Nem változott semmit sem az utcakép, miután kijöttem Izraelben a mikvéből. Tikkasztó hőség, imitt-amott otthonos szemét, sokféle ember.
Miután felbukkantam a vízből, először semmiféle változást nem éreztem magamon. Víziókat és spirituális revelációkat vártam – de még különösebben feldobott sem voltam. A tanárnőm és a mikvés néni persze mohón várta az áldást – szívből remélem, hogy hatékonyak lesznek. Hiszen áldást tőlem korábban még senki nem kapott – és nem tartom magamat akkora cadikának (jámbor életű asszony – a szerk), hogy erre bármikor is magamtól merészkedjem.
Állítólag nagy ereje azoknak a kívánságoknak, amit egy friss betért mond – nekem azonban nem volt sok lehetőségem a jókívánságokra: sietnem kellett, mert mások is voltak utánam, másrészt pedig a tanárnőmnek is volt egy kora délutáni, meglehetősen fontos megbeszélése. Miután tehát gyorsan elköszöntünk egymástól, én szépen, komótosan fölöltöztem, kaptam még egy szép áldást és pár jókívánságot a rabbiktól – majd hagytam, hogy odakint megszárítsa a hajamat a forró napsütés.
Először az merült fel bennem, hogy talán mindig is zsidó voltam – ezért nem hatott rám különösebben a víz. A másik gondolatom az volt, hogy talán rosszul csináltam valamit. Ezt az eshetőséget hamar kizártam: nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki a procedúrán átesik, a rabbik pedig csak tudják, hogy mit csinálnak – ha valahol vétettem volna, biztos szólnak.
A helyzet azonban adott volt: még ha maga az esemény maga nem váltott ki belőlem túl sok érzelmet– jobb lesz, ha mostantól mindenre fokozottan ügyelek:  ami eddig önszorgalom és kedvtelés volt – mostantól  micvévé változik, amit el fognak majd bírálni a Bíróságon.
A mai napig kérdés számomra, hogy az, amit az alámerülés előtt csináltam egyáltalán számított-e valahol, valakinek.
Nekem azt mondta a rabbim, hogyha egy „halachikusan nemzsidó” zsidó ünnepeket, sábátot, kasrutot és a többi halachát betartja – az nagyon szép, de nem különösebben számít senkinek.
Ha ez persze így van, akkor nem továbbra sem értem, hogy mégis miért éreztem magam rosszul, ha valamit nem tökéletesen csináltam, mitől facsarodott össze a szívem, amikor mindenféle magyarázatokba beburkolózva olykor-olykor letértem az útról. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált a számomra hogy milyen hatással van rám az micvék betartása, és az avera (vétek – a szerk.) elkerülése – úgy láttam, hogy a legértelmesebb dolog az, hogyha nem húzom tovább az időt, lépek egy nagyot Hasem (Jóisten – a szerk.) felé – és önként vállalom magamra törvényeit.
A lépést tehát lépés követte.
A félórával a mikve után pedig arra lettem figyelmes, hogy az csak álca, amit a szemem lát. Hiába látom ugyanolyannak az emberek arcát, a septiben felhúzott épületerdőt, az utcákat, és a színes, nyári virágokat – mégis, mintha mindezen földi világ önmagától kisimult volna.
Felfigyeltem arra, hogy egyfajta kellemes, mély harmóniát érzek – amit nem zavarnak többé a gondolataimba hirtelen beszűrődő, korábbi áramlatok. Azt hiszem, hogy ez az állapot egyfajta slémut (teljesség – a szerk.) lehet, a béke érzete.
Utólag úgy érzem, hogy ezért a békéért érdemes volt végigjárnom a hosszú évekig tartó szamárlétrát: érdemes volt egykor, a „Taglit út” után elfogadni a legjobb barátnőm ajánlatát és elmenni vele zsinagógába, majd utána a sötétben nála hajnalokig beszélgetni.
Nem nagyon értettem ugyan, hogy miért nem kapcsoljuk föl a villanyt, és az is abszolút nevetséges volt nekem, hogy miért nem hajlandó telefonon beszélgetni velem szombaton.
Ostoba népszokásnak tartottam, hogy a vallásos nők nem hordják a kényelmes farmernadrágot  –  azt meg pláne, hogy miért akarja valaki keretek közé zárni az életét.
A fordulat akkor követezett, amikor annak ellenére, hogy volt bennem némi szkepticizmus – elkezdtem kipróbálni a zsidó vallást, majd szépen lassan megtanultam az alapokat.
A zsidóság iránti teljes meggyőződéshez persze évek kellettek. Szerintem nagyon nehéz kijönni a saját Egyiptomunkból – és egy nyugati, hedonista kultúrában felnőtt embernek nem is ajánlatos, hogy ezt a folyamatot túlságosan siettesse. Szerintem a biztos megoldás az, hogyha az egyén lassan, de biztosan halad: minden héten egy-egy újabb dolgot kezd el tartani.
Először például kitakarít szombat előtt, utána kerít magának egy gyönyörű szombati ruhát. Utána fokozottan ügyelni kezd arra, hogy ne maradjon mükce (szombaton tiltott tárgy – a szerk) szerteszét a lakásban.  Aztán elkezd arra is figyelni, hogy a szombaton olyasmivel foglalkozzon, ami ehhez a naphoz illik. Zsinagógába és vendégségekbe kezd el járni, pihen, közben tanulgat. A Tóránkat én nagyon mélynek és igaznak találtam, emellett számomra egy jó útmutatónak is bizonyult – a korábbi problémáim úgy érzem, hogy lassan eltűntek az életemből.
Igen, ez az élet másabb, mint a korábbi.  A hajnalokig tartó Morrisonsos bulizásokat, a céltalan szenvedélyt, a ínyencek mohóságát, a pillanatnyi örömök után koslató, egyébként üres életet felváltotta egy nehezebb, viszont céltudatosabb, spirituálisan gazdagabb létállapot. Ezért érdemes volt betérni.
SarahEzzel a történettel folytattuk azokat az elbeszéléseket, amelyekben a zsidóságba betérő emberek írják le az érzéseiket.
Olvassuk szeretettel!

Megosztás