Miért lettem zsidó? – avagy vannak-e véletlenek?
Mint minden ilyen történet szubjektív, talán nem is tudom úgy elmesélni, ahogy megtörtént, ahogyan érzem.
Mégis, ha van ilyen sorozat, és talán, ha lesz valaki elolvassa, lesz valaki, aki erőt merít belőle, leírom a sajátomat, ami nekem életem élménye, másnak talán unalmas. De ha egy valakinek is tudok segíteni, csak egy lépést megtenni, már megérte. Ez vezérelt, hogy összefoglaljam, leírjam, és picit újra átéljem az én történetemet.
Most úgy érzem, rend van a világomban, minden a helyére került, vagyis, én kerültem a helyemre a betérés aktusával. Rend és harmónia uralkodik bennem és körülöttem.
Bár, egy út kezdetén vagyok csak, de azzal a jó érzéssel, hogy rend van. Biztosan ismeri ezt az érzést mindenki, amikor nem csak tudja, de érzi is a rendet.
Miért lettem zsidó?
Egyszerűen: jött.
Nem tudom megindokolni.
Mert így természetes, mert így jó.
Mintha mindig is az lettem volna, és nem betérek, hanem csak hazatérek. Visszatekintve logikus az. Út minden része, egyik lépés következett a másikból. De sem az okát nem tudom, sem arra nem tudok válaszolni, miért most.
Nálunk, a családban, sosem volt ez téma.
Anyai dédnagyanyám a háború alatt költözött Budapestre, Bujákról, Heves megyéből. A tanyavilágból a Főváros szívébe. Előbb az Ó utcába, majd az Akácfa utcába. Otthagyva egy működő, megélhetést biztosító életet, hat kisgyermekkel, köztük a nagyanyámmal.
Én sokat játszottam a Klazuál téren valamelyik unokatestvéremmel talán, ez a megfelelő rokonsági fok, amikor nagymamával meglátogattuk az Édesanyját az Akácfa utcában.
A szomszéd néni valami furcsa, száraz nagy kekszfélét adott mindig, és a dédi is olyanokat főzött, amit mi otthon nem szoktunk.
Amikor a Dédi meghalt én 13 éves voltam. Nagymama aztán nem tartotta kapcsolatot testvéreivel, egy-két ritka alkalmat leszámítva. Édesanyám úgy nőtt föl, származás, vallás egyszerűen nem volt téma. Aztán meghalt a nagymama is.
Apai nagyapám Karcagon volt jegyző, ő is a háború alatt költözött három pici gyerekével az Ország másik végébe, hogy jegyzőből melós, teherautó vezető legyen. Fiatalon bele is halt ebbe, én már nem ismerhettem. Nagymama ott maradt teljesen egyedül, egy idegen városban, három kamaszfiúval, amelyikek mindegyike fölnőtt, diplomát szerzett, családot alapított. De meghalt ő is, mielőtt engem érdekelni kezdett volna a családunk múltja.
Így, az okokat, miérteket már senkitől nem tudtam megkérdezni. Egy ideig jártam a temetőket, kerestem anyakönyveket. Nem voltam elég kitartó, így sikeres sem. De aztán rájöttem, az a fontos, amit én érzek, nem az, ami esetleg az anyakönyvekben van. Egyszer azért talán majd ezt is befejezem.
Édesanyám, amikor már lehetett, a rendszerváltás után, katolikus templomba vitt, mert az volt itt, a Városunkban, majd katolikus gimnáziumban érettségiztem, sőt, katolikus egyetemen folytattam aztán tanulmányaimat. Mindig volt bennem valami vágy a transzcendens, az Ö.való után.
Eddig eléggé szimpla a történet.

De mindig voltak furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok az életemben.
Amikor ismét kiadták, valamiért megvettem Raj Tamás héber nyelvkönyvét [1], amit kétszer kinyitottam, és majdnem a sarokban végezte szerencsétlen, mert még lapozni sem lehetett rendesen.
Vettem még ekkor két könyvet, a Zsidó rítusok és jelképek [2] valamint a Zsidónak lenni [3] című műveket. Ezeket már tudtam lapozni… 🙂 Szeretnék azért megnyugtatni mindenkit, mindhárom könyv megvan még, és kiemelt helyet foglalnak el mind a polcomon, mind a szívemben.
Majd lett egy közösségi élményem is. Ami túl szubjektív talán, de azért elmesélem. Minden évben megemlékezik Városunk az elhurcolt zsidókról, az izraelita temető melletti mártírok csarnokában. Így volt ez 2012. nyarán is. Ilyenkor mindig jön kántor és rabbi is, mert mi is úgy jártunk, mint a többi magyar nagyváros, gyakorlatilag az összes zsidót elpusztították a II. világháborúban, így nincsen saját rabbink.
