Különleges emléknapra készülünk.

1955. április 12.

A poliomyelitis (járványos gyermekbénulás), vagy más néven a Heine–Medin kór a 20. század egyik legrettegettebb betegsége. Ennek az oka nem a halálozási rátája, hiszen az 5-9 éves gyermekek közötti halálnemek közül „mindössze” 6%-ért volt felelős ez az alattomos betegség, ám sokkal inkább az, hogy elsősorban gyermekeket érint.

A betegség igazi csapás volt, hiszen a felbukkanása teljesen kiszámíthatatlan és semmilyen tisztasági óvintézkedés nem volt hatásos ellene.
A kór gyógyíthatatlan és tartós bénulást okozott. Páni félelemmel féltek tőle a szülők.

Bár a kórképet már 1838-ban azonosította Jacob von Heine, ám ő még nem tudta, hogy a betegség miképp terjed, fertőző jellegét később a svéd Oscar Medin állapította meg.
A gyermekbénulást e két orvos után Heine–Medin kór-nak is nevezik.

Egészen addig, amíg meg nem jelent a címlapon: SALK’S VACCINE WORKS!”

Neki köszönhetően napjainkban mindössze négy ország esetében beszélnek helyi eredetű járványról, ezek Pakisztán, Afganisztán, Nigéria és India. Ez a szám napról-napra kevesebb.

1988-ban kb. 350.000 esetet regisztráltak a világon. 2010-ben kevesebb mint 1.500-at. Magyarországon 1963 óta kötelező az oltás.

Ki is volt ez a fiatal, 40 esztendős fantasztikus kutató, akinek annyi, de annyi szülő köszönheti a nyugodt nappalait és éjszakáit?

1914-ben született New Yorkban Jonas Salk. Szülei Daniel és Dora (Press) Salk voltak. Édesanyja elsőgenerációs orosz zsidó bevándorló, édesapja pedig ír (sic!) zsidó bevándorló családból származott. Salk New York „zsidó bevándorlói kultúrájában” nőtt fel. Két öccse volt, Herman és Lee, a gyermekpszichológus.

A középiskola után a szülők gyermeküket beíratták a kevésbé ismert és éppen ezért olcsóbb new yorki orvosi egyetemre.
A döntés hátterében az is állt, hogy sok jeles orvosi egyetemen (Cornell, Columbia, Pennsylvaniai Egyetem, Yale) – ki nem mondott –  kvótarendszer volt életben, addig ez az egyetem nem foglalkozott a jelentkezők vallási hovatartozásával.
(Kevesen tudják, hogy 1935-ben, a Yale-re 501 jelentkezőből 76-ot (15%) vettek fel. Bár a jelentkezők közül 200 zsidó volt (40%) a zsidók közül, mindössze ötöt vettek fel.)

A fiatalember nemcsak tudásával emelkedett ki társai közül, hanem azzal is, hogy a sokkal kevesebb pénzt jelentő orvosi kutatói munkát választotta a praktizáló orvosi munka helyett. Az orvosi egyetemet követően Salk rezidensként a new yorki „Mount Sinai Hospital„-ban kezdett dolgozni. Ekkor vette feleségül Donna Lindsay-t, akinek az édesapja kikötötte, hogy csak akkor mehet hozzá az egyszerű családból származó fiatalemberhez, ha az ledoktorál, és felvesz egy előkelőséget sugalló harmadik nevet is. Így lett Jonas Salk – az esküvő előtt – Edward is.

Nem sokkal később már a rezidensek kórházon belüli elnöke volt.

Zsidóságára büszke volt.
Erre példa a következő történet:
1939-ben a kulcsfontosságú téma legtöbbjüknek például nem a kórház sorsa, hanem inkább Európa jövője volt, mi is lesz Lengyelország náci megszállása után.

