Vendégoldal – Tóramagyarázat, Toldot hetiszakasz @ Varga István

A zsinagógánkban már évek óta szokás, hogy pénteken és szombaton „civilek” mondanak Tóramagyarázatot, dvár Tórát. Mint rabbi nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki érezze: a Tóraértelmezés nem egy rabbinikus privilégium. Sőt, éppen ellenkezőleg, a Tóra mindenkié, aki alázattal és szeretettel fordul felé.
Meg kell értenünk, a magyar zsidóságot nem a tudós rabbik fogják fenntartani, hanem a öntudatos és felkészült zsidók, akik számára a saját zsidó örökségük nem csak egy állapot, hanem egy mindennapos nemes kihívás és belső igény annak mind mélyebb megismerésére.
Most szeretném megosztani a kedves olvasókkal Varga István Tóramagyarázatát. Olvassuk olyan szeretettel, ahogyan ő írta!
———————
Szukot második estéjén itt ültünk a sátorban, és Zoli a második vendégről, Izsákról beszélt. A téma már csak a nevem (Cvi Jichák) miatt is különösen közel állt hozzám, és egy félmondat bogarat ültetett a fülembe, mely szerint Izsák a másik két ősapához képest „kispályás” volt.
Szinte rögtön el is döntöttem, hogy erről én majd valamikor beszélni akarok, de miközben gyűjtögettem az érveket és ellenérveket, felmerült bennem egy másik téma is, ami nagyon mélyen érintett. Aztán szembesültem azzal, hogy kétszer annyit akarok beszélni, mint amennyi egyszerre kényelmesen befogadható. Ezért az eredeti mondanivalómat most kénytelen vagyok elengedni, talán egyszer (pl. jövő Szukotkor) még visszatérek rá. Ha valaki nem bírná a feszültséget, akkor azért a poénjét most lelövöm: nem, Izsák nem volt kispályás.
De a most el nem hangzott érveim dacára Izsákban mégiscsak van valami kispályás: Izsákot kispályásként kezelték.
Lássunk néhány példát!
Két hete, Vájérá hetiszakaszban olvastunk Izsák megkötözéséről. „Meggugliztam”, hogy milyen képek vannak a témában, arra voltam kíváncsi, hogy mennyi idősnek ábrázolják Izsákot.
Miután a „binding of Isaac” kifejezésen sikerült annyit finomítani, hogy ne kizárólag egy első ránézésre nagyon elborult videojáték képeit kapjam, az első 30-40 releváns találat jó kétharmada legfeljebb kamaszkorúnak, de jónéhány egyenesen kisgyereknek ábrázolta (ezek közé tartozott egyébként az előbb említett számítástechnikai műalkotás is).
Miközben azok, akik az elmúlt pár hetet nem egy kő alatt töltötték, és gyakorlatilag tetszőleges, a témát érintő dvár torát hallottak, pontosan tudják, hogy Izsák már bőven nem volt gyerek, hanem 37 éves volt.
Miért ábrázolják mégis gyermekként?
Hát azért, ahogy Ábrahám viselkedett vele.
Bár kísérleti módszerekkel igazolható, hogy a 37 éves kor tökéletesen megfelelő arra, hogy az ember életét gyökeresen érintő döntések szülessenek, anélkül, hogy arra valódi befolyása lenne, mégis Ábrahámban legalább felmerülhetett volna, hogy ebbe a dologba azért bevonja Izsákot is. Sokat nem veszített volna vele, hiszen ezt olvastuk:
És a fiú szólt: „Itt van a tűz és a fa, de hol van a bárány az égőáldozathoz?”
És felelt Ábrahám: „Fiam, Isten majd kiszemeli magának a bárányt az égőáldozathoz”.
És mentek ketten együtt.
„És mentek ketten együtt”. Ezt mestereink úgy értelmezik, hogy közös szándékkal, vagyis Izsák, aki a mellébeszélés ellenére rájött, hogy itt őt akarják feláldozni, ebbe hallgatólagosan beleegyezett. Akkor mégis mi értelme volt ennek az egész színjátéknak? Ábrahám persze nem tudhatta, hogy ha egyenesen viselkedik, akkor milyen reakciót vált ki.
Pontosabban józan ésszel sejthette, hogy ha azt mondja, „gyere fiam, akkor én most téged szépen feláldozlak”, akkor esetleg Izsák bizonyos objektív kifogásokat emelhet. És akkor már egyszerűbb, ha ez ügyben a fiának inkább nem oszt lapot.
Nézzük Izsák életének egy másik sarkalatos pontját: a párválasztást. Ezt még akár hasonló súlyúnak is tekinthetjük, mint azt, hogy az embert feláldozza-e az apja, vagy sem. A másik két ősapa hogyan választott feleséget?
Ábrahám és Sára házasságkötéséről nem sikerült leírást találnom, de ha azt nézzük, hogy féltestvérek voltak, és valószínűleg együtt nőttek fel, jogosnak tűnik a feltételezés, hogy Ábrahámnak volt beleszólása a párválasztásba.
Jákob is saját maga választotta a feleségét, és ez valószínűleg elég fontos is volt neki, mert amikor első körben becsapták, nem átallott további hét évet rászánni, hogy azzal élhessen, akivel ő akart.
Ezzel szemben Izsák?
