Blogot írok és lelkem mélyén mégis félek a világháló és a médiumok bugyraitól démonaitól és szellemeitől.
Vadásznak rám. Tudom, ezek végtelen erősek.
Csak én győzhetem le őket.
Ez a kis írás szól a kísértésekről, a csodákról és a jövőről.
Mikor megszületett az első kislányunk, Miri, a feleségemmel „ünnepélyes fogadalmat” tettünk, miszerint a gyerek nem néz (nem nézhet) televíziót. (Bár, a zsidó vallás tiltja a fogadalomtételt, ezért inkább fogalmazzunk úgy, hogy megígértük önmagunknak.)
Miért is jutottunk erre a döntésre?
Tudtuk, olvastuk, hallottuk, hogy sokkal egyszerűbb a bömbölő gyereket odarakni a tévé elé, hogy azt nézze, így a mozgó színek, az érdekes hangok és a csodálatos effektusok pillanatok alatt elterelik a figyelmét a pillanatnyi bánatáról. Ám féltünk, hogy előbb fogja tudni a beszélgető show-k műsorvezetőinek nevét, mint a miénket.
Inkább elvittük sétálni, a nagymamája mutatta neki a levelek mozgását, a lakásban pedig megmutattuk neki a függöny suhogását.
Péntek esténként a zsinagógából hazajövet Miri a lámpák fényeit csodálta.
És így vette körbe Mirit a világ legnagyobb monitora: maga a teremtett világ. Sétáltunk fel és alá, pusztán a sétáért, a mozgásért, az elvegyülésért, a fényekért és a hangokért.
És így teltek a napok, hetek és hónapok.
10 hónap.
Miri fáradhatatlanul csúszik-mászik. Szobáról szobára.
A gyerek persze, hogy meglátta a szülők szobájában zörgő-hörgő, színes és ugráló fényeket. Rajongással és kíváncsisággal teli lélekkel kezdett kúszni a „cél” felé.
Elkerülhetetlen volt a „nagy találkozás” és a nagy rácsodálkozás.
Rápillant, ránéz. Nézi a tévét. 🙁 Néhány pillanat kellett csak, meglátni és megszeretni. Igen, látszik. Örül és szeret. És mi is örülünk, ha Miri örül és szeret, ám a fogadalmunkkal mi legyen?
Jelen pillanatban kettős érzés van mindkettőnkben.
Tudom, örökké nem lehet tiltani, hiszen az a nevelés zsákutcája.
A szakmám lebeg előttem, aminek nagy része arról szól, hogy próbálom megérteni Isten parancsolatait; előírásait és sokszor a tiltásait is. Megérteni és elmagyarázni. Megérteni, hogy a világon mindennek oka van. Isten nem improvizál.
A szabályzást – akár tiltás, akár engedmény – indokolni kell!
Ám, akkor milyen jogon tiltsam el a lányomat a világ egyik legfontosabb találmányától?
Tudom, nem tilthatok… ám félek, hiszen, a zűrzavar, amit okozhatnak az információk Miri kis fejében, félelemmel tölt el, mivel az ő viselkedése válasz arra, ahogy a környezet viselkedik vele szemben. Nincs még meg az aktivitása, azaz nem tudja formálni a környezetét. Lát, raktároz, értetlen.
Persze, kedves olvasó, higgye el, én is nagyon szeretném, ha Miri tévét nézne, és utána kérdezne tőlem. És én elmesélném, elmagyaráznám.
Beszélgetnénk.
Kommunikálnánk.
Mert ez az elsődleges cél. Ez lenne az elsődleges célja minden médiumnak is, legfőképp azoknak, amelyek egyszerre több érzékszervre is hatnak.
Beszélgetnénk…
Ám könyörgök, ne azt kérdezze a kislányom, hogy miért robban fel a kocsi, vagy miért öli az egyik ember a másikat! (Ezt úgysem tudnám elmagyarázni…)
Beültem a tv elé…
Csatornákat nyomkodva keresek, amit szívesen mutatnék majd meg egyszer a lányomnak. Ám nem száraz dokumentumfilmet, hanem a mai nyelvre átírt történetet.
Az információ legyen érdekes, legyen izgalmas és kézzelfogható.
Generáljon kérdéseket és beszélgetéseket.
Ezt vágyom.
Nem szeretem a misztikus dolgokat.
És még egy gondolat…
Korunk egyik legnagyobb kérdése: ki az autentikus. Ki az egyedüli és a kizárólagos. Ki a bölcsesség birtokosa, akihez mindenkinek asszimilálódnia kell.
Ebből a harcból – remélem – Miri nem fog kérni.
De abból fog, hogy megtalálja, mi az, ami összeköt.
Egymás mellé helyezi a hindut, a keresztényt, a muzulmánt mivelünk, a zsidókkal.
Mik az ő ünnepeik, és miért alakultak ki az ellentétek, amelyeket meg kell majd szüntetni.
Tudom, naivitás ezeket leírni, hiszen a nézettséget és a bevételt nem a közszolgálati műsorok hozzák.
Ám amikor Miri rám néz és kérdez, akkor nekem válaszolnom kell neki.
Mesélnem kell neki.
Ehhez kérném a televízió segítségét is.
Kérem, hogy bármerre sétáljunk is a kislányommal ebben a világban, akár valós, akár virtuális is az a séta, minden pillanat legyen szép. A hangok, a színek, a szavak. Hadd érintkezzünk közvetlenül azzal a világgal, amit a Jóteremtő megálmodott az embernek.

Megosztás