Emlékezzünk!! 2018. március 19. – 1944. március 19.

229421_10151185235574640_1145296245_n74 esztendő telt el azóta…
Bejöttek az országba a nácik. Nem sokan. Nem is kellett ide nagy hadsereg. Voltak itt bőven támogatóik. Házmesterek. 3 hét múlva már sárga csillag volt a bélyeg…
A többit ismerjük…
Majd tetovált szám… Majd jelöletlen sír valahol a felhők között.
Nem szabad becsukni a szemeinket!
Azért tényleg senki mást nem hibáztathatunk, csakis önmagunkat.
74 esztendeje…
Bejöttek, beengedtük, biztattuk, elfogadtuk. Etettük, itattuk, jól tartottuk… Ezeket…
Sokan próbálják elfeledni, elfeledtetni, bagatellizálni, elrejteni, meghazudtolni, elhazudni vagy akár feldicsérni. – Igen, ők a jelenkor háborús bűnösei…
Emlékezzünk a deportáltakra és a meggyilkoltakra egy szemtanú naplórészleteivel…
Olvassuk Márai Sándort
Bundesarchiv_Bild_101I-680-8285A-26,_Budapest,_Festnahme_von_Juden„A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat.
Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom.
holok1944Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban, hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren – amint egy embert két Gestapo-katona vitt a tehergépkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bizonytalan – attól tartok, nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják otthonukat, munkájukat – miért?! – hogy tengődjenek putrikban és barakkokban a városszéleken, kétheti élelemmel, pénz nélkül, kereset nélkül – miért?! – most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen.
Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája.
Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.
Budapest, Festnahme von JudenNyilvánvaló, hogy az embertömeget, melyet most kihajtanak lakásaikból, ablaktalan putrikban helyeznek el, tíz- húsz- és harmincezrével, megfosztanak a vagyon, kereset és munka minden lehetőségétől, elveszik emberi méltóságukat: ezt az embertömeget azok, akik mindezt kitervelik ellenük és végrehajtják rajtuk, nem hagyhatják meg szemtanúnak, ha egyszer fordulna a kerék. Attól tartok, a legrosszabb következik be; az, ami Lengyelországban és Oroszországban történt a kitelepített osztrák, német, szlovák és lengyel zsidókkal.
Hideg május. Didergek a napfényben.
Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és az amerikaiak Pest fölött, és ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.
Az ember, ez a járvány.
A Musa Dag örményeinek regénye itt történik meg, minden nap, minden vidéki magyar városban. A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem városkörnyéki téglagyárak s hasonló helyek; onnan Lengyelország. Werfel regényét látom minden nap életrekelni: ahogyan Enver pasa és a törökök kiirtották az örményeket, mert „igazhitűek nem élhettek együtt keresztényekkel”, úgy kergetik ki lakásaikból, fosztják meg javaiktól, szabadságuktól, s végül bizonyosan életüktől is – a gyilkosok számára nem marad más megoldás! – az igazhitű nemzeti szocialisták a zsidókat, kikkel nem élhetnek egy országban. ..Miért? mert zsidók, mert „ellenségek”, mert „idegenek”, mert…s végül nincs válasz. Mert lehet.
hol2De mégis írom ezt a regényt, amíg Magyarország végzete felé rohan. Nem tudok másként segíteni, nem tudok másképp felelni az időnek, nem tudok másképp ellenállni, csak így: ha megkísérlem leírni ezt a regényt, amíg a többiek megkísérlik elpusztítani mindazt, ami Magyarország legmélyebb értelme volt: a műveltséget és az emberiességet.
X.-et deportálták Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban: pársoros elutasítással felelt: Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit, miért nem mond le?
Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.
3L. városban A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj.
Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.
megszall2Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket.
E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul, s mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban felfogni sem tudjuk. A magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete minden nap, melyet átélek. S már nem ragaszkodom többé az élethez.
mh-2Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonban elhurcolták a lengyel deportációs telepekre – a gyerek megmenekült s egy intézetben él -, a vasárnapi ünnepségen verset szaval. Nyolc éves. A verset ő választotta. Ezt szavalja:
Magyar vagyok, magyarnak születtem
Magyar nótát dalolt a dajka felettem
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.
Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat. Háromszázezer ember életéről döntöttek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók: s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez a védekezés, de halálnak is jobb, mintha bevárják a sorsot, amit a pecérek szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket gyűlölnek.
A nemzet mindezért nem felel többé; s ez az egyetlen vigasz. Mégis, szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, ha mégoly nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet. Ilyen ember nem akadt Finnországban, Bulgáriában, Romániában sem. S ez nagy különbség. Ez az ország őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak; gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát e szerepre, de ha rákényszerítik, örül és tapsol neki.
Auschwitz01A „jó magyarok” figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé gyanakodtak is. – Jó lesz ez, sógor?” – kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?…Aztán látták egy napon, hogy „megy a dolog”; az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban meg németek strázsáltak; a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok – miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság – nekigyürkőztek, megpederték bajuszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy „megy”.
Múlt az idő, nyolc hónap. A háború elveszett, az oroszok bekopogtattak a soroksári úton. Ugyanezen a napon a közeli Szentendrei-szigeten, egy zsidó nőkkel és férfiakkal vegyes munkatáborban, megjelentek szíjas, zöldinges nyilas süvölvények, s lehúzták a zsidók ujjáról a megmaradt jegygyűrűket is. Miért? Először is, mert csillog és arany. Aztán, mert eszükbe jutott, hogy ezt is lehet; sajnos, a zsákmány kövérjét már elvitték előlük az ügyesebbek. „Hinnye, testvér, a jegygyűrűk!” Mondta az egyik. És nekiláttak.
Ezek a nyilasok nem is igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt a helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.”
magyar_holokauszt

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek…
Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nő, a neve számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkának énekét
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké!
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet…”
Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed,
A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet,
A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát…
Még szólnak és üzennek ők mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat…
De már tudod: Igen! Lehet!… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét.
Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby
Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív… Maradj nyugodt, lehet!
A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, hogy élsz… Nem… Rossz álom ez is!
Mert hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad!
S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad…!
Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten…
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen…
Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért?
Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért!
És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess!
Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet.
A rádióaktív hamu mindent betemet…
Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!
Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!
Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég!
Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség…
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet.
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad!
Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt…
Mert ez maradt. Zsugorian nég számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet…
És Jenő nem adta vissza a Shelley kötetet…
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet…
És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk…
Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Ime, por és hamu vagyunk.

Megosztás

120 thoughts on “Emlékezzünk!! 2018. március 19. – 1944. március 19.

Hozzászólás a(z) Naomi Liebersohn bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük