Ezt a rövid visszaemékezést Várkonyi (Weisz) János (1935-2019) írta le.
Mindenkinek.
AZ ELSŐ MEGKÍSÉRTÉS
(azaz, hogyan lehet útlevél nélkül hazajönni 1948 decemberében Magyarhonba.)
Néhány szó az előzményekről.
Köztudott, hogy 1945. január 18-án a Szovjetunió Vörös Hadserege felszabadította a budapesti gettót. (Persze az ehhez kapcsolódó részleteket ma itthon sokan másképpen magyarázzák.)
Ekkor már szinte biztos voltam abban, hogy édesapám a háború, helyesebben a fasizmus áldozata lett.
1931. Magyarország,Budapest VII. Bethlen Gábor utca a Bethlen Gábor tér felé nézve, balra a Marek József (Elemér) utca torkolata. (Fortepan.hu)
Majd ezt vidéki utazások követték élelemért, általában a vonatok tetején. A negyedik elemit kb. hat hét alatt végeztem el, igen jó eredménnyel.
Júliustól szeptember végéig Nyírmeggyesen táboroztam egy jómódú parasztcsaládnál.
Ezután ismét anyám gondjait szaporítottam az Elemér utca 6-ban.
Október elején anyám úgy döntött, hogy kéri elhelyezésemet a PIH (szerk: Pesti Izraelita Hitközség) fiúárvaházába. Az ügyben elég durva vita folyt le anyám és köztem, de végül is a szülői akarat győzött.
Az intézet igazgatója akkor dr. Léderer Mór volt, akit én kisgyerekkoromtól kezdve jól ismertem, hiszen a nagyanyámmal egy házban laktak. Négy- ötéves koromban sokat bújócskáztam vele a nagymamánál.
A régi ismeretségen túl a „diri” vagy másik becenevén a „svihák” azon három ember közé tartozott, akiknek a viselkedése, magatartása, embersége egész életemben példaként szolgált számomra. Itt a másik két nevet is el kell mondanom: dr. Grűnwald Fülöp és dr. Strasser (Sándor) János.
Árvaházi éveimről, a beilleszkedés nehézségeiről, az ott megszerzett pozíciómról nem kívánok részletesen írni, hiszen ez csak témám háttér-epizódját képezi.
A zsidó árvaház
1948. augusztus végén az intézet Tahiban levő nyaralójában közölték velem, hogy szeptemberben egy svájci zsidó szervezet meghívására 30 fős csoport utazhat Svájcba egy 3 hónapos fizikai feljavító kúrára, azt is mondták, hogy az utazók 4-12 évesek lehetnek, de én túlkoros létemre szintén az utazók között leszek.
Valóban szeptember első napjaiban útra keltünk. Az osztrák vasúthálózaton még háborús körülmények voltak, három megszállási zónán mentünk keresztül és mindenhol szigorú ellenőrzés volt.
A harmadik napon már a zürichi főpályaudvaron találtam magam, nyakamban egy kis táblával melyen személyi adataim voltak.
A pályaudvarról a kicsiket intézetekbe vitték, hárman pedig zürichi zsidó családokhoz kerültünk, név szerint, Szabados László, Weisz Sándor és jómagam.
Én egy Süssmann nevű ortodox családhoz kerültem, a címem Rothbuch strasse 19 volt. A házaspárnak hat gyereke volt, de már felnőttek voltak.
A ház négyemeletes volt lapos tetővel. A földszinten S.bácsinak volt egy asztalterítő gyártó üzeme, ahol kb. hat-hét ember dolgozott.
Az első emeleten egy textil nagykereskedés volt, amelyben a két legidősebb S. fiú dolgozott. A második emelet volt a házaspár lakása és ott élt kisebbik lányuk az egyetemista Ráchel is. Napjaim egy részét én is ott töltöttem, itt étkeztem és fürödtem, és itt volt az imaterem is. Ugyanis S.-ék nem jártak zsinagógába az kéznél volt.
Mikor megtudták, hogy már túl vagyok a bármicvón nagyon örültek, mert így stabil minjen tag voltam.
Tovább menve a házon a harmadik emeleten ketten laktak egy Jóna nevű 50 körüli szabó, és egy Sosa nevű prágai egyetemista lány. Mindketten a család távoli rokonai voltak.
