Sétáltam a temetőben. Sokat járok arra.
Csönd és hideg kő. Érthetetlen az elmúlás.
Gyászolók és hozzátartozók könnyei és zavara kísér.
Én is gyászoltam már. És most is gyászolok.
Sétálok a temetőben.
Tudom, hogy velem vannak ők.
Ám néha teljesen elveszítem, akit szeretek. Nem látom már a mosolyát vagy a szeme színét sem. Majd ismét visszajön és rám mosolyog.
Nincs semmi érinthető csak a végtelen magány a lelkemben. Belemarkolok… és kicsúszik.
Kín. Emlékképek. Halványuló illatok. A keze. Az érintése.
És tudom ő már sehol nincs ebben a szenvedés-teljes és szenvedély-teljes fizikai világban.
A lelkek között keresni már fáradt vagyok…
Ilyenkor egyszerűen haragszom.
A miértek kaparják a lelkemet az ő borzasztó és kíméletlen körmükkel. Letépik a húst, pedig mennyi mindent mutatnák még meg.
Mesélnék a színekről és a szagokról. Unokákról és szerelemről.
Tehetetlenül sétálok a temetőben, mert már nincsen velem.
És mert nem látja, amit én akarom, hogy lásson,
és mert nem érzi, amit én akarom, hogy érezzen…
És ekkor oldalról – szélről megláttam egy széket.
Egyszerűen és furcsán letakarva. Odakötözve a nejlon, ha eső esne rá, kár ne érje.
Egy sírral szemben állt a szék. Itt sok ilyen van. Ez az élet háza.
Gondoltam, biztos egy bácsi vagy egy néni rakta oda, hogy lássa szerelme nevét.
Hogy leüljön. Hogy odaüljön. És nézze. Hosszan. Akár sírjon is. Vagy mosolyogjon a régmúlt mosolyait megidézve.
Elmentem a szék mellett. Megdöbbenve megálltam.
Magányosan állt és mellette egy törött, majd összeragasztott váza…
A szék egy megjelölt sír közepén áll. Nem tudom kién. Név nem volt rajta. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy valaki tapintatlan, és egy másik sír közepéről nézi az ő szerettét.
Álltam és álltam.
Ilyen neveletlenség nem létezik ám létezhet a rajongásnak ilyen foka?
Hogy valakit nem szemből vagy oldalról nézek és betűzöm ki a nevét, hanem egyesülni akarok vele minden pillanatban.
Ráülök a sírra. És akkor velem van. A szívünk egymás alatt és felett.
Létezik?
Egy nő és egy férfi, akik sok évtizeden keresztül ezer idegszállal kapcsolódtak egymáshoz, akik érezték egymás szívdobogását, egymás örömét és fájdalmát.
Akik akarták egymást éjjel és nappal.
Akarnák hallgatni, érinteni, szagolni, harapni, simogatni, csókolni és szeretni egymást.
„Ő meghalt. Ő ott van.
Én meg itt fönt.
Itt ülök. Idefent. Kérlek fogadd be az én mély szívdobogásomat!
Nem léteznek a határok… Mi már mindent megengedhetünk maguknak…
Ha nem vagy velem, beletörök… És te odalent, mindig az életet szeretetted…
Itt ülök fent. Te lent. Most együtt. Szívünk egymás alatt és felett.”
A férfi és a nő.
Az élő napról napra megálmodja, hogy a kezük összeér és egymáshoz simul.
pár másodpercre…
Örökkévalóságig.
Van egy szék a temetőben.
Nem tudom kié.
Lehet, hogy csak én álmodom a szerelmet és a rajongást.
De én mégis hinni akarom, amikor „ők” azt mondják egymásnak – szóval és lélekkel:
„Itt ülök.
Fogd meg a kezem és sétáljunk el a világ végére!
Mosolyokkal, szerelmes léptekkel, és őszinte érintésekkel.
Mert jó, hogy vagy. Mert jó, ha nekem vagy.
Itt ülök.
És tudom gondolatodat, melyet félve küldesz elém.
Itt ülök veled, és magával ragad engem is, az emlékeink mélyén megcsillanó a tűz…
Itt ülök.
Este van vagy nappal, nem is tudom.
Nézek magam elé. Csöndben.
Ez egy temető.
Megszűnt létezni az éjszaka, a hajnal, a fény és az árnyék.
Megszűntek a reggelek és itt értelmét veszti a szél, a napsütés, a meleg, a tavasz…
Itt élünk.
Te ott vagy és én meg ide költöztem.
A szíved közepébe.
Még több virtuális sétát találhatsz itt.