2012-ben részt vettem én is ezen a megemlékezésen, hivatalból.
Amikor Darvas István rabbi emlékező beszéde után fölhangzott a Káddis imádság, kórusban, betöltve a teret, bennem valami megmozdult. Furcsán szomorúan, de mégis ismerősen, otthonosan. Önkéntelenül meghajlott a derekam, mintha világéletemben ezt csináltam volna.
Aztán, ment tovább az élet, de az érzés megmaradt, Ekkor még mindig nem tettem többet.
Majd egyszer később, ismét, számomra teljesen érthetetlen módon, beütöttem a keresőbe, hogy héber nyelvtanár, nyelvtanulás.
Éreztem, hogy ez ritka dolog, nincsen ilyen minden sarkon, a fővároson kívül nem is nagyon dobott kis semmit.
Kiválasztottam egyet, egy magyart, aki évekig élt Izraelben. Még azon a héten találkoztunk, és elkezdtünk tanulni. Sosem fogom őt elfelejteni, ő tanított betűket rajzolni, az első héber szavaimat is neki köszönhetem.
Majd jött az Izraeli kulturális intézet, héber nyelvtanfolyam. Itt már volt közösség és társak.
De mindez nem volt elég. Akartam egy igazi rabbit, igazi zsinagógát. De közben ismét évek teltek el.
Volt egy rabbi, akinek volt blogja, facebook-oldala, honlapja… a “rabbi válaszol” rovattal. Ezeket rendszeresen olvasgattam.
Majd megállapítottam, hogy ez egy nagyon belterjes közösség lehet, ahova születni kell, nem nagyon lehet kívülről taggá lenni. Ezt erősítette meg Donin rabbi könyve is, amit már tudatosan, nagyjából századszor olvastam el, betérés jogilag létezik ugyan, de nagyjából mission impossible.
Közben haladgattam a héber nyelvvel, ami nehéz, de kristálytiszta logikájú. Ami nem az én saját logikám, hanem valami ősi, tiszta rend logikája, amiért meg kell küzdeni. De ha az ember küzd, akkor föltárul előtte az ősi világ letisztult rendje, ami tulajdonképpen, talán picit az én rendem is.
Aztán, szinte szó szerint idézhetném a sorozat egyik másik íróját, hogy keménynek tűnt az “online”, bloggoló rabbi, de gondoltam írok neki, és ő azonnal válaszolt, még emlékezem is, hogy otthon hol ültem, hogyan ültem, egy péntek délelőtt, és milyen izgatott lettem, amikor ő válaszolt, tényleg azonnal.
Pár üzenetváltás után, amik a bloghoz hasonlóan kemények voltak, megbeszéltük találkozunk, este hatkor a Bét Salom zsinagógaban.
Itt kezdődött a hihetetlen kaland, a hazaút újabb szakasza. Egy szombatfogadással
Majd kellemetlen incidens, lányos zavaromban saját imakönyvemmel összefogva, el akartam vinni a zsinagóga tulajdonát képező, fonetikusan átírt fénymásolt, fűzött füzetecskét, amit természetesen ő maga a Rabbi vett észre, és ő vette ki a kezemből a kapuban.
Bántott a dolog, mert tetszett közösség, a zsinagóga, a dallamok, a dróse. Erre elrontom az első benyomást, először vagyok itt, de máris könyvet lopok…
Vártam, hogy kimenjen a szombat, és azonnal írtam neki még egy mailt. Könyvet sose nem loptam, zsinagógából pedig pláne nem akartam….
Éjjel, már vasárnap válaszolt, a szokott, katonás stílusban, nem is nagyon törődve azzal, amit írtam, csak annyit, ma este hatkor lesz egy tanulás a zsinagógában, ha gondolom…
Azt hittem, ötösöm van a lottón…
nem csak találtam egy rabbit, de még tanítani is akar engem…
megkérdezhetem, mi a hanukia és a menóra között a különbség, miért fogjuk be a szemünket a smá mondásakor, és ezer másik kérdésre is reméltem választ.