A hatból három gyerekről még egy-két szót, egy fiú Izraelben élt, a legkisebb pedig Cambridge-ben járt egyetemre. Az idősebbik lány Zsuzsa Luganóban élt egy cipőkereskedő volt a férje.
A kis közösség istentiszteletein a maximális létszám kb. 20-25 fő volt, közöttük többen magyar származásúak.
A családból magyarul csak az újpesti eredetű S. bácsi és a prágai lány beszélt.
Mivel is foglalkoztam én Zürichben?
Megpróbálom a dolgokat fontossági sorrendbe rakni: Először is oszlopos tagja voltam a minjennek.
Az üzem csomagjait egy kis kocsin, amikor szükséges volt én adtam fel a közeli postán.
Mivel S. bácsi egyben saját maga ügynöke is volt sokszor részt vettem gépkocsis utjain. Így eljutottam Bernbe, Baselba, Luganóba, Winterthurba és egyéb helységekbe.
Szabad időmet, melyből bőven volt, részben a fiúkkal Lacival és Sanyival töltöttem.
Sosa szerzett nekem magyar nyelvű könyveket, azokat faltam. Kettőre még ma is emlékszem Katajev: Távolban egy fehér vitorla, a másik Tarle: Napoleon című műve volt.
Sokat sétáltam.
Többször meglátogattam Mariannt, aki a legidősebb S. fiú felesége volt, pesti lány 19-20 éves lehetett.
S persze, elsősorban lakáson kívül sokat csibészkedtem.
Weiss (Várkonyi) János eredeti anyakönyvi beírása
Egy alkalommal S. bácsi mondta, hogy vigyek magammal fürdőnadrágot a soron következő útra.
Üzleti ügyeivel hamar végzett és elmentünk egy uszodába, amelynek fürdő jellege is volt. Némi lubickolás után beszélgetésbe kezdtünk, melynek néhány részére még ma is emlékszem. Egyrészt érdeklődött a családom felől. Második témáján eléggé meglepődtem mert megkérdezte, hogy a 44-45-ős események tényleg úgy zajlottak-e le, ahogyan ezt a túlélők és a sajtó mondja. Ezután megkérdezett, lenne-e kedvem náluk maradni.
Mondta, hogy ahol hat gyereket felneveltek ott a hetedik sem okoz problémát. Javasolta, hogy anyámmal beszéljem meg levélben az ügyet, sőt azt is megemlítette, hogy esetleg néhány év múlva anyám is utánam jöhetne.
Fel volt adva a lecke. Anyám lényegében szülői szeretetét kihangsúlyozva rám bízta a döntést. Bár valószínűleg tudta, hogy sokkal jobb körülmények közé kerülnék nem akart egyértelműen lemondani rólam.
A másik oldalon az S. család tagjai Az öreg kivételével nem bíztattak a maradásra.
Végül is a hazajövetel mellett döntöttem.
A visszaútra december közepén került sor. Útlevelem megérkezésemtől kezdve az ebédlő vitrinjében volt. A visszautazás előtt három nappal viszont eltűnt.
Senki nem tudta, hogy hova lett.
Valahogy azonban átengedtek a határokon és karácsony előtt néhány nappal visszaérkeztem Budapestre meghízva és jól felöltöztetve.
Én akkor azt hittem, hogy jól döntöttem, később az élet ezt nem egészen igazolta vissza.
S. bácsi egy nagyon szép levélben köszönt el tőlem, amit én kérésének eleget téve csak Magyarországon olvastam el.
Svájci befogadó családommal szerettem volna továbbra is kapcsolatot tartani, több levelet írtam nekik. De egyikre sem jött válasz, vagy azok nem kerültek hozzám. (Ma már több típpem is van, ennek okára.)
Az én életem azt bizonyítja, hogy az élettapasztalat, mindig jó néhány évvel el van maradva életkorunk mögött. S bár 13 éves koromra sok mindent meg és átéltem az emberi élet egyes szegmenseiről semmiféle ismeretem nem volt abban az időben.
A „ha” szócskával kezdődő utólagos meglátásoknak pedig nincs sok értelme.
