaz a zsidó nép dísze, szentsége és fővárosa erőszak áldozatává vált.

A tragédia szomorú csúcspontja áv hónap 9-e, azaz tisa beáv, amikor magát a Szentélyt felgyújtották és lerombolták. Attól a pillanattól kezdve, nincs nyugalma Izrael népének. Belső és külső ellenségek ingatják meg Izrael biztonságát és egységét.

Mivel ez a három hét különlegesen fájdalmas a zsidó történelemben, éppen ezért a szombati tóraolvasást követő prófétai részekben is a korszak legszomorúbb három feddő próféciáját olvassuk fel nyilvánosan.

A Talmudban (bábá bátrá 60a) így írják bölcseink:
A Szentély lerombolása után istenfélő emberek egy csoportja (perusim) úgy döntöttek, hogy soha többet nem esznek húst és nem isznak bort. Azzal indokolták döntésüket, hogy a Szentély lerombolása után már nem lehet az áldozati szertartást megtartani, amely szertartások középpontjában egy áldozati állat levágása vagy bornak az oltárra hintése állt. Éppen ezért – érveltek ők, – hogyan gondolhatjuk, hogy a mi asztalunkon ezek az ételek szerepelhetnek, amikor „Isten asztaláról” már hiányoznak.

Ezek az emberek megvonták maguktól ezeket az étkeket, ám nem csak önmaguk számára írták elő ezt a vallásjogi szigorítást, hiszen azt bárki megteheti, hogy önmaga számára előír valamit, ám ők azt akarták, hogy Izrael egész népe vegye át az ő szokásukat, és zsidó ember soha többet ne egyen húst és ne igyanak bort. Feddőn és lenézően néztek arra az emberre, akinél látták, hogy nem fogadja el az ő döntésüket.

A bölcsek látták, hogy ez az egész népre kiterjeszteni akart túlzott szigorítás nem a legjobb döntés, mert vallásjogi alapelv, hogy egy közösségre vonatkozólag csak olyan döntést lehet meghozni, amiről már eleve tudják, hogy a közösség többsége meg fogja és képes megcsinálni. Ezért rabbi Jehosua ben Hánánjá vitába szállt ezzel a csoporttal, és számon kérte rajtuk: „Miért nem isztok bort és miért nem esztek húst?”

Azt válaszolták neki: „Hogyan lenne lehetséges, hogy Istenünk háza romokban, nincsenek áldozatok, és nincsen borhintés se, és mi mindeközben húst eszünk és bort iszunk?

Rabbi Jehosua így válaszolt nekik: „Akkor ti miért esztek gyümölcsöt? Hiszen a sávuot ünnepén, a zsengék ünnepén sem tudjuk a gyümölcstermő fák első gyümölcseit felvinni a Szentélybe? Akkor az lenne a legméltóbb, ha gyümölcsöt se ennétek!”

A megdöbbent pérusimok azt mondták: „Igazat szóltál!”
És abban a pillanatban megfogadták, hogy soha többet nem esznek Izrael földjének hét szent növényéből (búza, árpa, füge, szőlő, gránátalma, datolya és olajbogyó), amelyek zsengéit fel kellett vinni a jeruzsálemi Szentélybe, és csak a többi gyümölcsöt fogják fogyasztani.

Ekkor rabbi Jehosua így folytatta:
„Akkor ti miért esztek kenyeret? Hiszen nem lehet odahelyezni a színkenyeret se az oltárra!
Akkor ti miért isztok vizet? Hiszen nem lehet odahinteni szukot ünnepén a vizet az oltárra!”
A megdöbbent pérusimok csak hallgattak.

Ekkor rabbi Jehosua így szólt hozzájuk:
„Igazatok van, mindannyiunknak kell gyászolni Jeruzsálemet és a Szentélyt. Osztoznunk kell a „sehina” (értsd: Isten) fájdalmában. Ám túlságosan gyászolni sem szabad, mert a zsidó nép nem lesz képes ilyen szigorú megszorítások szerint élni.

