Elhangzott 2014. október 6-án, a Bálint Házban, Somodi Henrietta művészettörténész és judaista fotókiállításán (A mellékelt fotók szintén a kiállítás anyagát képzik)
———————————
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Henrietta, Bálint ház vezetése!
Eljöttünk, hogy megnyissunk egy csodálatos fotókiállítást. Ez a képanyag egy, nem oly’ rég megírt könyvnek lett az alapja.
Én is hoztam ma nektek 3 fényképet a zsidó történelemből, és ezeket szeretném átadni nektek.
1)
Az első fénykép a Tórában található. Így olvassuk a teremtéstörténetben (Mózes I. 1/27):
וַיִּבְרָא אֱלֹהִים אֶת-הָאָדָם בְּצַלְמוֹ, בְּצֶלֶם אֱלֹהִים בָּרָא אֹתוֹ זָכָר וּנְקֵבָה, בָּרָא אֹתָם.
„Azaz Isten megteremtette az embert a saját képmására, Isteni képmásra teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”
A héber szó „celem” jelentése képmás.
A modern héber nyelvben ezt a szót használják a fotóra és a fénymásolásra is: például: „máclemá” – fényképezőgép.
Tehát az első fénykép, amit hoztam nektek, ez mi magunk vagyunk, a magunk emberségével és isteni tulajdonságainkkal.
És szeretném feltenni a kérdést: Mi is az „isteni” az ember-ben?
Leginkább, hogy az ember a természetes ösztönöket legyőző szabad akarattal bír. Tud választani jó és rossz között.
Azaz megkaptuk a szelektív emlékezés lehetőségét is. És most nem az iskolás gyermekek leckét elfelejtő szelektív emlékezetéről beszélünk :), hanem a felnőtt emberéről, ami számunkra azt jelenti: „én úgy döntöttem, hogy ezt megőrzöm, azt továbbadom”. Lett légyen az egy mese, egy történet, egy emlékkép vagy éppen egy fénykép.
Ez a kiállítás erről szól.
A zsidó történelemről és az emberről, aki eldönti, hogy fontos neki a saját múltja.
Hálás vagyok a művésznek a képekért.
2)
A második fénykép szomorúbb egy kicsit.
גַּם כִּי-אֵלֵךְ בְּגֵיא צַלְמָוֶת לֹא-אִירָא רָע כִּי-אַתָּה עִמָּדִי שִׁבְטְךָ וּמִשְׁעַנְתֶּךָ הֵמָּה יְנַחֲמֻנִי.
A 23. zsoltár szimbolikus sorát hoztam el magunknak:
„Még ha a halál árnyékvölgyébe járok, akkor sem félek, mert Te velem vagy, a pálcád és a botod, amelyek vigasztalnak engem.”
Amellett, hogy ez egy nagyon erős vizuális hatást kiváltó zsoltársor, ismét ott szerepel benne a „cál/cél” héber szó, mint árnyék.
Amikor a zsidó temetőkről és sírkövekről beszélünk, mindenképpen kell beszélnünk a zsidó életfilozófiáról.
Ha baj van, a zsidó ember visszatekint a múltba. Betűkkel és imákkal keresi a vigaszt. Megkeresi Ábrahámot, Izsákot és Jákobot.
Sírköveket látunk a képeken.
Az elveszejtés fájdalma és az elengedés ereje van minden sírkő mögött.
Eszünkbe jut az az ima, ami a zsidó vallás egyik legemblematikusabb imája a Káddis.
A zsidó ember gyászában, könnyek között egy Istendicsérő himnuszt mond el, a Káddist, ezzel köszönve meg a Mindenhatónak, hogy akit szeretett és most elveszített, ő itt volt a földön, és megköszöni, hogy a közelében lehetett, megköszöni, hogy akit éppen elenged, ő élt.
A sírkövekbe verseket vésnek bele, amely megőrzi szeretteink nevét. Itt is látható egy ilyen. A zsidó életfilozófia – ha ilyet lehet mondani – az elengedés és a gyász művészete.
Az emlékezés nélkül, az imák nélkül, a héber betűk nélkül, nincs zsidóság.
Ez a kiállítás erről szól.
A képeken láthatjuk, hogy betűk vannak a szőnyegeken, a kapukon, és a sírköveken, láthatjuk, hogy a zsidó ember soha el nem feledi a szavait és a betűit.
Hálás vagyok a művésznek a képekért.
3)
Két objektív emlékezés után szeretnék mesélni egy szubjektív fényképről. Vagyis sokról. Az úgynevezett „Auschwitz album„-ról.
56 oldal és 193 fénykép, ami a halál szól.
Mivel a képeket két német SS fényképész készítette, így a dokumentumok kizárólag azt mutatják meg, amit a nácik be akartak mutatni, azt hogy nemsokára meg fog szűnni a zsidóság.
És részben így is történt.
Magyarország vidéki falvai, városai…
Árván álló zsinagógák, amiben nincs aki egy héber betűt is elmondjon.
Temetők, melyeknek egyik felén sírkövek vannak, a másik felén zöldellő gyep, mert már nincs, aki oda temetkezzen.
Ám számunkra ezen temetők minden fűszála – egy-egy síremlék!
És ne feledjük! A fájdalom albuma mellett majd’ mindenkinek megvannak saját családi fényképei.
A nagymamáról vagy a nagypapáról.
Ezt vigyük magunkkal minden utunkon!
És persze ott vannak a fényképek mögé mesélt történetek és történelem.
Ezeket meséljük el, írjuk le, publikáljuk! Bárhol, ahol lehetőségünk van.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Körbenézünk, és megérezzük, hogy a fényképek kéréssel fordulnak hozzánk: gyűjteni kell!
A képeket, a meséket, az emlékeket, a hangokat.
És ez a kiállítás erről szól!
Egy lépés a történelem a történelmünk útján.
Szeretném én is megköszönni a kiállítást befogadó Bálint Háznak a lehetőséget és persze a krónikásnak, Henriettának azt az alázatos munkát, amit immár két évtizede végez.
Én csak három fényképet hoztam nektek a zsidó hagyományból, az emlékező ember fényképét, az imádkozó zsidó fényképét és a mesélő gyermek fényképét.
Ám fogadjátok ennél sokkal nagyobb szeretettel Somodi Henrietta sok-sok emlékképét, a zsidó-magyar történelmünk ujjlenyomatát, amelyre mindenkinek emlékeznie kellene!
"Hoztam nektek három fényképet…" – Somodi Henrietta fotókiállítását megnyitó beszédem
Megosztás
Hiszek Istenben, felekezet nélkül. Hiszem, hogy megteremtett, utat mutat és vigyáz ránk.
Heni párom unokatestvére, miatta olvastam el ezt az oldalt és őszintén mondom, mélyen megérintett. Egy pici betekintést kaptam a zsidóságról, az emberről, pontosabban saját magamról.
Köszönöm.
Kedves Zoli, koszonom,