Miklós Sándor családja (írta: Gémesi Róbert)
Az alábbiakban dédapám, Miklós (szül. Weisz) Sándor és családja történetét szeretném bemutatni korabeli dokumentumok, fényképek és újságcikkek segítségével. Beszéljenek maguk a tárgyi emlékek:
A Weisz család a XIX. század végén Fóton élt. A fényképen ükszüleim, Weisz Gábor és felesége, Kainer Katalin láthatók. Nyolc gyermekük született, akik közül egyikük, Sándor volt az én dédapám.
A Weisz család Fóton leginkább kereskedelemmel és vendéglátással foglalkozott. Az alábbi képen Weisz Gábor vendéglője, baloldalt tőszomszédságában pedig vegyeskereskedése állt. A képen Weisz Pál, Weisz Gáborné és Weisz József látható helyi lakosok társaságában.
Dédapám, Sándor 1891. január 22-én, Fóton született. Születését, sőt a brit milája dátumát is az Újpesti Izraelita Hitközség anyakönyvébe jegyezték be. Az alábbi kivonat 1939-ben került kiállításra.
A Weisz szülők nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik oktatására. Ennek köszönhetően dédapám érettségit szerezhetett, ami abban a korban nagy ritkaságnak számított.
A boldog békeidőkben a család minden tagja végezte a dolgát: ki-ki tanult, dolgozott, háztartást vezetett annak rendje és módja szerint. A család a nagyünnepek idején Weisz Gábor ükapámnál, aki a képen az alsó sor középen látható, jött össze. Fóti telkén Gábor egy kis imaházat tartott fenn. A fenti sorban jobbról másodikként álló férfi, Sándor (fehér pont jelzi). A család egy része ekkor már Újpesten élt, a kép 1909-ben készült.
Az idilli évtizedeket beárnyékolta az első világháború. Sándor bevonult a hadseregbe, ahol érettségijének köszönhetően karpaszományos tisztként teljesíthetett szolgálatot.
A hadsereg kötelékében 52 hónapig teljesített szolgálatot. Az alábbi csoportképen bal szélen, pálcával a kezében látható Sándor. A kép hátuljára ezt írta:
„Emlékül: 1915. III. 6-án kiképzések alkalmával bevonulás a kaszárnyába: Sándor”
Az I. világháború után Sándor leszerelt, majd 1919-ben feleségül vette egy katolizált zsidó családból származó szerelmét, Antóniát. Antónia az esküvő előtt az Újpesti Izraelita Hitközségnél visszatért a zsidó hitre. Sándor és Antónia Pestre költözött. Folytatva az atyai örökséget, konzervesként kiskereskedéssel foglalkoztak: zöldség, gyümölcs, savanyúság boltot és piaci standot üzemeltettek a 8. kerületben.
Weisz Sándor 1928-ban a névmagyarosítás mellett döntött. Az általa benyújtott kérvény és a hatóságtól érkező válasz az alábbiakban látható:
A névmagyarosítás a Budapesti Közlönyben is megjelent. Weisz Sándor „Miklós”-ra változtatta saját és lánya (nagymamám) vezetéknevét.
1938-tól az egymás után életbe lépő zsidótörvények megalkotásával Magyarország hivatalosan is az antiszemitizmus útjára lépett. Hiába élt Magyarországon egy zsidó család sok-sok évtized, akár évszázadok óta, könnyedén – ahogy ma egyesek mondják-„idegenrendészeti eljárás” alá eshetett…
Sándor minden követ megmozgatott, hogy állampolgárságáról igazolást szerezzen. Ehhez be kellett járnia felmenői korábbi lakhelyének hivatalait.
A legrégebbre visszanyúló okmány, amit sikerült megszereznie, az ő nagyapjának születési anyakönyvi kivonata volt, amelyet a Nógrádi Ortodox Izraelita Hitközség állított ki. A Weisz család tehát bizonyítottan már 1823 óta Magyarországon élt.