Egy ember, aki nem eszik húst, le fog gyengülni, nem lesz ereje Tórát se tanulni és elmarad a tanházból is. Éppen ezért ne vezessünk be ilyen szigorú szabályokat, amelyek az egész évre vonatkoznak, vannak rendeletek, amelyeket bölcseink rendeltek el a Szentélyre emlékezve (tákánot zéher lehurbán), elég azt megtartani.

És a Talmud bölcsei azzal zárják a gondolatkört, hogy annak ellenére, hogy egész évben ehetünk húst és ihatunk bort, mindezek mellett ezen három hétben a zsidó nép emlékező szokásává vált, hogy néhány gyászszokást magukra veszünk, így is emlékezve a Szentély lerombolására.

Annak ellenére, hogy a Szentélyről megemlékező szokásokat nem rabbik írták, mint valami kötelező törvényt, hanem a gyászoló zsidó nép vette önmagára az emlékezés ily módú formáját, mégis szent kötelességünkké vált megőrizni ezeket a szokásokat, amelyek napjainkban már kvázi vallásjogi törvényként élnek Izrael közösségében.

Az öröm megvonásának része, hogy nem mondunk örömteli áldásokat sem. Szokás, hogy ilyenkor nem mondunk sem új gyümölcsre, sem új ruhára „sehehejánu” áldást, amely áldással megköszönjük a Jóistennek, hogy megéltük azt a napot. Hogyan is mondhatnánk el az áldást, miszerint „áldott, aki hagyta, hogy megéljük, hogy fennmaradjunk és hogy elérkezzünk ehhez a naphoz” egy olyan napon, amikor annyi fájdalom érte a zsidó népet. Ezért nem mondjuk el ezt az áldást.

Bölcseink szerint a sábát felold minden gyászt, éppen ezért sábátkor elmondható ez az áldás mind az új gyümölcsre, mind az új ruhára.

Ám a tisabeávot (áv hónap 9.) megelőző szombaton szokásban van szigorítani, azaz a „elkerülhető” vagy „elhalasztható” örömtől is távol tartani magunkat, így nem veszünk fel új ruhát sem. Ám az elegáns étkezés sábáti parancsolat, ezért új gyümölcsöt lehet/kell fogyasztani azon a szombaton is, és ezért arra lehet „sehehejánu” áldást mondani.

Napjainkban egyre sűrűbben merül fel egy profán, ám nagyon praktikus kérdés, miszerint ha nagy nyár végi ruhakiárusítás van az áruházakban, akkor lehet-e vásárolni, vagy ki kell-e várni a 3 gyászhét végét, és akkor esetleg drágábban megvásárolni a kinézett ruhát.

A rabbik szinte egyöntetű véleménye szerint ilyen esetben – áv hónap elsejéig – lehet új ruhát venni, ám felvenni csak áv hónap 9 után lehet.

Nézzünk meg néhány esetet, ami szintén érinthet bennünket!

Szinte minden fórumon elmondjuk, hogy az emberi egészség minden törvény fölött áll, így a beteg emberekre különleges előírások vonatkoznak. A vallásjog szerint az állapotos nők is hasonló státuszúaknak tekintendők. Azaz, ha egy állapotos nő a piacon sétálva megkíván bármilyen különleges gyümölcsöt, kérdés nélkül meg kell neki vásárolni és oda kell neki adni. (A misna szerint még a nem kóser étteremből származó ételt is meg kell venni az állapotos nőnek, ha ő azt kívánja, sőt ezt akár jom kippur böjtnapján is meg lehet tenni! – Ám ebből azért ne csináljunk rendszert!)

Ahogy korábban írtam, ebben a három hétben minden örömtől tartózkodni kell. Beleértve bármilyen táncot, még akkor is, ha nincs kisérő zene.

