Imádkozó emberek a jeruzsálemi siratófalnál 2020. március 12-én. (Photo by Emmanuel DUNAND / AFP)

Évtizedek óta, amióta van televízió és rádió (vagy mikrofon), visszatérő kérdés, hogy egy virtulis közösség vajon zsidó közösségként (minjen / édá) tekinthető-e. A hangfalból vagy hangszóróból szóló hang vajon emberi hang-e, vagy csak mindenféle irányított elektromos frenkvenciák által generált rezgések egymásutánja. A mértékadó rabbik válasza egészen ezeddig egybehangzó volt: a valós zsidó közösséget, a zsidók közösségét nem lehet felcserélni virtuális közösségre.

Ám 2020 februárjában, a korona-vírus megjelenésével megváltozott a világ. Az orvosok (majd a jogszabály) azt mondták, hogy ha 10 ember egy légtérben tartozodik az életveszélyt jelenthet. És vezető rabbik egyértelmű állásfoglalása szerint az orvosok szava, az „pikuáh nefes”, azaz életmentő tanács, ezért a zsidó embereknek kötelessége megfogadni.
24 óra alatt Magyarországon (is) gyakorlatilag megszűntek a működő minjenek.

Ezzel párhuzamosan napról – napra születtek a virtuálisan tanuló és imádkozó zsidó közösségek. Ismeretlen úton indultak el, hiszen nincsen precedens és nincsen évek alatt összegyűlt komoly szakirodalom a kérdésben.

Hogyan tovább?

Ez a rövid írás útmutató próbál lenni azoknak, akiknek mélyről jövő igényük van a közösségi imádkozáshoz és ragaszkodnak ezen imádkozási formához még a szükségben is.
A karantén sok lemondással jár. Az egyik ilyen, hogy napról-napra érezzük a közösségi imádkozás hiányát. Aki megszokta, hogy minjenben (tíz férfi együtt imádkozása) imádkozik naponta – fájdalmas törésként éli meg ezt a helyzetet.

Hatalmas különbség van a vallásosság és a vallásjog között.

A zsidó „vallásjog”-ban a helyzet igen egyszerű: “pikuáh nefes”, azaz az “életmentés” parancsa jelenleg azt követeli, hogy kerüljünk mindenféle gyülekezést. Éppen ezért a közösségi imádkozást beszüntettük és otthon imádkozunk.

Ám ott van a „vallási szempont” is, ami foglalkozik a belső, spirituális szükségletekkel, amelyek a lelkünk mélyén gyökereznek.

Vegyük például annak a gyászolónak az esetét, akinek szülője az elmúlt egy esztendőben távozott el. A temetés pillanatában, ő teljesen biztos volt abban, hogy minden nap tud majd gyászimát, káddist mondani elhunyt szerette után.
A gyászban lévő emberek (és ezt én is megtapasztaltam, aki már mindkét szülőmet elveszítettem), a gyászévben mindent megtesznek azért, hogy úgy állítsák be a napirendjüket, hogy a káddist mindig elmondhassák. Hogy eljussanak reggel és/vagy este egy zsinagógba, egy minjenbe, hogy imádkozhassanak. Persze tudjuk, hogy gyakori, hogy aki káddist mond, az nem mindig ügyel arra, hogy minjenben mondja el, vagy hogy egyáltalán mondjon-e káddist, ám ettől függetlenül a gyászoló ember imája elindít egy belső, intim kommunikációt Istennel ami hozzájárul(hat) a gyász megtapasztalásához, megéléséhez és feldolgozásához.A zsidó „vallásjog” szemszögéből a „gyászolók káddisa” tulajdonképpen nem is létezik. Ez az ima (szokás) egy viszonylag kései történelmi időben, a középkorban, alakult ki, és az a vallásjogi kötelezettségek képzeletbeli rangsorában meglehetősen alacsony szinten áll. A káddis egy furcsa ima, amiben még Isten neve sincs benne, ami egy mára már elfeledett nyelven, arameus nyelven írt himnusz.

Ám a zsidóságot érzelmi-vallási szemszögéből vizsgálva, a káddis mégis kiemelten magas jelentőséggel és fontossággal bír, pláne azok számára, akik azt napról-napra mondják elhunyt szeretteikre ekképpen is emlékezve, és emléküket ezzel a himnusszal Istenhez felemelve.
És ez az oka annak, hogy a káddis ideiglenes eltörlése is hatalmas fájdalmat okoz(hat) egy gyászoló belső, mély világában.

Múlt héten Aviad Friedman és felesége Hanna – az izraeli modern ortodox közösség jól ismert és népszerű tagjai, az izraeli szigorú karantén ideje alatt sáhárit (reggeli) imát hirdettek a Zoomon keresztül, melyet a zsinagógájuk, a “Jáhád” szervezett Tel Aviv-ban.
A meghívóban leírták, hogy azt a három imát kihagyják ebből a reggeli Istentiszteletből, amelyekben “devárim sebkidusa”, azaz szentségbeli dolgok szerepelnek, amiket csak minjenben lehet elmondani: a káddist, a kedusát és a bárhut.

A meghívót megkapva Benjámin Lau rabbi, tanácsot és útmutatást kért Eliezer Melamed rabbitól, a “Hár Bráhá” jesiva vezetőjétől, a “Peninei Halakha” sorozat szerzőjétől, hogy a zsidó vallásjog szem előtt tartásával, milyen vallásjogi mozgástere volna mégis a Zoom-on keresztül tartott istentiszteleteknek?

