Kedves Olvasóink!
Ebben az új sorozatban, arról mesélnek az emberek, hogy miért tértek át a zsidó hitre, hogy élték meg ezt a változást és mit jelent számukra a zsidó néphez tartozás.
Remélem, hogy sok embert fog érdekelni, és sok emberben fog megszüntetni bizonyos előítéleteket. Mert azokkal bővelkedünk.
Gondolom sokan tudjátok, hogy mint rabbi, sokat foglalkozom a zsidó vallásba való áttérés kérdésével.
A történetek szereplői – nagy részben – a mi zsinagógánkból indultak el ezen az úton.
Ezzel a kis összefoglalóval is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt.

“Megtanultam imádkozni Apa I-stenéhez”

A polgári nevem nem számít. Ami fontos számomra, az a zsidó nevem: Pinhesz ben Dovid Jichók.
1966-ban születtem. Apám zsidó volt, anyánk – akit apa halála napjáig rajongva szeretett – sváb származású.
A pécsi jogi egyetemen ismerkedtek össze.
Gyerekkorunk a megszokott, vidám, színes korszak volt. Az átlagostól csak annyiban különbözött, hogy apa és nagymama sosem csináltak titkot zsidóságukból – éppen ellenkezőleg. Vallásosak nem voltak de gyerekként belénk égett zsidó származásunk, aminek mi mindig csak a szép és vidám oldalát láttuk.
Egy alkalommal – kicsi gyerek voltam még – nagyiékhoz ellátogatott az a férfi Ungvárról. Ő mentette meg a dédit, a mamát és apát.
Emlékszem arra is, mikor a hozzátartozók jöttek Izraelből, az USA-ból, Svájcból – nyaranta. Sok rokon nem tért vissza a haláltáborokból. Kiskorom óta ismertem, láttam azokat az alkarokra rótt számokat.
Emlékszem a maceszgombóc leves ízére, a humuszra – kicsi gyerekek voltunk de még most is érzem az ízeket, illatokat. A polcokon apa könyvtárában ott voltak a modern zsidó irodalom remekei, a zsidó élettel, vallással foglakozó könyvek mellett.
Polgári családban és légkörben nevelkedtünk, zsidó jelképek között. Apa génjeivel együtt a kódot is átadta nekünk fogantatásunk pillanatában, melynek megfejtése csak idő kérdése volt.
Emlékszem arra a napra mikor Mama a kórházban, mielőtt végleg itthagyott volna bennünket, elhomályosult szemekkel húzott magához, nézett engem és zsidó orvost kért. Láttam a szemében a félelmet és a tüzet. Akkor még nem értettem teljesen, de valami elkezdett bennem derengeni.
Majd Apa betegedett meg. Hosszas küzdelem után meghalt.
Naponta látogattuk a kórházban, ahol az utolsó hetét töltötte – ekkor már közel voltam a kód megfejtéséhez. Kérte vigyek be neki könyveket Pészáhról,vagy bármi más zsidó témájú irodalmat.
Kereste a hitközséget – éreztem, hogy igyekezik visszatérni.
A szemében ugyanazt láttam, amit mamáéban – de mást is, többet is! Láttam benne az örömöt a büszkeséget.
Ki nem mondta, de tudtam, boldog hogy az Ő népét választottam, az Ő I-stenét.
A mérhetetlen fájdalom, amit Apa halálával kaptam – új kaput nyitott meg előttem Apa örökségéhez.
Örömmel fogadtam el. Haza juttatott.
Emlékszem arra a napra mikor egy barátom elhívott a zsinagógába péntek estére. Álltam és néztem a színeket, hallgattam a dallamokat, az imák héber szavait, és úgy éreztem mintha mindig is itt lettem, ide tartoztam volna.
Simogatott és hívogatott.
Ekkor lépett működésbe „a kód”, megfejtődött és sodort magával az örvény – én pedig nem akartam ellenállni. Szombaton mikor a Tórát körbevitték olyan áhítattal érintettem meg – ma sem tudom megfogalmazni, szinte bizsergett az ujjam.
Aztán egyszer, Apa halála után, egy nehéz időszakom során, felkerestem a rabbit – Radnóti Zoltánt.
Magához hívott, meghallgatott és én elmondtam neki minden fájdalmamat és vágyamat. Szavai nagyon megérintettek – és elindítottak a betérés felé vezető úton.
A kile befogadott majd később elfogadott. Kaptam szeretet, kioktatást, „pofont” – de elutasítást sohasem.
Jártam az utamat – tanultam, álmélkodtam, csodálkoztam és kérdeztem – ezerszer nyújtottam a kezem hogy elérjem a kilincset amit álmomban láttam azon az ajtón, ami mögött ott húzódott az én világom.
Megtanultam imádkozni az én I-stenemhez, Apa I-stenéhez és tudtam, hallja imámat, segít az utamon.
Lassan eljött a brisz (körülmetélés) ideje is, amit annyira vártam! Őszintén: csak büszkeséget éreztem, fájdalmat egyáltalán nem.
Egy évvel ezután álltam a bét din elé.
A vizsgából sokra nem emlékszem, annyira izgatott voltam – csak a mikvében eszméltem fel. Egészen addig a nap mint egy film pergett a szemeim előtt. Majd elkövetkezett az, amit mindennél jobban vártam: amikor először hívtak a Tórához zsidó nevemen.
Katarzis volt – amit azóta minden egyes alkalommal átélek amikor felszólítanak.
Úgy érzem, a betéréssel kiraktam életem összekevert kirakós-játékát.
Minden darab a helyére került, végre összeállt a kép: a fekete sávokból tfilin lett, a csíkos drapériából tálit.
Hazataláltam ez én I-stenemhez, Apa I-stenéhez – a mi népünkhöz.
1)
A sorozatban olvasható történetek a http://hagarorszaga.wordpress.com/ bloggal közösen kerültek összegyűjtésre, szerkesztésre és publikálásra.
2)
Három fényképen látható hölgy a történetünk szereplője, a többi kép illusztráció.
3)
Az összes történet itt megtalálható.
4)
Ha valaki szeretné megosztani a világgal a saját történetét, akár a kétségeit, vagy az útkereséseit, azaz a betérésének a történetét, objektív és/vagy szubjektív módon, akkor azt örömmel közöljük!

Megosztás