Az elmúlt évtizedek rabbijai között vita van, hogy a rádió, vagy bármiféle elektromos eszközből jövő zene, vajon igazi zene-e, hiszen azt nem hangszer és emberek generálják közvetlenül, hanem elektromos hullámok egymásutánja. (Ugyanez a kérdés merül fel a mikronfonba olvasott megilánál vagy bármilyen áldásmondásnál, miszerint elektromos hullámok kimond ott áldásnak számítanak-e.)

A rabbik ez esetben szigorítóbban lépnek fel, és általában nem engedik a rádió stb zenét sem ebben a 3 hétben.
Egy kivétel van, ha valamely időhöz kötött tórai parancsolat megtételének örülnek. Pl. eljegyzés, brit mila, elsőszülött kiváltása, bár micva, talmudi traktátus befejezése. Ez esetekben akár hangszeres kisérettel is lehet énekelni vallásos énekeket, hiszen ezzel Isten parancsát tettük meg, ezért a gyászos időszak szomorúságán lehet arra az időszakra könnyíteni.

És ezek után jöhetnek a különlegesebbnél különlegesebb kérdések. Például mi a teendő, ha a kislányom kezd énekelni, vagy bárki elkezd mellettem énekelni egy dalt? Ha ezt meghallgatom, vajon megszegem a gyászidőszakot?
A válasz egyszerű: ezen dalok éneklésével vagy hallgatásával nem szegem meg a gyászt. Pláne, ha szombaton éneklünk. Még akkor is szabad énekelni, ha maga áv hónap 9-e szombatra esik. (Ilyenkor a böjtölés ugyan eltolódik vasárnapra, ám attól függetlenül az a szombat áv 9, amelyik a legnagyobb zsidó gyásznap)

Már a Sulhán Áruh felteszi a kérdést, mi van akkor, ha valaki zenélésből él, azaz zenekara van, vagy zenetanár.

Hasonlóan a korábban már nézett alapelvhez, nem szabad valakinek komoly anyagi veszteséget szenvednie a gyászidőszak alatt, hiszen van neki elég fájdalma azon kívül is. Azaz egészen az utolsó hétig zenélhet nem zsidóknak és taníthat zenét bárkinek, nehogy 3 hétig fizetés nélkül maradjon.

Ám aki anyagilag megteheti, az már az áv hónapban, azaz az utolsó 9 napban tartózkodjék az élőzenétől, akár tanítja, akár játssza.

Hasonló az előírás a diákokra is, akik zenét tanulnak, miszerint, abban a hétben, amelyikbe áv hónap 9-e esik, már nem gyakorol, de aki szigorúbban veszi, az áv hónap első 9 napján nem nyúl már hangszerhez.

Nem oly’ kérdezték tőlem, hogy a nyári táborokban, zsidó napközis táborokban lehet-e zenét hallgatni. A válasz igenleges, miszerint ha a tábor programjának a szerves része az élő zene, akkor nem kell ezt felfüggeszteni a három hét alatt. Ekképpen határozott mind Yaakov Kamenetsky (1891-1986) askenáz, mind Ovadia Yosef (1920-2013) szefárd meghatározó poszék (döntéshozó).

Áldott emlékű bölcseink szerint ez az időszak a szépség és a dísz elhagyásának az időszaka, hiszen Izrael ékköve a jeruzsálemi Szentély pusztult el. Ezért a rabbik az egyén kényelmét és eleganciáját is korlátozták. Ám ezzel az előírással napjainkban óvatosan kell bánni, hiszen egy ápolatlan és szedett-vedett ruházatú vallásos zsidó ember a zsidóságra akár szégyent is hozhat a nemzsidó körökben.

Már több különleges szokást megnéztünk, akkor most nézzük meg, milyen általános szokások vannak ebben a három hétben!
Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ezek a szokások a két évezred alatt sokat változtak, ám ami majd’ minden közösségben megmaradt, hogy ez a három hét 3 részre tagolódik.