Bár az Egyesült Államok ekkor még nem volt hadviselő fél, mégis a kórházban számos gyakornok jelvényeket kezdett hordani, hogy kifejezzék a szövetségesek iránti elkötelezettségüket.
Ám a kórház igazgatója megtiltotta nekik ezt a szokást, nehogy „felidegesítsék” ezzel a betegek némelyikét.
A gyakornokok Salkhoz fordultak ügyükkel, aki azt mondta: „mindenkinek kellene viselni ezt a jelvényt a szolidaritás jeleként.”
Ezt a kijelentést meghallván a kórházi ügyintézők visszakoztak és akkor már az igazgató sem tiltakozott a jelvények viselése ellen.

1942-ben a kórházat otthagyva a Michigan Egyetemen kezdett kutatni és tanítani.
Dr. Thomas Francis laboratóriumában dolgozott, aki a B típusú influenza vírus felfedezője volt. Közösen dolgoztak az influenza vakcina készítésén. Kutatásuknak köszönhetően a formaldehiddel inaktivált influenza vírus – melyet az amerikai hadseregben alkalmaztak először – kitűnő oltóanyagnak bizonyult

1947-ben – a 33 esztendős kutatót a pittsburghi egyetem víruskutatási laboratóriumának igazgatójává nevezték ki.
Itt már egyértelműen a polio vírust és annak különböző változatait tanulmányozta, kutatta, majd a kutatási eredményeiről tartotta előadásait.

A tehetséges kutatóra felfigyelt a „National Foundation for Infantile Paralysis” is, akik nem keveset kértek tőle: dolgozza ki a szérumot a gyermekbénulás leküzdésére. Minden támogatást megadtak számára.

Furcsa évek voltak a háború utáni esztendők az amerikai vírusok történelmében.
Talán kijelenthető, hogy a polio vírus volt a legfenyegetőbb közegészségügyi probléma az Egyesült Államokban.
Az éves járványok pusztítása egyre növekedett. Az 1952-es járvány volt a legborzasztóbb a nemzet történelmében.
Közel 58.000 esetet jelentettek be, 3.145 ember halt meg és 21.269 embernél maradt vissza bénulás, az áldozatok nagy része gyermek volt.

A városlakók minden nyáron attól rettegtek, hogy ez a félelmetes látogató esetlegesen visszatérhet.

Egy kutató leírta, hogy olyan hisztéria volt a hidegháború alatt, hogy „az atombombán kívül Amerika legnagyobb félelme a polio vírus volt.”

Ennek eredményeként a kutatók eszeveszett versenyben voltak, hogy megtalálják a betegség megelőzésének vagy gyógyításának módját.

A betegség egyik „legismertebb” áldozata, Franklin D. Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt, aki 39 évesen kényszerült tolószékbe.
Az elnök – saját testén érezve a betegségből eredő fájdalmat és kiszolgáltatottságot  – a vakcina majdani fejlesztését támogató intézetet alapított.

A vírust 1949-ben Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders amerikai kutatóknak sikerül kitenyészteniük, amiért 1954-ben megkapták a Nobel-díjat.

Ám térjünk vissza a fiatal kutatóra!

Neki a vírus kitenyésztése után 4 évre volt szüksége a teljes sikerhez. 1953 novemberében kijelentette, hogy személyesen vállalja a felelősséget a védőoltás biztonságáért, s ő maga valamint felesége és három gyermeke lesznek az első beoltottak.

A kutatások végén előállították az oltóanyagot, aminek a működési elve az volt, hogy a polio vírust formaldehiddel inaktiválták oly mértékben, hogy az még megtartotta immunológiai hatását. Ezt az úgynevezett „killed” (megölt) vírust tartalmazó vakcinát fecskendezték a betegbe.
(Ennek a technikának később még szerepe lesz a Sabin cseppek kapcsán…)

Amikor elkészült a vakcina, a történelem talán legnagyobb és legalaposabb kísérletét kezdték el.
20.000 orvos és közegészségügyi hivatalnok,
64.000 iskolai alkalmazott,
22.000 önkéntes és
200.745 beoltott gyermek,
201.229 placebo (hatóanyagot nem tartalmazó) injekcióval beoltott gyermek és több, mint
1.200.000 iskolás gyermek, mint kontroll csoport
vett részt a kísérletben.

