Van egy barátném: Rubin Eszter.
Egykönyves író.
Nő.
Zsidó.
Anya.
Blogger.
Kedves ő nekem.
Olvassuk szeretettel egy rövid, ám (mindig) aktuális részletet nemsokára elkészülő második könyvéből, a „Bagel”-ből:
„Érdekes, hogy a háború után a zsidók nem ültek be német éttermekbe ruhájuk alatt kézigránátokkal felszerelkezve. Nem robbantottak kávézókat és buszokat, pedig biztosan nagyon megértő lett volna velük a világ közvéleménye.
Biztosan tüntetéseket szerveztek volna az öngyilkos zsidó merénylők mellett, akik kabátjuk alatt testükre szerelt bombáikkal ártatlan német áldozatokat, családokat, gyerekeket válogatás nélkül tépnek darabokra. Meg lehetett volna érteni, elvégre mennyit szenvedtek szegények a koncentrációs táborokban.
A zsidók azonban nem ejtettek túszokat, nem térítettek el repülőgépeket, buszt, vonatot. Nem szerveztek demonstrációkat, nem dobálóztak kővel, vagy házi készítésű rakétákkal, kézigránáttal, molotov koktéllal. Semmi ilyesmit nem csináltak. Próbálták folytatni életüket, újrakezdeni, dolgozni, ahogy azelőtt.
Mások hajóra szálltak, hogy hosszú tengeri utazás után őseik földjén az angolok megöljék, börtönbe, vagy internáló táborba zárják őket, vagy egyszerűen csak visszafordítsák hajóikat Németország felé. Sokan eleve ott maradtak Németországban, mert nem volt hova menniük. Minden ország gondoskodott a lágerekben felszabadult túlélőiről. Értük mentek és hazavitték állampolgáraikat. Hollandiából külön repülőgép indult életben maradt honfitársaikért.
Csak a magyarokért nem ment senki.
A magyar zsidók nem kellettek senkinek.
Ők mégis elindultak gyalog hazafelé, szeretett szülőföldjükre.”

Megosztás