Talmud olvasás csukott szemmel
Immáron két esztendeje tanulunk rendszeresen Talmudot a zsinagógánkban.
Olvassuk közösen a történeteket, és érezzük, hogy az üzenetek két évezred távolságából is frissen szólítanak meg bennünket.
Valóban, a bölcsek szavai élénken és frissen élnek a világmindenségben. Nekünk és értünk.
Tanít a Talmud!
A beszélgetések után vettük a bátorságot és egy picit átírtuk ezeket a tanulságos részeket, szubjektíven keresve meg az üzeneteket.
Fogadjátok most szeretettel ezt a történetet, a Hagiga traktátus 14b, 15a, 15b lapjait.
I.
Négyen mennek be a Párdeszbe, a mindentudás narancsligetébe, ami összeköti az eget és a földet.
Valahol itt kezdődik a történet. Vagyis ott, hogy elindultak.
II.
Négyen mennek be a Párdeszbe…
Négyen kerülnek olyan közel az Örökkévalóhoz, amilyen közel csak Ádám és Éva kerülhetett.
Négy embernek adatott meg, hogy közelről láthassák, beletekinthessenek az Örökkévalóba.
Létének tényébe?
Mindenhatóságába?
Nem lehet tudni, de az eredmény mindenképpen negatív:
Egy halott, egy őrült, egy saját lelkét „szaggató” és csupán egy maradt, aki elégedetten távozhatott.
Ezen négy közül Elisa ben Abuja rabbi döntött úgy, hogy tagadni fog. Hogy letépi mind az ágacskákat, a virágokat, a szirmokat.
A bizonyosság, amellyel belépett azon a bizonyos kert-kapun, kérdésektől ezer oldalról támadva és támogatva, elpárolgott és ottmaradt a dac, a „csakazértis”, a nyílt szembenállás, amitől egyszer csak „Áher” lett a neve.
Áher, a „Más”, aki nem hisz.
A „Más”, aki nyíltan megszegi a parancsolatokat, a Tórát, a Fényt, amely felkínálkozott neki, amikor anno négyen beléptek a Párdeszbe.
III.
Egymás mellett halad két ember szombaton: rabbi Meir, a legnagyobb és „Más”, az egykori Mester.
Az előbbi fut a tudás után, utóbbi fölényesen, lovak patájával tapossa mindazt a szellemi értéket, amit a zsidóság képviselhet.
Bűneit számolja, a lova lépéseiből tudja, hol kell tanítványának visszafordulnia, mielőtt az enyészetbe vonja magával együtt. Rabbi Meir visszafordul, hívja mesterét is.
„Bárcsak belátná…”
„Még nem késő, sohase késő…”
„Még innen is meg lehet fordulni…”
„lehet…”
Ám Ahér többet tud – még az ötvenedik lépcsőfok[1] felé nyújtott lábbal is többet tud, mint mindenki.
Tudván tudja, a sorsát Odafönn már eldöntötték: „mindenkinek megígértetett az eljövendő világ, kivéve neki”.
Valóban megsúgták neki az angyalok?
Véletlenül hallotta meg?
Lázálom volt?
Tényleg lemondtak róla?
Meg lehet tagadni valakitől az esélyt, hogy jobb ember legyen?
Talán nem… ha akar változni.
Aher nem akar változni, ő mondott le önmagáról. És tovább megy lován. Büszkén. „Más”-ként.
Vagy mégsem?
Hirtelen sürgős lesz Aher útja, tanházakba látogat, ahol gyerekek tanulnak.
Jósol?
Kísérti Istent, gyermekszájba helyezve.
Választ követel a nem-létező Végtelentől.
Nem érti az első elutasítást, a másodikat sem, és a harmadikat sem.
A tizenharmadiknál, egy dadogós gyermek mintha a nevét rebegné, ám reménytelenségbe burkolva, „miért is meséljem el neked a törvényeimet?”[2]
Az Örökkévaló rideg válasza, egy 13 részre szakított lélek.
Aher már nem tud megtérni. Önmaga törvény fölé helyezésével eljátszotta mindazt, amit kapott.
Otthagyta a tiszta, mindent-visszatükröző márványlapot, amelyet ha majd egyszer te is meglátsz, nehogy azt mondd „Víz, víz!”
IV.
….lefeküdt vagy megnyugodott a lelke[3]? Ítélet nélkül, közteslényként bolyong egy „Más”, kidobta az, amit megtagadott, megtagadta az, amit kidobott… Koporsó maradt belőle a földön, törölt név az égben, felfüggesztve lebeg az égi és földi ítélet közt.
Nem kell a lelke. Fekete. Hiányos. Beteg. Keserű. Hazug. Nem kell. Isten szikráját fojtó füstté változatta, Isten nem akarja őt többé.
V.
Félúton tűz és felhők közt, beleimádkoznak egyszer mindenkit az örök életbe: egyeseket a Gán Édenbe, „Más”-okat a Gyehennába…

Megosztás