És megmondjuk őszintén, ez a kis írás valójában azért született meg, hogy leírhassuk, hogy Melamed rabbi mit is válaszolt Lau rabbinak a káddissal és a közösségi imádkozás egyéb részleteivel kapcsolatban!

Mindenek előtt Melámed rabbi szavai azokhoz szólnak, akik szeretnének további lépéseket megtenni, hogy ezekben a nehéz napokban is minjenben imádkozhassanak.

A zsidó vallásjogi előírások szerint olyan időkben, amikor nehéz minjenben (közösségben) imádkozni, akkor az imákat egyénileg is el lehet mondani.
A „makom” (hely) és a „kol” (hang) kifejezések pontos meghatározásával kapcsolatos kérdések miatt a közösségi ima kontextusában szinte lehetetlen definiálni az emberek azon csoportját, akik a Zoom (vagy bármilyen más program) segítségével egy virtuális istentiszteletre gyűlnek össze, hogy ők vajon megfelelnek-e a 10 fős „zsidó közösségnek”, ami szükségeltetik minden olyan imádsághoz, amiben „devárim sebikdusá”, azaz szentségbeli dolgok szerepelnek, és amelyhez a hagyomány alapján minjen, azaz 10, egy helyen lévő felnőtt ember szükséges. (És persze még van sok-sok vallási előírása annak, hogy ezen 10 ember valóban „közösség”-nek legyen nevezhető.)

Ultra orthodox zsidók imádkoznak Bnei Brakban 2020 március 26-án.
Az izraeli kormányzati rendelet szerint az emberek nem lehetnek egymáshoz 2 méternél közelebb
(Photo by Tomer Neuberg/Flash90)

Melámed rabbi véleménye szerint a gyászolók káddisa (káddis játom) és a rabbik káddisa (káddis derábbánán) elmondása általában sem tekinthető „hiábavaló áldásmondásnak” („bráhá levátálá”), amit a vallásjog tilt.
Ezért a virtuális istentiszteleten, amelyen ha van minjen – még ha az egy különleges minjen is – el lehet mondani ezeket az imákat, azaz a gyászolók mondanak káddist!

Nagy szükség idején, amikor az egész közösség érdeke, hogy legalább virtuálisan együtt imádkozzanak, a minjenhez kötött „Bárchu” ima elmondása sem tekinthető „hiábavaló áldásmondásnak” (bráhá levátálá). Ezért megengedhető, hogy a “Bárhu” imát is elmondjuk egy virtuális istentiszteleten, hogy közössen áldjuk az Egyetlen Istent.

A vírus ma velünk él.
A mindennapjainkban.
Személyesen is tapasztalom, hogy napról-napra egyre több gyászoló van a honi, neológ zsidó közösségben – nem is beszélve a világ különböző zsidó közösségeiről – akik szeretnének a zsidó hagyomány szerint gyászolni. Gyermekek, testvérek, házastársak, barátok, akik számára nehéz elfogadni azt a valóságot, hogy minjen hiányában egyáltalán nem tudják elmondani a gyászimájukat, a káddist.

Mindannyiunkat próbára tesz ez az időszak. Érzelmileg és fizikálisan is.
Sok emberrel beszéltem, akik ragaszkodnak a mindennapi imához, ami nem csak lelki feltöltődést jelent számukra, hanem egy közösség aktív részesévé teszi őket. Akik korábban kevésbé jártak közösségi imákra, ma már ők is vágyakoznak utána.

Tudjuk, hogy ezek apró dolgok, ám reméljük, hogy a fenti iránymutatások megoldást adhatnak ezeknek az embereknek, és lehetővé teszik számukra, hogy teljesítsék spirituális és közösségi kötelezettségüket, még ha így, ezen a furcsa közel-távoli kapcsolódáson keresztül is.

A fenti írásban idézett Eliezer Melámed rabbi véleményére alapozva döntöttünk úgy, hogy az állásfoglalását követve elkezdjük a mindennapi közös imádkozásokat.

Természetesen ezt a kezdeményezést csak addig fogjuk fenntartani, ameddig zsinagógáink kapui újból ki nem nyílnak, és valóban egy helyen állunk és egymás valós hangjait halljuk és barátaink mellettünk elmondott áldására tudunk közösen „ámen”-t mondani.
(A pontos részletekről a közösségi médiában fogunk hírt adni!)

Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy Peszáhhoz közeledve kitaláljunk olyan módszereket, amelyek segítségével enyhíteni lehet a magány és az elszigeteltség érzését azon testvéreink számára, akik otthon maradnak, és egyedül kell megülniük azt a széder estét, ami a zsidó közösségi ünnepek közül is talán a legkiemelkedőbb.
Reméljük, hogy erre a kérdésre is megtaláljuk a közös választ!

Egy kép az első ilyen esti imáról (március 30.), ahol 32 ember imádkozott együtt, és Darvas főrabbi a végén elmondta a „sehehejánú” áldást, így köszönve meg a Jóistennek, hogy még ilyen nehéz helyzetben is adott a Fennvaló erőt az embereknek, hogy közösséget alkossanak.
Imádkozó közösséget.
Zsidó közösséget.
Minjent.

Darvas István főrabbi @ Bét Jehuda
Radnóti Zoltán főrabbi @ Bét Sálom

Megosztás