Helyette eldöntötték, hogy akit ő választ, az úgyse lesz jó (ha már a helyi felhozatallal Ábrahám nem volt elégedett, akkor akár magát Izsákot is küldhette volna, hogy fiam, menj, válassz magadnak feleséget, de aztán visszagyere ám!).
De nem!
Eldöntötte helyette, hogy mi legyen. Tegyük hozzá, hogy ez legalább bejött.
Amit viszont a mostani hetiszakaszban olvastunk, az – hogy úgy fogalmazzak – mindennek a teteje.
Az agg Izsák úgy döntött, hogy megáldja a fiait.
A gyanútlan szemlélő akár azt is gondolhatná, hogy ehhez még joga is lehetett (és még csak bele se kellett tennie egy szatyorba).
A felvilágosult ember persze tudja, hogy itt se sikerült megugrania a környezete elvárásait.
Rebeka, aki próféta volt, pontosan tudta, hogy Jákob lesz az, aki a családi bizniszt továbbviszi, és attól tartott, hogy Izsák (akit, úgy tűnik, nem csak testileg tekintett vaknak) Ézsaunak akarja továbbadni Ábrahám szellemi örökségét.
Persze megtehette volna, hogy az aggályait megosztja Izsákkal, de ennek meglettek volna a veszélyei. Gondoljunk csak bele, milyen kellemetlen lett volna, ha Izsák azt mondja: „Na figyeljetek, nekem egész életemben a fejem felett döntöttek, ilyen-olyan remekül hangzó indokokkal, most már elmentek ti mind a fenébe, és hagyjátok, hogy azt áldjam meg, akit én akarok, oké?”
Ezt a kockázatot nyilván nem lehetett vállalni.
Hát, ami azt illeti, akad olyan vélemény, hogy de igen, lehetett volna.
Jonathan Sacks, neves angliai rabbi, egy beszédében azt a kérdést vizsgálta, hogy ami történt, az egyrészt helyes, másrészt szükséges volt-e.
A helyességre jól következtethetünk abból, hogy milyen következményei lettek a történteknek. Jákobnak menekülnie kellett, és Rebeka, aki az egésznek az értelmi szerzője volt, soha többet nem látta a fiát.
Hát lehet ennél nagyobb büntetést elképzelni?
Jákob se járt jól.
Őt Lábán pontosan ugyanazzal a módszerrel fogja majd átverni, mint most ő az apját: úgy kapja majd Ráhel helyett Leát feleségül, hogy nem láthatta őt.
És ha ezek után még mindig kételkedett volna az összefüggésben, Lábán egyértelművé is teszi: minálunk nem szokás a fiatalabbat az idősebb elé helyezni.
Rebeka persze mondhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt, de vajon valóban szükséges volt mindez?
Izsák – bár, mint látjuk, ezt nem nagyon nézték ki belőle – igenis képes volt józanul mérlegelni. Tudta, hogy Ézsau személyisége nem alkalmas arra, hogy Ábrahám szellemi örökségét továbbvigye, hanem ez Jákob feladata. És az áldás nem is erről szólt.
Izsák, aki – és ezt próbáljuk megbocsátani neki – mindkét fiát szerette, olyan áldást szánt nekik, ami számukra értékes. Ézsaunak vagyont, és hatalmat, mert tudta, hogy neki az a fontos:
„Adjon neked az Isten az ég harmatából és a föld kövérségéből, bőségesen gabonát és bort. Szolgáljanak téged népek és boruljanak le előtted nemzetek, légy úr testvéreid fölött és boruljanak le előtted anyád fiai, legyen átkozott, aki téged átkoz, és legyen áldott, aki téged áld.”
Ezzel szemben milyen áldást szánt Jákobnak? Azt, amit akkor kap, amikor menekülnie kell apósához testvére haragja elől.
Mielőtt elment volna otthonról, amikor Izsák úgy áldotta meg Jákobot, hogy tudta is, hogy éppen Jákobot áldja:
„A Mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg, hogy népek gyülekezetévé légy, és adja neked Ábrahám áldását, neked és ivadékaidnak, hogy elfoglaljad az országot, ahol tartózkodtál, amelyet Isten Ábrahámnak adott.”
Ez az ábrahámi örökség, ez az, amitől Rebeka félt, hogy Ézsau fogja megkapni. Pedig ez soha fel sem merült. Ez az egész hercehurca, a sok szenvedéssel együtt, amit okozott, teljesen felesleges volt, hiszen a Jákobi áldás végülis Jákobé lett.
Hogy lehetett volna akkor elkerülni?
Úgy, ha őszinték egymáshoz.
Ha valaki veszi a fáradságot, és megkérdezi Izsáktól, mi a véleménye, mik a szándékai, ahelyett, hogy (téves) előfeltételezésekre építve cselekszik.
Ha pedig mégis véleménykülönbség lett volna, akkor a másik átverése helyett inkább együtt kereshették volna a megoldást.
És hogy miért tartottam fontosnak, hogy erről beszéljek?
Mert Izsákok mind a mai napig vannak.
Érdemes hát felismerni, tiszteletben tartani, hogy ha valakinek más a véleménye, mások a szempontjai, vagy akár – kimondani sem merem – az értékrendje, az nem feltétlenül hülye.
Még csak az se biztos, hogy kispályás.
És még az is lehet, hogy partnerként kezelve – nem lekezelve! – többet, jobbat lehet kihozni egyes szituációkból.