Nem mondom, hogy könnyű másfél év kezdődött… Idegen emberek, idegen közösség… Én az új, mindenki okosabb, jobb nálam, senki nem tartja fejjel lefelé az imakönyvet, tudják, mikor kell kezet mosni, hogyan kell imádkozni…
Közben, mert felelős döntést akartam hozni, végigjártam az általam fellelhető összes zsidó formációt. Voltam a chabad-nál tanuláson, reform zsidóknál is voltam egy pészachi tanfolyamon, sőt, MaZsiHisz, majd BZsH-közgyűléseket is végigültem… Meg akartam ismerni, hogy a számomra addig homogénnek gondolt zsidó közösség hogyan áll irányzatokból, különböző közösségekből, hogyan tudják ugyanarról néha homlokegyenest az ellenkezőjét gondolni, tanítani…
Aztán maradt a szerelem első látásra, a Bét Salom. Talán van nála jobb, szebb, de nekem ő lett a második otthonom. Minden hibájával, hiányosságával együtt. Otthon. Itt mehettem föl először a Tórához, itt kaptam nevet, itt vagyok tényleg otthon.
Bét din…
Amelyik harmadik tagja az a Darvas István, akinek meghatározó, kezdő élményemet köszönhetem. Kifejezetten élveztem. Közel sem tudtam mindent, de tudtam, egyfelől eljött ez a nap, innen hivatalos, nincsen visszaút. Nem is akartam, hogy legyen. De ez is csak egy állomása az útnak, közel sem a vége.
Az általuk kibocsátott tanúsítvány a nappalim asztalán áll bekeretezve. Emlékeztet mindennap arra, hogy előttük vehettem magamra a micvákat, nekik is felelősséggel tartozom.
Rabbi úrral talán szabad mondanom, hogy azóta baráti lett a viszonyom, amellett, hogy egyfajta elöljárói, apa-fiú viszony is van közöttünk, utat mutat, nevelget. És velem nincsen könnyű dolga azért…
De amellett, hogy otthon vagyok, úton is vagyok… Vezetésével haladok, lelki és szellemi síkon is… Minden nap találok valami újat, valamit, amit eddig nem tudtam.
Minden nap egy pici lépéssel előbbre.
Közben, mert oké, hogy vallásról van szó, de nekem fontos a már említett rend. Össze-vissza olvastam mindent a zsidósággal kapcsolatosan, Tórát, szépirodalmat, tudományos munkákat, életrajzokat, stb.
Szerettem volna, ha a sok kis mozaik egy egésszé állna bennem össze, valami rendszer alakulna ki.
A vasárnapi tanfolyam, aminek mai napig részese lehetek, egy jól szervezett, alapos építmény, amiben minden tégla a helyén van.  Amellett, hogy a már említett Donin-könyv a kötelező irodalma… Emellett, hogy még jobban behozzam lemaradásom, a Rabbiképző – már – másodéves hallgatója leszek ősszel.
Még mindig találok olyat, amit nem tudok, nem elég jól tudok, és ahogyan saccolom, ez így is marad, életem végéig, de már hazai közegben.

Tekerhetek tfilint, táliszba burkolózhatok… Ami után csak vágyakoztam, évekig. Most már életem részei, ahogyan az is, hogy hajnalban kelek sok reggel, mert vár a minjen, ami nem csak nagy élmény még mindig, hanem felelősség is, az én felelősségem a másik kilenc emberért. Már nem jó érzés máshol lenni, amikor nézem az órám, és tudom, hogy most csendülnek föl a dallamok, nélkülem szólal meg a Lechá dodi…Valami megváltozott, soha nem lesz olyan az életem, mint előtte. De már nem is érezném jól magam abban az életben. Az is én voltam, soha nem fogom megtagadni, de az már nem én vagyok.
Végül, ismét egy nagyon szubjektív élménnyel szeretném befejezni. Körülmetélés.
Háááááááááát… Én egy vérvételre is készülök napokat, és mindig megkérdezik, el fogok-e ájulni, annyira nem bírom. Ráadásul, ez azért kicsit érzékenyebb dolog is.
Volt egy pillanat, a vége felé, amikor a sok lidokain ellenére sem volt nagyon kellemes, pláne, amikor már kb 40 perce tartott.
Amikor már úgy éreztem, hogy üvölteni fogok, hiába sok érzéstelenítő, egy sor jutott eszembe, egy sokezer éves imarészlet, anélkül, hogy akartam volna, anélkül, hogy készültem volna.
Smá Jiszráél A-donáj E-lohénu A-donáj Echád…
Nem valami gyerekkori fohász, hanem a legősibb, legegyszerűbb hitvallás, így héberül.
És ekkor tudatosult bennem, hogy már rend van körülöttem. Rend és harmónia, és már mosolyogva vártam a műtét végét. S talán levonhatjuk a konklúziót: Véletlenek márpedig nincsenek.
[1] Raj Tamás: Héber nyelvkönyv kezdőknek I. rész, Makkabi kiadó, 2011.
[2] Simon Philip De Vries: Zsidó rítusok és jelképek, TALENTUM KFT., 2004,
[3] Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni…, Göncöl Kiadó, 2004
Még több ilyen csodás történetet olvashat ide kattintva!