Az első rész:
támuz hónap 17-től áv hónap 1-ig. Ebben a szűk két hétben részleges gyászszokásokat tartunk. Nem borotválkozunk, nem megyünk fodrászhoz, és érdekes előírása a Sulhán Áruhnak, hogy a gyerekeket sem szokás ilyenkor verni.

A második rész:
áv hónappal együtt kezdődik el. A misna azt tanítja, hogy amikor áv hónap ránk köszönt, csökkentsük az életünk örömteli pillanatait, így az előző gyászszokásokhoz még hozzáteszünk néhányat.

Ne kezdjünk építkezésbe, ne együnk húst, ne igyunk bort (kivétel szombaton). Aki laktózérzékeny, az ehet csirkehúst. Természetesen beteg embereknek szabad enniük húst. Ám szokás, hogy az utolsó 3 napban (áv 7-8-9) már ők sem esznek.

Ám ha valamely időhöz kötött tórai parancsolat megtételének örülnek. Pl. eljegyzés, brit mila, elsőszülött kiváltása, bár micva, talmudi traktátus befejezése, akkor megengedett húst fogyasztani vagy bort inni – az ünneplő családnak. Ám a szélesebb vendégkör már tartózkodjon a hústól és a bortól.
A hagyomány szerint az áv hónap elsejétől, azaz utolsó kilenc napon ne mossanak ruhát. (Még olyan ruhát sem, amelyet csak böjt után akar felölteni.)

Napjainkban, amikor az embernek van 9 db inge, akkor picit idejétmúltnak tűnik az előírás, és ez a passzus nem azt jelenti, hogy koszosan kell megjelenni bárhol is, hanem hogy ne legyünk tökéletesen szépek.

Ismerek olyan embert, aki a 9 napi inget előveszi előre és mindegyiket felveszi egy pár percre még áv 9 előtt, így nem új inget vesz majd fel. Más ember a tiszta inget ledobja a földre és rálép (természetesen nem cipővel), hogy ne legyen tökéletes az inge. És hasonlóan tesz a fehérneműjével, törölközőjével is.

És a harmadik idősáv:
az a hét, amely hétbe esik áv hónap 9-e.
Ebben a harmadik részben még szigorúbb szokások vannak. Nem vágnak bajuszt és már nem vágnak körmöt se (kivéve a mikvébe menő nők és a körülmetélést végző mohel).

És végül elérkeztünk a cikk talán legkellemetlenebb részhez, a higiénéhez.
Mondanom se kell, hogy a 16. századi cfáti vagy krakkói fürdési szokások igencsak eltértek a 21. századi budapesti fürdési szokásoktól. Azaz a törvényeket lefektető rabbik véleménye számunkra picit furcsának tűnik, és nehezebb dolgunk van, mint az előbb, ahol a törvény betűje mellett a törvény mondanivalóját is vizsgáltuk.

A fürdés tekintetében lényeges különbség van a szefárd és az askenáz hagyomány között.
Az askenáz döntéshozók két szigorítást vezettek be.
1) Már az utolsó kilenc napon nem szabad fürödni,
2) Még hideg vízben sem.

Ám a szigorítás mellé rögtön rendeltek néhány könnyítést is.
Bármelyik napon lehet fürdeni (meg lehet mosni az egész testét):
– gyógyítás céljából,
– kismamának,
– állapotos asszonynak, akiknek közel a szüléshez jót tesz a fürdő,
– beteg embernek, kinek az orvos rendelte a fürdőt, szabad fürödni, akár meleg vízben is.
– olyan embernek, aki meleg vidéken lakik. (pl Izrael)
– olyan embernek, aki bármilyen ok miatt is izzadékony.

Az utolsó két engedményről azt mondják a kommentátorok, hogy az eredeti kettős szigorítást csak azért vették magukra az askenáz zsidók, mert úgyis hideg vidéken (Baltikum, Lengyelország) laktak, azaz nem izzadtak meg, éppen ezért ha azok az éghajlati viszonyok már nem állnak fenn, akkor lehet könnyíteni a szigításokon.

