Kapedli és kokárda
A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.
Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.
Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.
Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja:
ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.
Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból?
Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

Radnóti Zoltán válasza:
A Szombat folyóirat szerkesztősége három kérdést tett fel, ami felöleli a magyar zsidóság tudatát, félelmét és fájdalmát.
Mit jelent számomra a kapedlis-kokárdás kisfiú plakátja?
Lehet-e zsidó ideál a 20. század?
És mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?

A három kérdés egy kérdésre megy vissza: a zsidó lélek mennyire tudja magát függetleníteni a benne élő félelmektől és előítéletektől, illetve mik azok a kritériumok, melyek meglétekor kijelentheti, hogy ő magyar is, zsidó is, és mindkettőre büszke. Mert a plakát erről szól.

Amikor megláttam a plakátot, ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Biztos vagyok abban, hogy a plakátra tekintve nem egy ember gondolta, hogy egy szélsőséges párt kezdett valamilyen furcsa kampányba.
Talán parodizálni akarják a zsidókat?
Ráadásul a zsidó gyerekeket veszik célpontul?

Velem is hasonló történt, amikor párszor elsuhantam a plakát mellett. Nem tudtam, mi az, majd fogtam magam és közelebbről is szemügyre vettem. Hiába vagyok „professzionális” zsidó, a plakátra nézve először mégsem az jutott eszembe, hogy a saját zsidóságomat és a saját magyarságomat, illetve a kettő együttesét még jobban átérezzem, és támogassam azt az egyházat, amelyik ezt hirdeti.

Pontosan tudom, a honi zsidó emberek döntő többsége magyarnak érzi magát. Tény, hogy a huszadik század első negyede arról szólt, hogy a zsidó ember magyar akart lenni, mind külcsínben, mind belbecsben, mind Istenkeresésben. A túlélés zálogának érezte ezt. Ha úgy gondolta, több van, ami elválasztja a magyarságtól, mint ami összeköti vele, akkor le akarta bontani a kerítéseket. Aztán a holokauszt átrendezte a zsidó emberek értékrendjét, majd a kommunista rendszer legyalulta a maradék identitást is. Negyven esztendő múltán, a rendszerváltáskor kicsit megfordult az érzésvilág: előkerült egy Dávid csillagos nyaklánc, egy héber név, egy szarvasi tábor, esetleg zsinagógai közösség.

Nem túljátszva, ám a kettős identitást tudatosan vállalva, Magyarországon elő zsidó vagyok. Ám az évek múlásával és a szabadság élményével előkerülő kettős beszéd a zsidóság számára a legfájdalmasabb lelki traumát hozza elő. És ez a fiúcska ekkor kezdett hozzánk szólni. Nem 1989-ben, hanem 2013-ban. Interjúk és vallomások kísérték a szőke izraeli (!) kisfiú útját. Egy üzenet mindenképpen eljutott: milyen jó volna, ha átéreznéd, hogy a kokárda és a magyar identitás szerves része annak az útnak, ami elvisz téged a célig, hogy igazi zsidó lehess.

Ez 1848-ban, vagy a 20. század elején tökéletes üzenet volt, ám a zsidóság számára a 1939-1945 egy olyan időszak, ami sosem ér véget, azaz a mai napig tart. A „holokauszt szindróma” egyik lényege (és általában a Poszt Traumás Stressz /PTSD/ betegségeké is), hogy mindannyian olyan lehetetlen történetet hordozunk magunkban, aminek mi magunk vagyunk a főszereplői, és amit egyszerűen nem vagyunk képesek – a maga valójában – befogadni. És ezt most ki is kell bővíteni: Nem csak mi nem vagyunk képesek, hanem az ország! Magyarország ebben a traumában él 70 esztendeje.

És ez a kisfiú azt akarja megmutatni, hogy lehetséges a teljes egyesülés. A kisfiú jelenléte azt a kettős beszédet hordozza magában, amitől retteg a zsidó ember. Lelkében fél a magyar katonáktól, akik az utóbbi fél évezredben nem védték meg őket, de úgy érzi, mégis lehet hazafi. De 2013-ban – napjainkban is – a zsidó ember látja és tapasztalja, hogy az állam verbálisan megvédi, nem verbálisan azonban fenyegető. Ha egy zsidó túlélő vagy leszármazottja azt hallja, hogy emlékművet állítanak „minden áldozatnak”, így a keretlegénynek és a német katonáknak is, akkor megijed. Egy ilyen akció lelki sebet talál el. A zsidó megsérül. Izgatott, sőt esetleg agresszív is lesz, mert a mai kettős beszéd titkos üzenete összekötődik a traumával. És ekkor lép be ismét a kokárdás fiú, mert innentől fogva politikai üzenete is van, nem csupán identitás. A politika kihasználta a zsidók történelmi sérülékenységet, és minden pillanatban rájátszik arra. Ajkával bocsánatot kér a háborúban elszenvedett szörnyűségekért, tetteivel azonban azt üzeni (pl. egy ilyen emlékművel), hogy féljetek, tartsatok tőlünk! Vagy relativizálja a zsidók szenvedését, „mintha nem is lett volna olyan nagy dolog”, hiszen más is szenvedett, kvázi a zsidók felfújják csak ezt.

És a zsidó lélek „felsikít”, hogy igaz, más is szenvedett, de egyetlen népet sem akartak szisztematikusan kiirtani, megsemmisíteni, nem kérdőjelezték meg létüket. A zsidókat kiközösítette az állam és az ország, mert hogy nem is emberek, mindnek meg kell halnia, mert nem érdemesek az emberek közé tartozásra. Ez az élmény ott élt és a mai napig ott él a zsidók emberek tudatában vagy tudatalattijában. Az EMIH kampánya belesétál ebbe a (zsák)utcába.

Mit látunk?
Mit tehetünk?
Mindenekelőtt: a zsidóságnak nem kell a kettős beszéd. Nem kellenek olyan utalások, amik fájdalmat okozhatnak. Ám valaminek történnie kell, mert mind a magyar, mind a zsidó lélek útmutatásra vágyik! Minden politikai oldal lázasan keresi azokat a történelmi időszakokat, amikre büszke lehet.
Mátyás király?
1848?
Monarchia?
Horthy?
Bethleni konszolidáció?
Ki tudja?

Molnár Ferenc egy anekdotája jut eszembe, amikor is Hermann Lipótnak ült portrét. Azt mondta Molnár: „Tudod, Lipi, mi zsidó művészek, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory vagy én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet nagy erőfeszítéseket teszünk, képességünk teljességét nyújtva, éppen csak a kerítésig tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak…” E mondatokat az egyik legismertebb, legelismertebb, akkor már világhírű magyar író mondta az egyik legismertebb, legelismertebb magyar festőművésznek. Elődeink számára a nagy asszimilációs folyamat során bebizonyosodott, hogy ez az ország, ez a földrajzi térség nem engedi sokáig, hogy ők egyszerre legyenek magyarok és zsidók. Nem ők választottak, hanem „megkapták” a bélyeget.

A teljes cikket – ide kattintva – a Szombat folyóirat on-line változatában olvashatják el! 

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg.

Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter és Bodnár Dániel reflexióit olvashatták.

Megosztás