Kedves Olvasók!
Ez a cikk látszólag egy eléggé bennfentes írás, hiszen napjainkban Magyarországon alig néhány esetben fordul elő a „bászár senitálém min háájim”, azaz, az „akár egy pillanatra is őrizetlen kóser hús” jogesete, amit utána – a vallásjog szerint – valóban ki is dobnak.
Mi történt ezzel a törvénnyel?
És miért is írok erről?
Egyrészt az elmúlt hetekben kétszer is előkerült ez a kérdés a budapesti neológ zsidóságban, és mint a kóserságért felelős rabbi szeretném, hogy egyértelmű legyen a szubjektív (objektív?) véleményem, másrészt (remélem), hogy ennél az „egyszerű” háláhánál jóval többről fog szól ez a cikk: a vallásjog változásáról.
Szigorításokról és enyhítésekről, a mindig mozgó világról és a vallásjog szentségéről, ami nem biztos, hogy érinthetetlenséget jelent.
És persze arról, hogy a háláhá nem egy bináris rendszer, hanem mögötte mindig komplett érvelések és bizonyítások vannak. A háláhában ott az évszázadok közös gondolkodása és rabbik bölcsessége.
Aki pedig csak a zsigeri igenben és nemben gondolkodik, az olyan, mintha bozótvágóval vágná szét a Talmud fóliánsait, annullálva ezzel 2 évezred zsidó gondolkodását.
A háláhá első olvasatban egyszerű, mondhatnók, fekete-fehér.
Ha egy szabadon álló kóser hús (nyers, főtt, bármilyen) akár egy pillanatra is kikerül a zsidó ember(ek) látóteréből, az egyszerűen fogyaszthatatlanná (értsd: tréflivé) válik. És pont.
Természetesen nincs pont… Hiszen csak most kezdődik a gondolkodás.
Mindenek előtt nézzük meg, honnan is indul ez a törvény!
Le kell szögezni, hogy a hús természetesen nem attól válik „tréfli”-vé, hogy én kimegyek a szobából és csak a katolikus takarítónő marad a lakásomban, hiszen az otthonomban lévő minden hús sahter által van levágva és kóser módon van előkészítve. Ezek már megtörtént folyamatok, visszacsinálni sem lehet őket. A csirke nem válik lóvá és a sahter késéről sem bizonyosodik be, hogy az svájci bicska volt és az eltávolított vért sem fogja senki sem visszatölteni az erekbe.
Akkor mi ez?
Ez egy egyszerű szigorítás (humrá), ami két félelemre (hásás) alapul:
(1)
Valamilyen háziállatunk (cica, kakas) vagy egy rágcsáló (patkány) elveszi a kóser húsunkat és kicseréli egy másik, nem kóserre (- vagy esetleg beleeszik és a nyála ott marad – RZ), és mi ezt nem vesszük észre.
Ezt a szigorítást a Hulin traktátus 95a toszfotja hozza („ámár ráv” kezdéssel). (Azaz ez egy 13. századi vélemény.)
(2)
Egy nem zsidó ember véletlenül vagy direkt kicseréli a kóser húsunkat nem kóser húsra. (Bét Joszef JD 63 (…וכתב עוד בספר התרומה – kezdéssel) – Bach ugyanitt, és a Rásbá SUT-ja 1 kötet, 107. válasz).
Ám természetesen vannak rabbik, akik ezzel a (2). ponttal vitába szállnak, pláne napjainkban….
Hogy jutna be egy kóser konyhára nem kóser hús?
Esetleg építsünk-e általános háláhát néhány ember feltételezett gonoszságára?
Ezek az emberi tisztességre vonatkozó kérdések nem újak, éppen ezért ezt az extra szigorítást vegyük először vizsgálat alá!
Már a Sulhán Áruh korában (16. század), olyan nagyobb (ipari) konyhák tekintetében, ahol nem zsidó emberek dolgoznak (és természetesen cica- és patkánymentesek), a rabbik elégségessé tették, hogy a felügyelő rabbi vagy a vallási felügyelő – alkalmanként – menjen be abba a szobába, ahol a hús található. (Jocé veniknász)
A Sulhán Áruh (JD 129/1 és 131/1) többek között így írja: „a ki és besétáló felügyelő (somer) pontosan olyan, mintha bent ülne és őrizne”.
Feltehetjük a második kérdést is!
Mi az oka annak, hogy a Sulhán Áruh vissza-enyhít a Toszfot szigorításán?
A válasz egyszerű: a nem zsidó konyhai dolgozó látja, hogy a rabbi ki és besétál, és ha oda is akarna csempészni nem kóser húst, akkor már előre attól félne, hogy azt a rabbi meglátná, így többször is meggondolná, hogy egyáltalán bele kezdjen-e ebbe a húscserébe, hiszen a rabbi bármikor betoppanhat. És inkább bele sem kezd.
(Bár szervesen nem ide tartozik, de gondolatmenetében igen, és itt meg is lehet említeni a „felügyelt kóser tej” (háláv jiszráél) könnyítő háláháját, miszerint napjainkban meghatározó – akár ultra – ortodox döntvényhozók szerint sem kell egy zsidónak ott ülni minden fejésnél, elég ha állandó kamera figyeli a terepet, és akkor a dolgozók nem fogják nem kóser állat (pl.: ló, szamár) tejét beleönteni a kóser tehéntejbe, vagy a fentebbi nem kóser állatokat odaterelni a nagyüzemi fejőgéphez. A modernebb ortrodox rabbik már a kamerát sem tartják szükségesnek, hiszen a 21. században annyira életszerűtlen a fentebb leírt lovas példa.)