Hónapok fáradtságos munkájával, több tucat dokumentum összegyűjtése és benyújtása után egy volt karpaszományos magyar tiszt részére végül kegyesen kiállították az állampolgársági bizonyítványt.
Mindez csak rövid időre jelentett nyugalmat Sándor és családja számára.
1941-ben a zsidóellenes törvények és rendeletek eredményeként az állam elvette Sándor üzletét és piaci árusítási jogát. Sándor az alábbi levéllel fordult a fővároshoz, azért hogy kereskedelmi jogát visszaszerezhesse. Érvként hozta fel katonai múltját, felesége keresztény származását, ám ezzel nem ért célt. Boltját nem kapta vissza.
1942-ben Sándort behívták munkaszolgálatra. A munkaszolgálatos igazolványának kiállításánál gondosan ügyeltek arra, nehogy valaki is szem elől téveszthesse a besorozott származását.
A munkaszolgálatot Sándor túlélte. Felesége Pesten maradhatott. 1944 tavaszától Sándor háza, melyben felesége, dédanyukám túlélt, csillagos ház lett. A felszabadulás után a család megőrizte a „lobogót”, amelyet a házukra ki kellet tűzniük.
Sándor a háborút követően igyekezett felkutatni túlélő rokonait. Fóton, Újpesten senkit sem talált. Újpesten dédapám a család egy nem zsidó barátját felkereste és megkérte, hogy írja le, mit tud az eltüntekről. H. Ferencné készségesen segített dédapámnak, részletesen leírta miként történt a család bevagonírozása és deportálása.
Nem sokkal később a Magyar Közlöny 1948. november 20-i számában megtörtént az eltűnt családtagok holttá nyilvánítása.Többeké csak később történt meg.
Az alábbi, legutolsó hírt Sándorról 1949. június 27-én lánya, anyai nagymamám adta fel róla:
Robikám!
Gratulálok ehhez az alapos munkához. Igazi történészi teljesítmény és nagyon fontos!
Jo volt elolvasni
Nagyon szép összeállítás! Melyik volt az a csillagos ház, amelyiket említi? Érdemes lenne bevinni a hétfőn induló csillagoshazak.hu oldalhoz.
Szívbemarkoló… Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy nagymamám családjáról (közülük senki nem jött vissza) egyetlen fotó sem maradt, iratok pedig csak a hitközségnél. Ami emlék, papír, vagy a nagyapám egy két fotója nem pusztult el, azt a nagymamám beszögezte (!) az előszobai nagy szekrény ágyneműs fiókjába, hogy senki ne nyúlhasson hozzájuk. Ő így zárta le a múltat. Imádott édesapját és nagyapámat kivéve, soha nem beszélt többet az elhunyt szeretteiről. Képtelen volt rá…
köszönöm…
Nagyon szívbemarkoló és egyben büszkeségre okot adó munka. Sajnos nekem csak képeim maradtak meg, és egy dokumentum ami hivatalos, az ükapám Salgótarján díszpolgárai között, aki nyomdát és papírboltot vitt.
Az én (apai) nagyapám (Friedmann Miksa) is 1891-ben született és 1949-ben halt meg. Ő is magyarosított (Friedmannról Fábrira: őrzök apámról egy cserkészruhás (!) fotót, ahol még Fábri-Friedmann Ervin a neve); nagyapám a gettóban élte túl a világháború végét; apám munkaszolgálatos volt, megszökött, szerzett egy nyilas egyenruhát (szőke volt és kék szemű, 180 centi magas) és zsidó sorstársait mentette álnyilasként. Anyai ágon részben katolikusok voltak a felmenőim – egykori falusi cseléd, később újsákihordó dédnagyanyám 44-45 telén többeket rejtegetett. És apám mindezek után továbbra is büszke magyar volt – büszke volt Adyra, Bartókra, és vitt engem a Bánk bánra és a János vitézre. Magyarország még most sem fogja föl, mit művelt a saját polgáraival. Szépen megírt fájdalmas történet, köszönöm.
