Miért lettünk zsidók? – “minden családban van egy lámpás” – betérés együtt… – (betéréstörténetek VII.)

Kedves Olvasóink!
Ezzel a kettős betérés-történettel elérkeztünk sorozatunk hetedik részéhez…

Egy fiatal pár mesél arról, hogy bár mindketten apai ágon zsidók, miért akartak és akarnak “még zsidóbb”-ként élni. Mesélnek arról, mit is jelent számukra a zsidó néphez tartozás.

298891_10150350551058049_973024657_nA történetünk szereplői – szintén – a Bét Sálom zsinagógából indultak el.
Tudom, milyen sokat tanultak, és milyen sokat kacagtak, amíg eljutottak a Bét Din-ig.

Ezekkel a betérés-történetekkel is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt…

1) A lány

A folyamat valójában sokkal hosszabb, mint az a bizonyos tanfolyam, amelyen a formális betérő vizsgára felkészülünk.

homepage_image_largeA hitemet szüleimtől kaptam, akik kevéssé kötődtek templomhoz vagy intézményhez, de alapvetően a keresztény kultúrában nevelkedtek. Sosem Jézuskát emlegették, hanem az I-tent, akihez fordulni lehet. Ehhez a hithez viszont nem illett semmi, ami körülöttem volt.  Otthon csak félszeg félszavak utaltak arra, hogy a család lojális s zsidósághoz: „na, ez egy rendes zsidó srác, de úgy kitoltak vele ahogy kell…” talán innen jön az hogy egy erőszakos többséghez tartozás számomra kevésbé attraktív, mint az üldözött oldalhoz.

Volt viszont egy nagymama, aki ugyanúgy, mint a többi nagyszülőm, nagyon szeretett, de az egyetlen nagyszülőm, aki egyszerűen azt mondta, hogy nincs semmi baj ezzel a kislánnyal, hagyjátok békén. Aki megértett. Tőle tanultam németül és azt is tőle tudom, hogy a nyelv ismerete életmentő lehet bizonyos helyzetekben. Neki nem volt hite semmiben. Tisztáztam vele a dolgot. Közölte, hogy nincs mennyország. Erre reklamáltam nála, hogy nem lesz úgy jól, mert én a halál után igényt tartok a társaságára.
Rám hagyta. Azóta emésztem a dolgot.

Aztán némi szünet következett a témában és jött a gimnázium, ahol egyik osztálytársnőm „fel”zsidózott, azóta is a legjobb barátnőm.

És ezekben az években indult meg bennem a töltekezés zsidó sorsokkal, életekkel, kultúrával a saját múltam megértésével. Késve, de nekiindultam bejárni a zsidó fiatalok útját, teszteltem a közeget és benne magamat, ide való volnék? Elfogadnak? Sok új barátság, kötelék keletkezett ebben az időben, ami máig elkísér.

Ezután következett a belső tépelődés korszaka. Vajon választhatok-e vallást? Nem azért kaptam-e olyan “vegyes csomagot”, amilyet, hogy ezt a vegyességet képviseljem? Tisztában voltam és vagyok vele, hogy a világ egy része mindig is zsidónak tartott, és van egy része, amelyik talán a betérésem ellenére sem fog soha zsidónak tartani.

abraham_13Aztán megegyeztem I-tennel egy jelben.
Ha megkapom, elindulok az úton és végig megyek rajta. Ha nem, akkor tudomásul kell vennem, hogy más utat szánt nekem.
Megkaptam.

Későbbi férjemmel a “Generációk találkozása”, egy fiatal felnőtteknek és holokauszt túlélőknek szervezett út kapcsán találkoztunk. Korábban, életünk folyamán korábban még jópárszor, hiszen mint utólag kiderült, egy iskolába is jártunk. Udvarolt nekem és én boldog voltam. Mindent megkaptam az ő személyében, amire vágytam.

A betérés tanfolyam is örömteli program volt számunkra. Közösen jártuk végig, együtt tanultunk, értelmeztünk, kínlódtunk időnként. Része volt kapcsolatunk alakulásának. Egymás után kaptuk meg a rabbitól az első áldást, egymás után mentünk a mikvébe. Köztünk nem volt olyan, hogy „csak a te kedvedért”. Amit a magunk kedvéért tettünk meg, azt egymásért tettük.

2) A fiú

Pre-K Jewish House 150Nem írok le túl sok részletet, inkább a tanulságokra koncentrálok.