Engedtessék meg, hogy azt írjam, hogy az (1)-es pontot ma már kicsit mosolyogtató komolyan venni.
Ám a toszfot döntését nem lehet (!) csak úgy ukk-mukk-fukk hatályon kívül helyezni, éppen ezért a döntéshozók a következő könnyítést vezették be:
amennyiben ott marad egy hús az asztalon (tányéron, stb.) és amikor vissza jönnek pontosan ugyanott van, akkor el lehet tekinteni a „szem elől tévesztett hús” háláhájának szigorú betartásától, azaz nem válik tréflivé a hús.
Ám ne fussunk gyorsan tovább ezen a kérdésen, mert nagyon fontos ponthoz érkeztünk el!
Remá, a Sulhán Áruh askenáz kommentátora a Jore Deá 63/2-höz egyértelműen megengedő kommentárt ír.
Majd Joszef Molkó szaloniki rabbi a „Sulhán gávoá” c. könyvében (9. fejezet) így írja: „Az, hogy a könnyítés útján járunk ebben a törvényben azért van, mert ez egy „humrá jetérá”, azaz felesleges szigorítás, miszerint jön egy egér és elviszi a kóser húsunkat, majd odatesz helyette egy másikat. Éppen ezért a mi szokásunk enyhíteni (lehákél), egészen a megengedés szintjéig.”
Másik oldalról a híres bagdadi rabbi, Jákov Hájim Szofer, a „káf háhájim” könyvében (JD 63/23) ezt írja: „Minden változás ellenére a szfárádi közösségek magukra veszik a Sulhán Áruh szigorítását, és nem változtatnak rajta. Ám ahol már könnyítettek, ott ez megtartható.”
Szerintem nem követek el azzal szentségtörést, hogy ha kijelentem, hogy ezen (1) pont tekintetében a honi neológ közösségek is mehetnek a könnyítés útján, hiszen sem központi konyhában, sem a zsinagógák konyháiban nem sétafikálnak cicák, egerek vagy patkányok, akik a húsokat cserélgetnék. (Már csak egészségügyi szempontból sem.)
És ha mégis valaki szigorítani szeretne, akkor jegyezze meg (fotózza le) a hús helyét, amikor kimegy a szobából és ellenőrizze le, amikor visszatér, és akkor megfelel a szigorúbb előírásnak is.
A hűtőben lévő hússal kapcsolatban lehet hivatkozni a Sulhán Áruh JD 63/2-re, amelyik azt mondja, hogy a felakasztott húsra nem vonatkozik a fentebbi törvény, mert azt az állatok nem érik el.
Azt, hogy ma, a nem zsidó kollégáink húst cserélgetnének, vagy szándékosan nem kóser húst tennének hozzá a kóser húsunkhoz, nem is szeretnék hosszan beszélni. A kollégáinkat mi választjuk, mi képezzük ki, akár a központi konyhában, akár a zsinagógai konyhában, akár a saját lakásunkban. Ha valakiben a károkozás igénye van, akkor 10 mesgiáh (kósersági felügyelő) sem tudja megakadályozni.
Összefoglalva:
Mint láttuk a „bászár senitálém min háájim”, azaz, az „őrizetlenül hagyott kóser hús” jogesetének alapja, egy szigorítás, miszerint nehogy a kóser húsunkat ember vagy állat kicserélje nem kóser húsra, amíg nem nézünk oda
Láttuk, hogy az elmúlt, mintegy ezer esztendőben miképpen vált egy gyakorlati háláhá kvázi elméletivé, hiszen ma már sem ember sem állat nem cserélgeti a húsokat egy kóser konyhán vagy a saját lakásunkban, ahol normális emberek dolgoznak és megvannak az alapvető higiénés feltételek.
Ám a tényt, hogy a rabbik bevezették ezt a törvényt ez azt jelenti, hogy nem lehet csak egyszerűen eltekinteni tőle, éppen ezért meg kell találni azt a módszert, hogy a háláhát is megtartsuk és a hús kósersága – még a legortodoxabb emberek számára is megmaradjon.
Erre egy nagyon kézenfekvő eszköz van: a pecsét.
Azaz, ha egy nyers hús elhagyja a felügyelt vágóhidat, központi konyhát, stb, akkor azt le kell pecsételni, és amíg a pecsét látható (kvázi a feldolgozás utolsó pillanatáig), addig bizonyított tény, hogy az a hús nincs kicserélve, és ez a technika minden háláhikus sztender szerint elfogadott.
(Lásd Sulhán Áruh 63/1 – צָרוּר וְחָתוּם – és a Sulhán Áruh angol fordítása is ott olvasható a linken).
Ezzel a rém egyszerű megoldással teljesítettünk egy szigorítást, ami mindenkinek megfelel.
De mindeközben azt se tévesszük sem elől, hogy az a hús, ami az asztalra ki lett rakva, majd ott lett hagyva, az egy kóser hús, és sohasem szabad úgy rátekinteni, mintha az szemét vagy tréfli volna! A szigorításoknak akkor van értelme, hogy ha az alapesetre is hasonló komolysággal tekintünk, nem csak a szigorításokra.
utóirat:
És hogy nincs új a nap alatt, az első kósersági pecsét mintegy 1500 esztendős, és valószínűleg egy pékségben használták.