Az Izraelben élő askenáz rabbik megengedik a nem forró vízben való fürdést az utolsó kilenc napban.

Érdekesség, hogy a 20. század 2 legnagyobb askenáz rabbija más véleményen volt ebben a kérdésben. Shlomo Zalman Auerbach (1910-1995) szigorított, míg Moshe Feinstein (1895-1986) könnyített a fürdés kérdéskörben, mondván: „gádol kevod hábriot”, azaz „fontos minden embernek tiszteletet adni”, és a többnapos mosdatlanság nagyon nem az emberi test megtisztelése.

A szfárádi hagyomány szerint csak áv hónap 9-e hetén nem fürdenek, illetve nem vesznek fel friss ruhát.

Napjainkban a hölgyek fodrászkodásának és szőrtelenítésének új kultusza van!
Nézzük meg, mit mond erről a hagyomány!
Itt is – hasonlóan a korábbi elvekhez – elválik a szefárdi 9 napos és az askenáz 3 hetes hagyomány, ám ebben a kérdésben a hangsúly áttevődött egy másik viszonyítási alapra.
A Sulhán Áruh vizsgálja a nők gyászkötelezettségeit amelyeket a közeli hozzátartozó (gyermekek, szülők, férj, testvér) elvesztése után kell megcselekedniük. A kérdés mindösszesen annyi, hogy vajon a férfiakhoz hasonlóan a nőknek is tilos-e fodrászhoz menniük, vagy eme tilalom alól a nők fel vannak mentve?

Joszef Káró, a szfárádi döntvényhozó szerint ez a tilalom csak férfiakra vonatkozik, így a gyász hét napja alatt (sivá) szabad elmenniük fodrászhoz. Ám az askenáz rabbi, Mose Isszerlesz (Remá) szerint az askenáz nőknek ezúttal ugyanúgy kell gyászolni, mint a férfiaknak, azaz nem mehetnek fodrászhoz. Ezt átvetítve egy „gyengébb” kollektív gyászidőszakra, a szfárádi zsidó nők számára egyáltalán nincs tilalom a fodrászkodás vagy szőrtelenítés témájában. Ezzel szemben az askenáz hölgyeknek – akik Remá szerint döntenek, szigorúbban kell venniük ezt a gyászidőszakot. Egy feltett kérdésre Moshe Feinstein is eképpen döntött.

De ettől függetlenül több askenáz rabbi írásban is megerősítette, hogy annak ellenére, hogy a személyes gyászukban nem vágnak hajat, ám a közösségi gyászban lehet számukra könnyíteni, mert ezen gyászidőszaki szokások – vallásjogilag – közel sem olyan szigorúak, mint a szülők vagy testvér után tartandó gyász, ami tórai törvény.

Ám ezek az askenáz rabbik kiemelték, hogy arra a hétre, amelybe áv hónap 9 esik, már a Misna korának bölcsei is hoztak rendeletet, (azaz nem csupán egy hagyomány!), miszerint sem férfinek, sem nőnek nem szabad fodrászhoz mennie.
Összefoglalva:
A szfárádi hölgyek a böjtnap kivételével megcsinálhatják a frizurájukat, ám az askenáz hölgyeknek – a rabbik előírásai végett – szigorítaniuk kell magukra nézve az egész 3 hétre.

A lélekben élő gyász és a tevőleges zsidóság csak kéz a kézben érhet valamit.
Tanuljuk a zsidó történelmet!
Éljük meg a zsidó örömöt és a zsidó gyászt is!
Tartsuk meg az évezredes gyászszokásokat!

Támuz 17 és áv 9 dátumai:
2020: július 9 és július 30.
2021: június 27 és július 18
2022: júius 17 és augusztus 7.
2023: július 6 és július 27.
2024: július 23 és augusztus 13.
2025: július 13 és augusztus 3.