Először gyerekkoromban, a családdal jártam Izraelben. Amit lehetett, megértettem. Például azt, hogy felmenőink közül többeket „elvittek” annak idején.
Jól ismert kifejezés, tragikus történetet rejt a zsidó családokban.

Zsidó identitásom tehát holokauszt-önazonossággal indult. Ez nagyjából annyiban maradt, de a zsidóság egyre jobban kezdett érdekelni. Zsidó és izraeli témájú internetes fórumokat olvastam, ahol a legkülönfélébb eszmecserék kedvezőleg hatottak rám. Nem jártam zsidó iskolába, sem zsidó gyerektáborba, a vallásról keveset tudtam, azt sem biztosan.

Éltem az életem.
Nem realizálódott bennem, hogy zsidóként akarok élni, de egy idő után ez jött nekem belülről. Sorra vettem részt a Szochut által szervezett programokon. Aztán felkerestem a rabbit, akinek mindjárt az elején leszögeztem, hogy tántoríthatatlan és megingathatatlan vagyok. Nem volt kérdés, mit akarok, és hogy számomra ez nem mulandó hóbort vagy divatcikk, amit egyszer felveszek, majd másra cserélek egy idő után, ahogy épp kedvem tartja. Nem is tudtam volna olyan közösséghez tartozni, ahol rejtegetnem kell származásomat, nem beszélhetek őszintén és nyíltan, és akik között lehetnek olyanok, akik a halálomat akarják.
Olyan közösséghez akartam tartozni, ahová felmenőim tartoztak. Ennek a fonalát vettem fel.

Későbbi feleségemet meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Kezdettől fogva egy hajóban eveztünk.
Azonos háttérrel rendelkezünk, együtt kezdtünk járni a „betérő tanfolyamra”.
Megtanultunk mindent, amire kezdésként szükség van a saját zsidó életünk számára és nem utolsósorban a bét din előtt.
A betérési vizsgát sikeresen letettük, de a zsidó élet csak akkor kezdődött számunkra. A zsidóságba való betérés nem jutalom, kiváltság, hanem felelősség és életmód, ami halálunkig elkísér.
i am jewishMost születendő gyermekünknek mindent átadunk.
Ő lesz a tőlünk számított második generáció, de ha úgy tetszik, az első, aki egy újjászületett magyar zsidó családba csöppen. Nem kell majd titkolóznia, tragikus sorsú felmenőkről fotókat és könyveket rejtegetnie, nem kell félszavakból rádöbbennie, hogy ő valójában kicsoda.

Az antiszemitizmus kívülről jövő fenyegetés.
Látható, hallható, felháborító, hazug. Mindannyian tudjuk, mit jelent. Viszont ugyanakkora, ha nem nagyobb veszély, ha elfelejtjük a múltunkat, hagyományainkat, ha egyre többet teszünk félre belőlük, ha egyre több dologról gondoljuk azt, hogy nem számít, idejétmúlt, kínos. Ezért mi vagyunk a hibásak, nem mások. Nem sok kellett, hogy mi is elvesszünk.

Szoktam mondani: a zsidóságba való betérés egyik jele, amikor a családi körben konfliktusai lesznek valakinek. Sokunk szülei nem értik, miért kell kóser módon étkeznünk, miért más a péntek estétől szombat estéig tartó időszak, az év bizonyos napjai, milyen szokásokat vettünk fel stb.

Közel két éve rendszeresen járunk zsinagógába, kósert eszünk, megüljük Izrael ünnepeit, az otthonunk zsidó otthon.
A judaizmus nem vakbuzgó hit, hanem életmód és a zsidó nép összetartozása. A legyintős-ráhagyós, „úgyis zsidó, mert az anyja zsidó; a tulajdonképpen zsidó; tudjuk, hogy zsidó; tudják, hogy zsidó vagyok” és hasonló identitás-foszlányok nem a zsidóság megéléséhez és továbbéléséhez, hanem annak lassú eltűnéséhez vezetnek.

Ha jól tudom, a kabbalában az áll, hogy minden családban van egy lámpás.
Szülői családunkban én és feleségem lettünk a lámpás, de ami ennél is több, hogy újonnan kialakított, saját családunkban születendő gyermekünk élete a menóra fényének erősségével fog ragyogni.1126834_kids_behind_chanukah_menorah_updated_3