Mélységből a magasságba
Áv hónapban szomorúbb a zsidó lélek, bár tudjuk, hogy mind az egyén, ám minden nép életében vannak mélypontok, de ez nem vigasztal bennünket.
A zsidóság történelmének és sorsának (talán) legmélyebb pontja a Jeruzsálemi Szentély felégetése, majd a zsidó nép száműzetése a Szentföldről.
Ez a pillanat volt, amikor a zsidó népet két évezredre hazátlanná tették.
A miértek visszhangoznak…
Miért van fájdalom a világban?
Miért engedte a Fennvaló a tragédiákat?
Meddig kell őrizni a lelkünben a sorscsapásokat?
Szabad-e felejteni?
Kell-e felejteni?
És még sorolhatnánk…
A zsidó filozófia és teológia legnagyobb kérdései is ezek.
Áv hónap a fájdalom hónapja és egyben a vigasztalás hónapja.
A fájdalom, az gondolkodás.
A gondolkodás – szembenézés önmagunkkal.
A szembenézés önmagunkkal – esély a visszatérésre.
És a visszatérés (tesuvá) – a zsidóság egyik legnagyobb értéke.
Merüljünk el a fájdalmakban, hogy felemelkedhessünk…
Áv 9. – 2 évforduló – sok emléknap, még több könny.
Az egyik ante 586-ban, azaz mintegy 2600 esztendeje, a másik posz 70-ban, azaz mintegy 2000 esztendeje történt.
Zehárjá próféta ezt mondta: (8,19).
„Ezt mondja a Seregeknek Ura: A negyedik hónapnak böjtje, az ötödiknek böjtje, a hetediknek böjtje és a tizediknek böjtje vígalommá, örvendezéssé és kedves ünnepekké lesznek Júda házában. Csak a hűséget és a békességet szeressétek.”
Támuz 17, Áv 9, Gedáljá böjtje és Tévét 10.
A négy ősi böjtöt hirdetett meg a próféta 2500 évvel ezelőtt.
Azóta gyászoljuk a Szentélyt.
Áv kilencedikén – mintha szüleinket gyászolnánk – lélekben beszakítjuk a ruhánkat, ám gyakorlatban is a földre ülünk.
Áv kilencedike, olyan mintha mindenki a hétnapos „siva” gyászban ülne.
Ezen a napon még a gyászoló kimehet a lakásából, elmehet a zsinagógába, sőt a Tórához is felmehet…
Ám utána felállunk, elmondjuk a káddist, majd a szent város felé fordulva elmormoljuk az állóimában:
„Jeruzsálembe, a te városodba térj vissza, lakozz benne, építsed fel és Dávid trónját ismét helyezzed el benne!”
Majd péntek este a, a szombatköszöntő himnuszban, a lehá dodi-ban:
„Hitnáári, méáfár kumi,
kelj fel drágám, kelj fel a porból!
livséj bigdéj tifártéh ámi”
és vedd fel a legszebb ünneplő ruhádat népem!”
Könny gyűlik a szemünkbe ezektől a soroktól:
„kelj fel drágám, kelj fel a porból!
és vedd fel a legszebb ünneplő ruhádat népem!”
Ma már csak a szél és az angyalok éneklik ezt a dalt Magyarország oly sok zsidó templomában.
És nekünk, akiknek megadatott, hogy ma is énekeljünk, a legelső feladatunk, hogy a hangokat meg kell hallani és nem befogni a fülünket!
Sokszor elfordulunk…
Tudatosítani kell önmagunkban, hogy ezek a tisabeávi hangok és dallamok lelkünk hangjai, múltunk hangjai…
Nekünk meg kell hallanunk a szombatköszöntő himnuszt, és tudatosítani kell önmagunkban és társainkban, mindenkiben:
Hogy a zsidóság nem a szenvedésre lett kiválasztva!!
Az életre!
A túlélésre!
A jövőre!
A tanulásra!
Az odaadó hitre!
Amikor ott ülünk majd este a földön, lábunknál mécsesek, azt kell éreznünk, hogy lelkünkkel kapcsolódunk. Egyikünk a másikhoz, és közösen a múlthoz és a Teremtőhöz.
Így fogjuk megtalálni az első kérdéseinkre is a választ. A száműzetés, a böjt nem más, mint egy átmeneti nehézség egy távolabbi és magasztos cél elérése érdekében, hogy megtanuljunk talpra állni.
Szenvedtünk.
De a végső cél erősebb.
Hogy vigyázzunk egymásra, a történelmünkre a mosolyunkra és a könnyeinkre is…
„Ezt mondja a Seregeknek Ura: A negyedik hónapnak böjtje, az ötödiknek böjtje, a hetediknek böjtje és a tizediknek böjtje vígalommá, örvendezéssé és kedves ünnepekké lesznek Júda házában. Csak a hűséget és a békességet szeressétek.”

Megosztás