Kitűnő anyag. Egyetlen „elírásra” hívom fel a figyelmet: „A nyilas hatalomátvétel után azonban Sándor háza, melyben felesége, dédanyukám túlélt, csillagos ház lett.” Csillagos házakat június végén jelöltek ki. A házban lakókat júliusban deportálták. A nyilas hatalomátvétel október 15-16-án történt.
A könnyeimmel kűzködök. Kis gyermekként végig éltem amint barátainkat Szekszárdról Bonyhádra hajtották. Akkor nem értettem semmit a dologból, de mostanában mindig felkavar ha eszembe jut. Sok, rengeteg család története ugyan ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló. Bár milyen nehéz is beszélni kell róla, mert ha nem tudják az emberek, hogy mi történt akkor nem is veszik észre, hogy mik azok a jelenségek amik nagyon erőteljesen abba az irányba mutatnak! Meg kell látni, tenni ellene, hogy soha ne ismétlődhessen meg!
Remélhetőleg Szakály Sándor is elolvassa, bár képes lenne még gyalázatosabb magyarázatot fabrikálnia szégyenteljes történészként.
Jaj.
Fájdalmas olvasni…
Gratulálok a szép összeállításhoz! Sok ilyen kellene!
Nekem sajnos nincsenek írott emlékeim, csak egy, amit anyai nagyanyám (akit nem is ismerhettem) búcsú levele a gyermekei számára, amikor már érezhető volt, hogy nagy a baj, 1944 június 5-én. Mint később kiderült, még abban az évben elgázosították Bergen-Bersenben. Anyámat egészen Berlinig vitték, nem sokkal érettségi után, mert erős munkaképes fiatal volt, így egy hadiüzemben kellett bombákat összeszerelnie. A többi deportálttal együtt életüket kockáztatva szabotálták a munkát, hogy ne robbanjanak a bombák. Akit rajtakaptak, már vitték is a gázkamrába. A nagybátyám, anyám bátyja egyetemistaként munkaszolgálatos lett Budapesten, és ott is halt meg húsz évesen végelgyengülésben.Apai nagyapám református volt. A Toldi mozi főgépészeként a moziban bújtatta a nagyanyámat, és vele együtt sok más embert is, amiért Izraelben helyet kapott a Yad Vasem parkban. Én akkor még nem éltem, de nem szeretném félelemben leélni azt a pár évet, ami még hátra van. Márpedig úgy érzem, van mitől félni. Ha valakit érdekel nagyanyám gyermekeinek írott levele (végrendelete), szívesen megmutatom. Sajnos nem kézzel írott, hanem géppel, ennek is meg van az oka. Tisztelettel.
Mindenki szíves figyelmébe ajánlom,kedves Barátom prof.P.L.Lantos-angol nyelven megírt-könyvét,mely Parallel Lines címmel jelent meg az Arcadia kiadó gondozásában,vagy a magyar fodítást,mely Sínek és Sorsok címmel jelent meg Kulka Eszter fordításában és a Scolar kiadó gondozásában 2009-ben!!!!!
megható ! én szégyellem magam azok helyett akik ezt tették! nyugodjanak békében 🙁
Csak annyit tudok hozzászólni, hogy teljesen átélem a sorsukat.
🙁
Nagyon sajnáljuk,,szörnyű még olvasni is(persze tudjuk)mi történt,reméljük egyszer megbocsájtják nekünk.
Köszönöm.Az én felmenöimnek sorsa majdnem hasonló.Az ” idegenrendészeti” eljàràs következtében,3 lélek élte túl a deportàlàst,1 lélek a munkaszolgàlatot,1.méter98cm nagybàtyàm,28kg sullyal,màr jò àllapotba jöhetett haza.Ellehet gondolkodni…….a kialakult mai àllapotokon is!!!