1955. április 12. – A szintén polioban szenvedő Roosevelt elnök halálának 10. évfordulója.

Nyilvánosságra hozták a vakcina sikerét.
Salk-ot „varázslóként” üdvözölték és azt a napot majdnemhogy nemzeti ünneppé emelték.

Salk immáron sikeres ember lett. Célja is egyértelműbbé vált: biztonságos és hatékony vakcinát fejlesszen ki, amilyen gyorsan csak lehet, a személyes nyereség érdeke nélkül.

Amikor egy televíziós beszélgetésben megkérdezték, hogy ki az oltás szabadalmának birtokosa, Salk így válaszolt: „Well, the people, I would say. There is no patent. Could you patent the sun?” – azaz „Nincs szabadalom… Vajon lehet-e szabadalmaztatni a Napot?”

Fordulópont volt ez a polio történetében, a világ gyermekei megszabadultak a
legszörnyűbb veszedelemtől.

Jonas Salk egyik napról a másikra világhírű ember lett, az amerikaiak pedig nemzeti hősként ünnepelték. Eisenhower, Amerika elnöke a Fehér Házban tartott ünnepségen dr. Salk-ot az emberiség jótevőjének nevezte és tisztelete jeléül a „Presidential Medal„-al tüntette ki.

1960-ban La Jollá-ban, Kaliforniában megalapította a „Biológiai Tudományok Salk Intézetét”, amely a mai napig az orvosi és tudományos kutatás központja. Később is végzett kutatásokat és könyvei jelentek meg, többek közt
– Az ember kitárulkozik (1972),
– A legokosabbak túlélése (1973),
– A világ populácija és Emberi értékek : Az új valóság (1981),
– A realitás anatómiája: Az intuíció és ok összekapcsolása (1983).

Leghíresebb kitüntetései:
– 1955: Francia Becsületrend
– 1956: Albert Lasker Award  (legismertebb orvosi díj)
– 1958: Bruce Memorial Award,
– 1975: Jawaharlal Nehru díj és Congressional Gold Medal kitüntetés,
– 1977: Jimmy Carter elnök a Medal of Freedom –al tüntette ki,
– 1985-ben a vakcina 30. évfordulóján Ronald Reagan május 6-át Jonas Salk napnak deklarálta.

Salk élete utolsó évei a HIV vírus elleni vakcina keresésével teltek.

Salk 81 éves korában 1995. június 23-án hunyt el.
A gyászolók között volt első felesége: Donna Lindsay, és három gyermekük: Peter, Darrell és Jonathan, valamint második felesége Francoise Gilot, aki korábban hosszú éveken át volt Pablo Picasso élettársa..

Mindenképpen meg kell említeni, hogy Salk-kal majdnem egy időben, 1957-ben egy másik tudós, a szintén zsidó származású dr. Albert Sabin szintén polio elleni vakcina készítésével foglalkozott. Ő azonban nem ölte meg a vírust, hanem „csak” gyengítette.
Állítása szerint az „élő” vírust tartalmazó oltóanyag hatásosabb és másik nagy előnye az, hogy cseppekben adagolható.
A Sabin vakcinával való tömeges oltási kísérletet előbb Kubában aztán Oroszországban hajtották végre, s az eredmény sikeres volt.

A zseniális felfedezők, életük folyamán állandó építő vitában voltak egymással és – természetesen – mindegyik a maga gyógyszerét dicsérte, és hatásosságát hangoztatta.

A tudományos vetélkedés egy érdekes döntés végén Salk javára „dőlt el”, mivel az Egészségügyi Világszervezet ajánlása szerint az élő vírus tartalmú Sabin vakcina alkalmazását 2010-ig minden országban fel kell váltani az elpusztított poliovirus tartalmú Salk-vakcinával.
Az ok teljesen észszerű: a Földről minden élő poliovírust véglegesen el kell tüntetni! És a cél eléréséhez még a legyengített oltóanyagvírus előfordulását is meg kell szüntetni.

Megosztás