Ezt a kis történetet azon hősök emlékére írom le, akik 1944-1945-ben fegyverrel a kezükben harcoltak a fasizmus ellen, és nem élték meg a felszabadulást.
Belegondolok, ha ők is túlélték volna, hány és hány ilyen hőse lett volna Magyarországnak.
1918-ban Debrecenben zsidó gyermekként megszületni még könnyű volt. Ám megélni a 30. születésnapot már keveseknek sikerült.
A karrier szokásos.
Orvosi egyetem Debrecenben.
24 évesen, – 1942-ben – katonaság illetve munkaszolgálat.
Irány a keleti front.
És ilyenkor szoktak az emberi sorsok kettéválni.
Petschauer Attila 1943. januárjában akkor fagyott meg, amikor a szadista (olimpikon) Cseh Kálmán parancsára az őrök félmeztelenre vetkőztették, és vízzel locsolták le majd felzavarták egy fára.
Rejtő Jenőt egy nyilas újság „leplezi le”, hogy még csak munkaszolgálatos behívót sem kapott. Őt a nagykátai kórházból egy szál ingben viszik ki a keleti frontra, ahol néhány nap alatt – 1943. január 1-én meghal.
A mi fiatal orvosunk mindezt látta és pontosan tudta a sorsát, ezért nemes egyszerűséggel 1944 szeptemberében megszökött a munkaszolgálatból. Ezzel a vakmerő (naiv?) tettével – a zsidókra kirótt halálos ítéletre – önmaga rakta rá a pecsétet, hiszen az elfogott szökött zsidó katonáknak az ítélete helyszíni felkoncolás volt.
Budapestre menekült és az illegalitásban bekapcsolódott a fegyveres ellenállási mozgalomba, ami az egyedüli túlélést biztosította a rejtőzködő zsidó fiatalok számára. Ő Pesti Barnabással, Kiss János altábornaggyal és sokakkal ellentétben szerencsésebb volt, ami azt jelentette, hogy túlélte azt az egy esztendőt és felszabadult.
28 évesen szakorvos lett, 31 évesen katonaorvos és 1953-ban – 35 évesen – ezredesként kinevezik a  Központi Honvédkórház parancsnokának. Ekkor már a pártellenzék tagja és Nagy Imre híve.
1956-ban megválasztották a kórházi forradalmi bizottság elnökének.
Mindenkinek, aki a behoztak a kórházba segítséget nyújtott, nem tett különbséget sebesült és sebesült között, egyaránt mentett ávóst, felkelőt, szovjet kiskatonát, és nem adta ki a sérülteket egyik hatalomnak sem.
Ő önmaga így mondta:
„Az orvosi eskü és – mondhatnám – a tízparancsolat elveinek végig megfeleltünk.”

A visszaemlékezések szerint ezek zsúfolásig volt a mentőkocsik voltak. Álcázni kellett a szállítást, így a tucatnyi ember hordágyakra fektették, bekötött fejjel, lábbal, karral.
Ez a menekítés – természetesen – csak néhány hétig tarthatott, mert 1957. január 2-án felfüggesztették állásából, és május 21-én letartóztatták.
Bár ezt megelőzően többen kérték, hogy meneküljön nyugatra, ő azonban itthon maradt. Hazaárulással, szovjet katonák meggyilkolásával, államellenes szervezkedéssel vádolták.
Az ügyész halálos ítéltet kért rá.
Végül a bíró – a megmentett szovjet tisztek tanúvallomásai miatt – csak 12 éves börtönbüntetést kapott, amit a leghírhedtebb börtönben, Vácott kellett letöltenie.
A büntetését végül harmadolták és 4 év után szabadult.
1961-től egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig a II. Kerületi Bőr- és Nemibeteg gondozóban dolgozott.
Temetése vezérkari tisztnek kijáró ünnepélyes keretek között történt, ahol többek között Göncz Árpád köztársasági elnök is búcsúzott tőle.
Ő volt dr. Radó György…
A menekült munkaszolgálatos, a 44-es illegális fegyveres ellenálló, az 56-os embermentő, a szakember… AZ EMBER….
akiről a halála után elnevezték a Honvád Kórházat…
MH Dr. Radó György Honvéd Egészségügyi Központ.

Megosztás